Főkép

Furcsa dolog szembesülni valamivel, amit ugyan elméletben mindig is tudtam, a gyakorlatban látni mégis döbbenetes. Az ugyanis sosem volt kétséges számomra, hogy Geszti Péter különféle zenei megnyilvánulásai – legyen szó pusztán szövegről vagy a nevével fémjelzett együttesről – egy egész generáció életében számítottak meghatározónak, de hogy munkásságának különféle állomásai még most, tizenegy, tizenöt, esetleg huszonöt év múltával is képesek legyenek tömegeket megmozgatni, egészen lehengerlő élmény.
 
Mert bizony a mínusz egyedik napon megtelt a nagyszínpad előtti tér, és – amint az várható volt – javarészt nem az épp beköltöző külföldi fiatalokkal, hanem a harmincas-negyvenes korosztály képviselőivel. Elvétve persze találkoztam ifjabbakkal is, de a közönség zömét a különféle számokat kisebb, de inkább nagyobb kihagyásokkal, de évtizedek óta Gesztiékkel együtt éneklő nemzedék tette ki.
 
Pedig az apropót voltaképp az új formáció, a Gringo Sztár adta, melyben a lányoknak ezúttal inkább – jó értelemben vett – kiegészítő szerep jutott, és kevésbé kerülnek fókuszba holmi különleges hangi adottságok. A célközönség persze alapvetően ugyanaz: az imént említett, Gesztivel együtt érő-öregedő, többnyire jól szituált negyvenesek-harmincasok. Így nem különösebb csoda, hogy világzenés, főképp balkáni ízekkel gazdagodott a szóvicceken alapuló rap és a kissé jazzes szórakoztató muzsika eddig is jó ismert, és bármennyire is anti-avantgárd, egyértelműen jól beazonosítható egyvelege. Ennek remek példája az abszolút profizmusról árulkodó „Pálinka Sunrise” szerb mulatós beütésű dala, amiből még tuti sláger is lehet.
 
Szintén a teljes és tökéletes átgondoltságra utal a koncertet nyitó „Télen-nyáron nyár” színpadi kiállítása a mű-demonstrációval, amely nyomokban Avril Lavigne Best Damn Tour-jának zászlóparádés indítására és színtudatos színpadképére emlékeztetett. Geszti improvizatív előadói képességeit dicséri viszont, hogy mindezt sikerült a szétázós, záporos nap aktualitásaihoz igazítania.
 
Ahogy ahhoz is a megszokottnál erősebb lélekjelenlét szükséges, hogy egy elrontott számkezdést szinte észrevétlenül, a show-ba beépítve kijavítsunk, márpedig Gesztinek ez is sikerült – jóllehet erre már a tizenegy esztendeje feloszlott Jazz+Az programjában került sor. Számomra mindenképp ez a formáció jelentette a valóban komoly vonzerőt, hiszen annak idején őket láttam, és Geszti összes zenei projektje közül őket is hallottam messze a legtöbbször. Nem meglepő tehát, hogy nekem ez a rész adta a legtöbbet, hogy mást ne említsek, azért is, mert ismét egy színpadon láthattam Gesztit, a lányokat és Dés Andrást.
 
Ha külön-külön hallgattam volna a Gringo Sztárt és a Jazz+Azt, talán fel sem tűnt volna, hogy mennyivel jazzesebben szól az utóbbi csapat, pedig már a név is erre utal. Csodálatos volt újra együtt hallani Váczi Eszter fátyolos hangját, Behumi Dóri amolyan Broadway-musicales orgánumát és Kozma Orsi hamisítatlanul jazzes megszólalását. A számokhoz anno zeneszerzőként hozzájáruló Dés László szaxofonozását pedig, úgy hiszem, felesleges bemutatni. Egyszóval különlegesen jó csillagzat alatt született ez a zenekar, és talán nem is volt akkora baj, hogy tényleg a csúcson sikerült abbahagyniuk.
 
Noha, ha jobban belegondolok, 1994 januárjában ugyanezt tette a Rapülők is. Emlékszem még az egyik Utolshow-ra, ahol nagyjából ugyanazt a lelkesedést láttam, mint most. És az elhangzott dalok és a színpadkép is egyértelműen hasonlóak voltak, a nagy slágerek és a hip-hop táncosok legalábbis sem akkor, sem most nem maradhattak el.
 
Igaz, akadt rengeteg eltérés is; mindenekelőtt a közönség életkora. A búcsúkoncerteken a meghatározó tömeget főként a tizenévesek alkották, most pedig, mint már többször utaltam rá, ugyanezek a rajongók jó másfél évtizeddel idősebbek. Ezúttal ráadásul kevesebb volt a vendég is, ekképp teljességgel hiányoztak a komoly külső erők; Kiki elsősorban a számomra rossz emlékű Első Emelet miatt lépett fel itt, de ki kritizálná Gesztit azért, hogy a szövegíróként áttörést hozó együttes emlékét felelevenítette?
 
Ha bárki kérdezné, cseppet sem bántam meg tehát, hogy kimentem megnézni a Gesztivált. Lehet gúnyolódni, fanyalogni Geszti Péter sokszor a menedzserekét idéző zeneipari hozzáállásán, két dolgot azonban semmiképp sem lehet elvitatni tőle: kérlelhetetlen profizmusát és azt a képességet, hogy bármikor meg tud nyerni magának roppant széles tömegeket. Egyszóval megérdemelte ezt a napot, legalább ennyivel is több hamisítatlanul hazai termék színesítette az amúgy is bőséges kínálatot.