Főkép

„A következő szám egy költemény.” Ilyet is meglehetősen ritkán hallani a Sziget Pop-Rock Nagyszínpadán. És ebből talán az is kiderül, hogy az indie-pop üdvöskéje, Kate Nash koncertjével indítottam az utolsó előtti napot. A három lánymuzsikus kíséretében lenyomott buli sokkal rockosabban szólt, mint amire a klipek alapján számítottam, igaz, ez annyira nem ért meglepetésként azok után, hogy színpadra vonuló számként a „Crimson and Clover”-t játszották be.
 
A számomra felfoghatatlan funkciójú csíkos ruhába bújt multiinstrumentalista Kate Nash élőben csupán énekelt, gitározott és billentyűkön játszott, és ha nem lett volna ennyire aranyos – főleg az átvezetéseknél –, akkor hajlottam volna azt mondani, hogy nem kifejezetten nagyszínpadra való, legalábbis nem főidőben. Személyisége mégis lenyűgözött, különösen azzal, hogy elmesélte: a londoni zavargások után az ottaniak nemhogy véres bosszúért kiáltanának, inkább adakoznak az elesettek számára, és a megszokottnál is kedvesebbek egymással. Ehhez persze azt is érdemes tudni, hogy Kate Nash egyike volt az adománygyűjtést kezdeményezőknek. Szóval már csak ezért mindenképp érdemes volt megnéznem és meghallgatnom őt, ráadásul még zenélni is tud.

Közben a kezét is megkérték, amire szintén roppant édesen reagált, és még a házassági ajánlatot tevő srácot is felhívta a színpadra. Azt hiszem, Kate Nash ezzel, és általában véve is, mindenkit meggyőzött arról, hogy nála aranyosabb előadót nem találni az egész földkerekségen.
 
Aztán jött a világzene. A Csík Zenekar leginkább az alternatív rockkal kötött frigye okán vált ki kivétel nélkül mindig komoly érdeklődést a Szigeten. Ez alkalommal nem hívtak meg fél tucatnál is több vendéget az említett műfaj nagyjai közül, azonban Kiss Tibi egymagában is elégnek bizonyult ahhoz, hogy fanatizálja a közönséget, melynek zöme – nekem legalábbis nagyon úgy tűnt – „civilben” amúgy javarészt Quimby-rajongónak mondhatja magát. A szövegeket mindenesetre kívülről fújták, és észrevehető áhítattal csüngtek Kiss Tibi minden szaván és lesték minden gesztusát.
 
Emellett Csík János bandája népzenészként sem kutyaütő csapat, amit mi sem bizonyíthatott volna jobban, mint az, hogy a tisztán hegedűs-cimbalmos-bőgős blokkokban ugyanezek az emberek hangos „Jani bácsi, Jani bácsi!” felkiáltásokkal éltették kedvencüket. Nekem kissé továbbra is furcsának tűnik a cigányzenekarok és az autentikus népi együttesek hagyományainak efféle keveredése, főleg, hogy eleve rengeteg bluesos és rockzenei elemet becsempésznek a számaikba, de hát a folk, mint tudjuk, igaz rendeltetése szerint mégiscsak szórakoztató zene, Csík Jánoséknak pedig ténylegesen népi muzsikájukkal is sikerült nagyszerű hangulatot teremteniük és rendesen megtáncoltatniuk a közönséget.
 
Goran Bregović menyegzői és temetési zenekarának koncertje viszont maga volt a téboly, de ez pontosan egybevág a bosnyák-szerb világzenei szupersztár jelmondatával: „Ha nem őrülsz meg, nem vagy normális.” És bizony ezen a bulin ipari méreteket öltött a tombolás. Egyetlen metal zenekar koncertjén sem láttam még ekkora zúzást, az első pár tucat sorba tömörödött punkoknak köszönhetően pedig néhányan, méghozzá nem is kevesen a közönség feje fölé kerültek. Azt nem mondom, hogy ugyanilyen felemelő élmény volt az első sorban fél percenként odébb taszajtódni, néhányszor vesést kapni, és időnként a puszta létemet félteni, de még így is nagyobb biztonságban érezhettem magam, mint a hullámzó, őrjöngő tömeg közepén.
 
Az ellenben igencsak meglepett, hogy a zenekar főként előre rögzített ritmusalapokat használt, hiszen az öt rézfúvóssal, két bolgár énekes asszonnyal, egy dobos-énekessel és a gitárt két szám erejéig dobbal felváltó Bregovićtyal felálló együttes gond nélkül meg tudná oldani, hogy ne kelljen efféle mesterséges fogásokhoz folyamodniuk. Nem kizárt persze, hogy erre az új számok, a novemberben megjelenő új album miatt volt szükségük, de az igazat megvallva ez nem is érdekes. Hangulatteremtésben senki sem vetekedhet a termékenységben is nehezen utolérhető, a ma már főleg filmzeneszerzőként ismert egykori Bijelo dugmés hard rockerrel.
 
Természetesen a régi nagy számok sem maradhattak el, melyeket a mellettem és mögöttem álló – vagyis táncoló – franciák és olaszok szerb-roma szöveggel végigénekeltek, s különösen a „Bella Ciao” eredetileg a Modena City Ramblers-zel közös, 2008-as feldolgozása aratott hatalmas sikert az utóbbiak körében. Az „In the Deathcar”-t magától értetődően végigtombolta és -énekelte a világzenei nagyszínpadnál eddig soha nem látott méretű tömeg, ahogy legszívesebben hajnalig élvezte volna a jócskán időn túl elhangzó „Kalashnikov”-ot is.
 
Bizony, érték kritikák a szervezőket, mondván: minek megint balkáni lakodalmas zenekarokat meghívni, s főleg miért kell mindkettőt idecsődíteni, és ugyan a bírálatoknak annyiban mindenképp volt alapja, hogy erősen alulreprezentált maradt idén az afrikai, dél- és közép-amerikai, valamint ázsiai világzene, Goran Bregović koncertje minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy nem egyszerűen helye van a Szigeten, hanem egyértelműen a legnagyobb húzónév a Pesti Est Világzenei Nagyszínpadán.