Főkép

Idén az utolsó napon is a bőség zavara okozta számomra a legnagyobb gondot, így inkább a pozitívumokat sorolnám fel sebtében. Mivel értelemszerűen nem láthattam az összes nemzetközi produkciót, csupán feltételezhetem, hogy a Gogol Bordello volt az egyedüli a pop-rock szcéna kiemelt nevei közül, akik külföldiként magyar vendégművésszel, jelesül Mitsourával együtt játszottak el pár számot a nagyszínpadon. Mindenképp meg kell azt is említenem, mennyire nagyszerűen szólt ebben az évben a nagyszínpad minden produkciója, és kivételesen, a rock-metal sátor felszámolásának és a színpad szabadba telepítésének köszönhetően a Dalriadát is hallhattam olyan minőségben megszólalni, ahogy mindig is megérdemelték volna. És ami a legfontosabb, a Choc Quib Town fellépésekor végre igazi, egzotikus világzenében is részem lehetett.
 
El tudom képzelni viszont, mennyire megdöbbenhettek a latin-amerikai ritmusok, a funk, a hiphop és még ki tudja hány műfaj fúziójából egészen egyedi hangzást létrehozó kolumbiaiak, amikor mindössze a közvetlenül a kordonnál felsorakozott pár tucat ember várta őket. Ellenállhatatlan muzsikájukkal szerencsére egyre több arra tévedőt vonzottak oda, és csakhamar táncoló, tapsoló emberekkel telt meg – bár messze nem teljesen – a nézőtér. Pontosan az efféle muzsikák kellenek rettenetesen a Világzenei Nagyszínpadra, még akkor is, ha az igazi húzónevek egyelőre az itteni, vagyis közép- és dél-európai kedvencek maradnak még egy ideig. Magam is szívesen hallgattam volna őket még jó darabig, ahogy az utánuk következő, szenegáli Cheikh Lô neve is vonzóan hatott, ám át kellett költöznöm a Rock-Metal Nagyszínpad elé, ahol a „Born To Be Wild” cigányos feldolgozásával a dallamos power metal finn nagyköveteire hangolták már a közönséget.
 
A Sonata Arctica egy két év és két hónapon át tartó koncertkörút utolsó állomásához érkezett el a Szigeten, és ennek meglehetősen nyilvánvaló jeleit is érezni lehetett. A hangzás legnagyobb meglepetésemre egészen csapnivalónak hatott az indításkor, de az első szám szólóitól fogva fokozatosan kitisztult, a harmadik-negyedik nóta pedig már kifejezetten dögösen szólt. A zene ugyanakkor még a jócskán megkésett „beállás” alatt sem tűnt szétesettnek vagy élvezhetetlennek, mint például a Helloween buliján.
 
Talán a kimerültség jele lehetett, talán egyszerűen csak viccesnek találta a dolgot, hogy Bon Jovit játszanak, de tény, hogy Tony Kakko elnevette a „Livin’ on a Prayer”-t. És valahogy mindvégig valamiféle kellemes derű és felszabadultság érződött a tagokon, pedig a komoly, környezettudatosságra ösztönző üzenet sem maradhatott el. Persze ez a különös kedélyesség minden valószínűség szerint annak tudható be, hogy végre-valahára megszabadulhattak a hosszú és idegőrlő turnézás terheitől.
 
Mindezektől eltekintve – legyen szó pozitív vagy negatív eltérésekről – azt hiszem, átlagosan jó színvonalú bulit hallhattunk a Sonata Arcticától, akiknek jelenlétét azért tartottam felettébb fontosnak, hogy ha csak minimális mértékben is, de ellensúlyozzák az ex-monarchiabeli és angolszász fölényt a metalos felhozatalban.
 
A nap koncertje nekem mégis Marina & The Diamonds koncertje volt. Az ezúttal sokkoló, retroszőke hajjal, uralkodóan lilásrózsaszín cuccokban a színpadra lépő görög-walesi énekesnő pár pillanat alatt meghódított. Szándékosan szűz füllel akartam meghallgatni őt, és szintipop és poszt-punk alapú, anakronisztikusan new wave-nek nevezhető muzsikája valóban csak egy különösen finnyás közönségnek nem jött volna be. A dallamok abszolút mesterkéletlenek, mégsem sablonosak, és az a hang! Hirtelenjében Kate Busht és Hazel O’Connort tudnám említeni, ha mindenképp hasonlítani akarnám valakihez, ugyanakkor felesleges bármiféle összevetés, annyira egyedi a végső produktum.
 
Arról pedig, hogy Marina mit művelt a színpadon, megintcsak legekben szólhatok. Énekelt háton fekve, ugrálva, fetrengve, édesen és pimaszul, lényegében ahogy csak elképzelhető, de a zongora mellé is leült, és mindössze annyit mondhatok róla, hogy kegyetlenül jó és energikus előadó, aki egy pillanatig sem hagyja lankadni a közönség figyelmét, ugyanakkor roppant kedves is, hiszen egyike volt azon keveseknek, akik udvarias gesztus gyanánt magyarul köszöntötték a Szigetet.
 
Azt talán felesleges is mondanom, hogy szinte zsúfolásig megtelt az A38 tényleg hatalmas sátra, és noha azt sajnos nem állíthatom, hogy a számok közötti pillanatokban ne zavart volna be a Tankcsapda dübörgése, szerintem nem kizárólag a közönséget nyűgözte le Marina csodálatos egyénisége és tehetsége, hanem kölcsönösnek bizonyult a szimpátia. A nálam egy csapásra kedvenccé avanzsált énekesnő reakcióiból ítélve felettébb valószínű, hogy nem utoljára járt nálunk, a magam részéről pedig kifejezetten sajnálnám, ha nem láthatnám többé őt itthoni koncertszínpadon. És ezek után az albumát is feltétlenül meg kell hallgatnom, és igencsak csodálkoznék, ha csalódást okozna nekem.