FőképViszonylag korán fogtam neki a mai napnak, mert egy régi/új zenekar –a FreshFabrik – lépett fel az MR2-Petőfi Rádió Magyar Nagyszínpadán. Anno az ősidőkben valamennyire nyomon követtük a banda tevékenységét és bár nagy kedvencé sosem váltak, azért egy-két koncertjükön ott voltunk és a lemezeikből is áll pár a polcon.

Az első pillanatokban kiderült, hogy az MR2 színpad idén is jól fog szólni. A szakemberek nem spóroltak a hangerővel, szinte már fájóan hangos volt a cucc. A zenekar sem hozott szégyent régi hírnevére, a nemrégiben megjelent új nagylemezük számai ugyanolyan energikusak, odaverősek, mint a régiek. Azt nem lehet mondani, hogy semmit nem változtak az eltelt évek alatt. Kicsit komplexebbnek, technikásabbnak tűntek számomra ezek a dalok.
Sajnos azt nem tudtam nem észrevenni, hogy viszonylag kevesen fordítottak figyelmet erre a koncertre és csak pár százan néztük végig a produkciót. Pedig a lendület, az energia megvolt a zenekarban és ők mindent el is követtek azért, hogy ezt minél jobban érezzük. Remélem legközelebb többen leszünk.

A következő koncertig fennmaradó időben volt alkalmam elkövetni azt a tevékenységet, amelyet „a fesztiválon történő céltalan lézengés, sörrel a kézben” szoktak aposztrofálni. Több ezren tettek hasonlóan és valamilyen szinten jó elnézni a hömpölygő emberáradatot és tippelgetni, hogy vajon ki az, aki tudja, hova megy, vagy ki az, aki azt sem tudja, hol van éppen. És van egy olyan előnye is a dolognak, hogy olyanokat láthatunk-hallhatunk jártunkban-keltünkben, amelyek apró szösszenetek csupán, de akár egész életünkben emlékszünk rájuk.

A nagy cél nélküli lődörögésben volt szerencsém meglátogatni a Múzeumi Negyedet, amelyet idén áthelyeztek a Nagyszínpad közelébe, a Hungarikum falu mellé. Ez jóval frekventáltabb hely, mint a régi, domb melletti helyszín és ugyan ott sem volt kicsi a forgalom, de itt aztán tényleg megfordul akár több tízezer ember is naponta.

Van egy-két érdekesnek tűnő installáció és program, amire különösen harap a fesztivállátogató. A különféle „beöltözős” dolgoknak nagy sikere van, így talán nem is csoda, hogy a hódmezővásárhelyi Emlékpont, a Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum vagy a Terror Háza Múzeum kínálatában is szerepel ez a lehetőség. Ráadásul ez utóbbiban le is fényképeznek bennünket és az elkészült digitális képeket elküldik nekünk. De itt van az Aquincumi Múzeum, ahol jelmezes bemutató keretében láthatjuk, hogy is öltözködtek a rómaiak anno, legyenek akár szenátorok vagy gladiátorok. Vagy említhetjük a Néprajzi Múzeum EtnoMobilját, amely egy lakókocsiban berendezett kiállítással lepte meg a Szigetlakókat.

A következő állomásom már Rock-Metal Színpad volt. Volt ugyan vagy két óra „életem nagy koncertjéig”, de úgy gondoltam, ha már itt vagyok, akkor megnézem az operametal egyik holland csillagát, a Within Temptation-t. Persze pont ekkor csörren meg az ember telefonja és jelentkezik be pár barátja, hogy merre is van és ők egyébként is a Fröccsfaluba és menjek, mert megmelegszik a borom. Szóval mindössze annyit tudtam megállapítani, hogy a színpad ma is nagyon jól szól, a zenekar nagyon profin tolja és lehet, hogy nem fogunk elférni a Motörhead-en. Az előzmények miatt nagyjából koncertkezdésre értem vissza.

A katartikus élmény már akkor kezdetét vette nálam, amikor Lemmy feljött a színpadra és elmondta azt a bizonyos legendás mondatot: „We are the Motörhead, we play rock ’n roll”. És innentől kezdve nagyjából semmi nem érdekelt, csak az, hogy a legteljesebb mértékben átadjam magam a zenének és az utolsó cseppig magamba szívjak mindent, amit látok és hallok. A hangzás – megkockáztatom – tökéletes volt. Lemmy, Mikkey Dee és Phil Campbell példaértékű bemutatót tartott abból, hogy kell néha könnyeden, néha elementáris erővel, néha viccesen rockot játszani. Üresjáratok nem nagyon voltak, bár Lemmy most mintha egy picit többet beszélt volna a számok között, ez azért meg sem közelítette az időhúzásra és tömeghergelésre „gyúró” zenekarokat.

Természetesen a teljes zenei életműből kerültek bemutatásra a dalok. Nekem csak az volt a bajom, hogy telhetetlen vagyok és simán elhallgattam volna még pár órát a bandát. Nem tudom, hogy mennyire fáradtak el ténylegesen a srácok, mi csak azt láttuk, hogy semennyire. Mikkey és Phil is levágott egy-egy szólót, ami alapján mindenki számára világossá vált – aki még nem tudta volna –, hogy ezeknek az embereknek a vérében van a rock ’n roll. Lemmy meg maga a rock ’n roll.

Sajnos minden jónak vége szakad egyszer – szoktákvolt mondani – és amikor eljött ez a pillanat egy kicsit meghaltam. Pár percig csak bambán néztem ki a fejemből és akkor kezdtem magamhoz térni, amikor valami teljesen más, tök hangos zene jutott el a tudatomig. Így két centire a föld felett járva vettem az irányt a sátram felé.