Főkép Biztos bennem van a hiba, de első hallásra az jutott az eszembe, hogy mi mindenre hasonlít ez a lemez, s nem az, hogy mi benne az eredeti. Második nekifutásra már árnyalódott a kép, s úgy nagyjából sikerült a helyére tennem a legújabb (még csak két évesek) amerikai indie-pop bandát, akik kihasználva az internet nyújtotta lehetőséget, népszerűségük felépítését nem kiadós reklámhadjárattal, hanem blogról-blogra haladva kezdték. Mára persze már kinőtték a kezdő státuszt, és a Sony logója alatt kapható első nagylemezük.
 
Az MGMT muzsikájához hasonlóan ez is jópofa, szintetizátorral alaposan megtámogatott popzene, aminek ezt a fajtáját csakis a napfényben fürdő államokban (Kalifornia, Florida) képesek ilyen szinten művelni. Fő jellemzői közé tartozik a gondatlan önfeledtség, a vidámság, a lazaság – és gyakorlatilag minden, ami összhangban van ezekkel a fogalmakkal.
A rogyásig játszott sláger (Pumped Up Kicks) videóját 9 215 929. kíváncsiként néztem meg, és talán nem ez volt a legjobb döntés az életemben, mert jelenleg sem Mark Foster, sem társai nem nyújtanak annyit látványilag, no meg a CD sokkal jobban, dinamikusabban szól, mint a videóklip.
 

 
Ráadásul ugye ez amolyan jelentek a srácok életéből klip, és szerintem leginkább azt dokumentálják, hogy ez a produkció még messze nem nagyszínpados teljesítmény. Ok, nem mindenki készült fel a showbizniszre a húszas éveinek közepére, ezeken a srácokon legalább látszik, hogy élvezik amit csinálnak.
 
A lemez hallgatása a klipeknél sokkal nagyobb élményt nyújt, a keverés jó, dinamikus, a szintetizátorok kellőképpen érvényesülnek, és Foster éneke kitölti a maradék teret. A tíz egymás után sorjázó szerzemény alapvetően egynyári popzene, fogós dallamokkal, időnként kimondottan fogós refrénekkel – de egy kicsit egybemosódnak, utólag nehéz bármit is kiemelni közülük (a rogyásig játszott első kislemezdalt nem számítom ide).
 
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy gagyi az egész, mert nyilvánvalóan látszik, elég sokat eltörpöltek a felvételekkel, a komponálással. Majd mindegyik számban vannak olyan megoldások, amik önmagukban kiemelkedőek, csak éppen nem érvényesülnek kellőképpen a többi elem miatt. Érdekes például, hogy amíg a refréneknél általában a „hagyományos énekmódot” használják, a többi versszaknál Foster egyfajta szövegmondással kevert éneklést produkál. Vagy említhetem a „Miss You” befejezését is, ami azért elég messze van az általam elképzelt popzenétől – de ez mégicsak popzene.
 

 
Azon kívül, hogy ezen a nyáron sokszor felcsendül a rádiókban és a televíziós zenecsatornákon a „Pumped Up Kicks”, a biztosra vehető második lemezre a mostaniaknál változatosabb, és ütősebb slágereket kell írniuk, ha szeretnének a csúcson maradni – ránézésre megvan bennük a tehetség, ezért már csak az a kérdés, lesz-e bátorságuk önálló arculat kialakítására.
 
Az együttes tagjai:
Mark Foster - énekes
Mark Pontius
Cubbie Fink
 
Közreműködők:
Sean Cimino
Isom Innis
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Helena Beat.
2. Pumped Up Kicks
3. Call It What You Want
4 . Don`t Stop (Color On the Walls)
5. Waste
6. I Would Do Anything for You
7. Houdini
8. Life On the Nickel
9. Miss You
10. Warrant
 
Diszkográfia:
Torches (2011)