Alberto Szpunberg: Johannes Brahms
Írta: Galamb Zoltán | 2011. 08. 08.
Johannes Brahms kétségkívül a legenigmatikusabb a korszakosként számon tartott zeneszerzők közül. Míg a könnyedebb műfajokban született alkotásai, mint amilyen némelyik magyar tánca, a hangversenyek ráadásai közt is a leghevesebb tetszést kiváltó darabok, melyek felcsendülésekor ütemes tapsba kezd a közönség, amint meghallja az első hangokat, nagyobb szabású alkotásai ugyanakkor szokatlanul komoly kihívás elé állítják a befogadót.
Tökéletesen példázza ezt a CD-melléklethez kiválasztott két kompozíció, a pasztorál hangvételű D-dúr szimfónia és a híres Akadémiai nyitány. Az átlaghallgató, aki esetleg nem vértezte fel magát kellő zenei előképzettséggel, vagy nem érez természetes affinitást a brahmsi muzsika iránt – mert bármily meglepő, ilyennel is találkoztam már –, könnyen beleunhat a jó harmadórányi, nem különösebben gyors első tételbe – különösképp, ha a művet kevésbé értő előadásban kellene meghallgatniuk. A Royal Philharmonic Orchestra szerencsére nem tartozik a dilettánsok közé, így interpretációjukban minden hang a helyére kerül. Igaz, az imént említett tétel tempóvételével azért nekem is akadnak gondjaim, mivel Arturo Toscanini 1952-es nagyszerű felvételén ugyanez a tétel kevesebb, mint negyed órát vesz csak igénybe, és ekképp sokkalta határozottabbnak hat.
Ennek szinte tökéletes ellentéte az Akadémiai nyitány, melyben a vidám hangulatú diákdaloknak kifejezetten jót tesznek a magasztos fúvósszólamok és a csodásan szerkesztett, klasszikus hatású ellenpont, minek köszönhetően az összhatás az emelkedettség és a derű tökéletesen összeérett elegye.
A Világhíres zeneszerzők sorozat idevágó kötetéből mindenki számára világossá válhat, mi okozza e kettősséget a legnémetebb komponista életművében. Az egyik magyarázat nyilván Brahms magának való egyénisége, szókimondó és őszinte természete, valamint reménytelen szerelme elérhetetlen – hiába mégoly közeli – ideálja iránt, ugyanakkor sokat nyom a latba a klasszikus szimmetriák, a kidolgozottság iránti igény, no meg a németes lelkület és művészi konzervativizmus különös keveréke, amely mindenekelőtt az igényesebb művekben jut kifejezésre.
Tanulságos elolvasni a kortársak, például a magyar származású hegedűs és Brahms jó barátja, Joachim József kritikáit és megjegyzéseit, ahogy érdemes megszívlelnünk a zenetörténészek ajánlásait is, hiszen a megfelelő értelmezésben és technikai színvonalon előadva Brahms művei valóban rendkívüli nagyságról árulkodnak és sokszori, elmélyült meghallgatásra érdemesek.
A CD-mellékleten elhangzó művek:
1-4. 2. (D-dúr) szimfónia, op.73
5. Akadémiai ünnepi nyitány, op. 80
Előadók:
The Royal Philharmonic Orchestra
James Judd – karmester
Tökéletesen példázza ezt a CD-melléklethez kiválasztott két kompozíció, a pasztorál hangvételű D-dúr szimfónia és a híres Akadémiai nyitány. Az átlaghallgató, aki esetleg nem vértezte fel magát kellő zenei előképzettséggel, vagy nem érez természetes affinitást a brahmsi muzsika iránt – mert bármily meglepő, ilyennel is találkoztam már –, könnyen beleunhat a jó harmadórányi, nem különösebben gyors első tételbe – különösképp, ha a művet kevésbé értő előadásban kellene meghallgatniuk. A Royal Philharmonic Orchestra szerencsére nem tartozik a dilettánsok közé, így interpretációjukban minden hang a helyére kerül. Igaz, az imént említett tétel tempóvételével azért nekem is akadnak gondjaim, mivel Arturo Toscanini 1952-es nagyszerű felvételén ugyanez a tétel kevesebb, mint negyed órát vesz csak igénybe, és ekképp sokkalta határozottabbnak hat.
Ennek szinte tökéletes ellentéte az Akadémiai nyitány, melyben a vidám hangulatú diákdaloknak kifejezetten jót tesznek a magasztos fúvósszólamok és a csodásan szerkesztett, klasszikus hatású ellenpont, minek köszönhetően az összhatás az emelkedettség és a derű tökéletesen összeérett elegye.
A Világhíres zeneszerzők sorozat idevágó kötetéből mindenki számára világossá válhat, mi okozza e kettősséget a legnémetebb komponista életművében. Az egyik magyarázat nyilván Brahms magának való egyénisége, szókimondó és őszinte természete, valamint reménytelen szerelme elérhetetlen – hiába mégoly közeli – ideálja iránt, ugyanakkor sokat nyom a latba a klasszikus szimmetriák, a kidolgozottság iránti igény, no meg a németes lelkület és művészi konzervativizmus különös keveréke, amely mindenekelőtt az igényesebb művekben jut kifejezésre.
Tanulságos elolvasni a kortársak, például a magyar származású hegedűs és Brahms jó barátja, Joachim József kritikáit és megjegyzéseit, ahogy érdemes megszívlelnünk a zenetörténészek ajánlásait is, hiszen a megfelelő értelmezésben és technikai színvonalon előadva Brahms művei valóban rendkívüli nagyságról árulkodnak és sokszori, elmélyült meghallgatásra érdemesek.
A CD-mellékleten elhangzó művek:
1-4. 2. (D-dúr) szimfónia, op.73
5. Akadémiai ünnepi nyitány, op. 80
Előadók:
The Royal Philharmonic Orchestra
James Judd – karmester