Főkép

„Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.”

Nem is tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy egészen konkrétan hangosan felröhögtem egy könyv első mondatait olvasva – és itt most ne holmi lányos kacajra vagy fennkölt mosolyra tessék gondolni, hanem arra az igazi fetrengős nevetésre. Stephen Leacock kötete a legelső mondattal megvett magának (sőt, ha pontosak akarunk lenni, már az első novella „bevezetésével”),  és aztán sem eresztett – ritka jól szórakoztam rajta. Pedig engem nem könnyű humorral levenni a lábamról. Nem szeretem a paródiákat, a legtöbb „humoros” írót erőltetettnek tartom, mozgóképen is csak a fanyar angol humort tudom elviselni, és még Rejtőnek sem sikerült közel férkőznie a szívemhez.
 
Ilyen előzmények után én lepődtem meg a legjobban azon, hogy Leacock mennyire tetszett. A civilben közgazdászprofesszor író, aki a múlt század tízes-húszas éveiben az angolszász nyelvterület leghíresebb humoristájának számított, rövid, frappáns humoreszkjeiben az egyes irodalmi műfajokat és azok „vadhajtásait” figurázza ki – roppant jó szórakozást nyújtva ezzel az olvasónak.
 
Már a kezdő novella, a „Gertrud, a nevelőnő” olvastakor pontosan tudhatjuk, hogy mire számítsunk – szellemes paródiáját kapjuk a ködös, ódon kastélyokkal jól megrakott angol tájon játszódó arisztokrata sorsdrámáknak, amikben az elszegényedett családot a semmiből előbukkanó, nevelőnőként tengődő örökösnő menti meg. Széles gesztusok, eltúlzott érzelmek, hatalmas sorscsapások garmadáját kapjuk, ám ez még semmi ahhoz képest, ami később vár ránk.
 
Kedvencem lett az „Egy magányos nagy lélek fejlődése”, a tizenhét éves Rosszcsirkeff Mária első nagy szerelmének története – akkora tragédiával és annyi melodrámával, amennyi tán az egész görög-orosz-angol drámairodalomban együtt sincs: „Szerelmünk tökéletes. Szeretnék meghalni. Tegnap este olyan boldog voltam, nem bírtam magammal, megint megpróbáltam az öngyilkosságot. Olyan izé, hogy mondják, snájdom volt rá – hogyisne, hiszen már tudom, mi a boldog szerelem, ihaj, evoé! Egy doboz puskaport tettem az éjjeliszekrényre. Sértetlenül ébredtem fel. Tudom, mit jelent ez. Azt jelenti, hogy Ottóval együtt kell meghalnunk. Meg fogom mondani neki.”

De legalább ennyire sírnivalóan vicces „Ghenti Guidó, a csapfúró” és a belé szerelmes Isolda története, a középkori lovagregények eme fergeteges paródiája, melynek végén megtörténik az, amire titkon annyiszor vártunk már egy-egy elfuserált romantikus regényt olvasva: „Egy pillanatra a szerelmesek egymás szemébe néztek. Azután mindketten kétfelé ájultak el.”

De nem csak a romantika kapja meg itt a magáét. Kapunk körömrágásig izgalmas, feszültségekkel terhes és a hősöket drámai választások elé állító kalandtörténetet (Hínárba áztatva); történetet a detektívről, aki kutyának öltözve vesz részt a kutyakiállításon, hogy megmentse a tönkremeneteltől Anglia legszebb és leggazdagabb asszonyát – természetesen az ügyben szerepet kap a miniszterelnök és a Canterbury-i érsek is (A rejtély titka); és magasabb szférákba hatoló, döbbenetes tudományos felfedezésekkel kecsegtető esetleírást egy lelkes kutatóról, aki addig kísérletezett pénzt juttatni a harmadik dimenzióba, míg végül a pénzzel együtt ő is eltűnt (Q, a pszichofizikai pfenomén).
 
Leacock kétségkívül rendkívül szellemes ötletei Karinthy Frigyes „magyar hangján” szólalnak meg – hogy a humorból mennyi az eredeti és mennyi az „átköltés” eredménye, csak akkor tudnánk, ha együtt olvasnánk az angol és a magyar szöveget. Véleményem szerint az angol humor ennél kicsit fanyarabb, távolságtartóbb, kevésbé direkt – főleg a néhol igencsak elvetemült szóviccekben érhető tetten a magyarítás közbeni átköltés. Persze nem is ez a lényeg – ezek a történetek egyszerűen zseniálisak, hogy ez Leacock vagy Karinthy érdeme-e inkább, az olvasás közben tökéletesen mindegy.
 
Már csak azért is, mert a novellák messze túlmutatnak elsődleges céljukon, a nevettetésen – ezek a majd’ száz éve íródott kis humoreszkek ma aktuálisabbak, mint valaha. Bármily hihetetlen, Leacock egynémely parodisztikus túlzása ma a szórakoztató irodalom átlagszínvonalát jelenti – s ez inkább szomorú, mintsem nevettető. Legszívesebben minden kezdő írónak a kezébe adnám Leacock novelláit, hogy lássák, miket nem szabad leírni, ha az ember nem akar nagyon hamar paródia-célpont lenni.

Részlet a kötetből