Főkép

Meglehetősen jó volt a felhozatal az idei Sziget első hivatalos napján, és nekem is sikerült belenéznem pár izgalmas produkcióba. A Flogging Molly hiba nélkül hozta, ami tőlük elvárható: lendületes, mindenkit megmozgató bulival kedveskedtek ismét a közönségnek ezek az ír származású és hamisítatlan ír muzsikát játszó fiúk, akik – egyes, magukat minden magyarnál, különösen a kicsit is másképp gondolkodóknál magyarabbnak tartó szervezetek demagóg megszólalásaira rácáfolva – nyilvánvalóan keresztény gyökerűek, épp csak fontos nekik a megértés és a békesség. A Rise Against erőteljes zenéje nem tette rám azt az elementáris hatást, amit elvártam volna tőlük, ennek ellenére kellően meggyőzőnek tűntek, ahogy a LaBrassBanda punkos-reggaes és kicsit balkáni rezes muzsikája is, melynek legfőbb vonzereje az elképesztő virtuozitás. A Motörhead meg hát a Motörhead. Büntetni éppenséggel nem büntettek, de pontosan úgy szóltak, ahogy egy igazi metal-bandának szólnia kell.
 
Kicsit féltem viszont a Within Temptation első nem sátras, hanem kis-nagyszínpados szigetes fellépésétől, mivel náluk a látvány mindenkor meghatározó show-elem. Persze azonnal kiderült, hogy feleslegesek voltak az aggodalmaim. A ködgépnek köszönhetően meglepően látványos volt a világítás, a hátsó kivetítőn szinte folyamatosan pergő klipek pedig kiválóan támogatták képileg is a szöveget és a zenét. Sőt, előfordult, hogy a rögzített látvány még el is vonta a figyelmemet a színpadon történtekről.
 
Úgyszintén erőteljesen kiütközött a csapatot érintő számos változás. A doboknál Stephen van Haestregtet váltó Mike Coolen hibátlanul játszott ugyan, de játékából – legalábbis nekem – nagyon hiányzik a korábban jól megfigyelhető könnyed elegancia és szépség. Az új album anyagához persze nem is annyira szükséges ez, hiszen az Unforgiving számaiban előtérbe került a gitár – noha a csúnyán előretolt basszus miatt ez annyira nem tűnt fel a koncerten. Pedig az észrevehetően konszolidáltabbnak ható, egyre gyérülő hajjal és entellektüel szemüvegben, hétköznapi bőrdzsekiben színpadra lépő Ruud Jolie igyekezett a tőle telhető legtöbbet nyújtani nekünk, és ez konkrétan nagyszerű szólókat is jelentett.
 
A leghatározottabban Sharonon mutatkozott meg a változás, akiből a szülésnek köszönhetően – reméljük, csupán ideiglenesen – eltűnt az őt a koncertek kezdetétől a végéig megállás nélkül hajtó és pörgető, fékezhetetlen energikusság. Szerencsére a hangja ugyanaz maradt, és a csapatot végtére is sokkal inkább ez határozza meg, mint a hangszeres szólamok, bármennyire összetett és átgondolt is ez a zene.
 
Ami a számokat illeti, igazából több újdonságra számítottam, lévén, hogy az új album egészen új irányt jelölt ki a banda karrierjében. A poposan közérthető, alig díszített négy negyedben dübörgő „Sinéad” valószínűleg pontosan azért ütött olyan nagyot, mivel benne a profizmus némileg háttérbe szorította a leleményt, az „Iron” maidenes lüktetése pedig ismét csak a bevett sémák – ezúttal jóval kreatívabb – kihasználásával operált. Mindezt azonban már az Unforgiving meghallgatásakor is kideríthettük. A „Faster” nagylemez-változata ugyanakkor nekem sokkal meggyőzőbbnek hatott a koncertverziónál, márpedig akárhogy is nézzük, ezt szánták az új éra első komoly slágerének.
 
A régebbi albumok számai ellenben ugyanazt a hatást érték el, amit már megszokhattunk a Within Temptation eddigi koncertjein. A virtuális Keith Caputóval duettben énekelt „What Have You Done” még most is telitalálatnak tűnik, az „Angels” és a „Stand My Ground” egyszerűen ellenállhatatlanok, a „Mother Earth” és az „Ice Queen” pedig vitathatatlanul örökérvényű darabok. Ezekkel bárhol, még a legenerváltabb közönséget is könnyedén be lehet indítani, arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal ezek maradnak majd a csapat igazán emblematikus szerzeményei.
 
Mindent egybevetve nem teljesen ugyanazt kaptam ugyan, amit a korábbi koncerteken megszokhattam, ennek ellenére igencsak csúnyán szidnám magam, ha valamiért kihagytam volna a holland csapat fellépését.