Főkép

Léteznek olyan dalok, melyeket nem lehet úgy hallgatni eredeti előadójuk koncertjén, hogy közben ne éreznénk felemelő borzongást, és ne élnénk meg az egyetemes egyszeri manifesztációja által kiváltott áhítatot. Ezek közé a mesterremekek közé tartozik Prince Rogers Nelson örökérvényű rock himnusza, a „Purple Rain”, és ezt a számot énekelte önfeledten az idei Sziget Fesztivál nulladik napjának közönsége a művész első magyarországi fellépésének ráadásában a fő blokk után.
 
A szóban forgó fő blokk kőkemény, feszes funkkal nyitott, melyet jazzes improvizációs körök tarkítottak, hogy a muzsikusok mindjárt az elején fitogtathassák egy keveset a tehetségüket. Ahogy az Prince-től már szinte megszokott, a zenekar nagyobbik része nőkből állt. Basszusgitáron Ida Kristine Nielsen adta az alapokat John Blackwell dobossal együtt. Rajtuk kívül még Cassandra O’Neal billentyűzött, két fekete – egy kopasz és egy afro frizurás – szépség énekelt, az utóbbi néha még gitárt is pengetett, rajtuk kívül pedig egy orgonista egészítette ki a zenekart.
 
Reprezentatív merítést hallhattunk Prince különböző korszakaiból; csupa funk és csupa jazz szólt a „Cream”-től a „Musicology”-ig, jellegzetesen rockos hangszerelésben és előadásban, és nem győztem ámuldozni afelett, hogy ez az ötvenes éveit taposó zseni mennyire lélegzetelállító természetességgel és ötletességgel kezeli a gitárt. A rock and rollosabb nótákban főleg a Telecasterét, míg a színtiszta funkhoz inkább a Dakota-vörös Stratocastert kapta kézbe, hogy jobbnál jobb szólókkal és akkordvarázslással kápráztasson el minket. És mindez végül a „Purple Rain”-ben teljesedett ki, hogy aztán egy és egynegyed óra után elsötétüljön a színpad.
 
Ám nem végleg, mivel jó tíz perc várakozás után, amikor már kezdtem feladni a reményt, hogy ezúttal hosszabb műsort hallhatunk, Prince vörös-feketéből egy bizarr fekete-fehér szerelésbe átöltözve visszajött, és – eleinte kizárólag ritmusalap és elektronika kíséretében – elkezdte sorra játszani az addig kihagyott igazán nagy slágereket. A háttérben egy oszcilloszkóp jelenítette meg képre lefordítva a hangokat, mindent a fény és a sötétség játéka követett le. Számomra a legdöbbenetesebbnek az a mód hatott, ahogy Prince-nek még a legegyszerűbb dalokba is sikerült becsempésznie valami egészen egyedit és eredetit, így a leggagyibb diszkóalapra is elképesztő harmóniákat és dallamokat épített fel. Az immár sokadik ráadásban pedig olyan bluest nyomott, hogy azt még a néhai Gary Moore is megirigyelhette volna tőle.
 
Ezekben a kisebb blokkokban már teljesen felszabadulttá vált a hangulat, és a „Kiss”-től a jazzesen absztrakt akkordokkal telepakolt „Nothing Compares 2 U”-ig hallhattuk az összes hatalmas slágert, és kapkodhattuk a fejünket az újabb meg újabb régi remekléseken. Amiként erre Prince a közönséggel viccelődve emlékeztetett minket, miután igennel feleltünk a kérdésére, hogy maradnánk-e még akár egész éjjel is: „Tudjátok hány slágerem van?” Volt itt virtuóz tánc, közönségénekeltetés, sírva éneklő rajongók a nagy kivetítőkön, kivilágított kijelzőkkel a magasba tartott mobilok, mi több, az utolsó előtti ráadásszámban még a közönség néhány kiválasztott tagja is rophatta a színpadon. Az efféle közvetlenség egészen ritkának tűnik manapság nagykoncerteken, pedig ha minden igaz, a funk és a rock hercege ma is marad, hogy – amint bejelentette – megnézze egyik kedvenc énekesnőjének fellépését.
 
És hogy végül mitől valódi zenei ikon, igazi szupersztár Prince? Számomra egyértelműen varázslatos gitárjátéka és hangszerelési ötletei miatt, mivel ezeknek köszönhetően még a legelvontabb és a leggyerekesebb számok is egyformán fogyaszthatóvá válnak, slágerei pedig utolérhetetlen magasságokat ostromolnak. Általános zenei erényei közt azonban gyakran említik azt a tényt, mennyire nagyszerű multiinstrumentalista, és valóban, ezen a koncerten sem kizárólag énekelt és gitározott, hanem többször beállt a szintetizátora mellé, hallhattunk tőle dögös basszusgitár-szólót, és párszor egy elektromos dobra is rácsapott, a legfontosabb azonban egyértelműen az, milyen kivételes érzékkel játszik magával a közönséggel. Már csak érte megérte ez a hét.