Főkép1

Két, egymástól látszólag független esemény szolgált előfutárul annak, hogy George Smiley-t végül visszaszólították kétes elvonultságából. Az első esemény színtere Párizs volt, ideje pedig a fortyogó augusztus, amikor a helyiek hagyományosan elmenekülnek, városukat a perzselő napfény és a zsúfolt buszokon érkező turisták kényére-kegyére hagyva.
E forró augusztus egy napján – pontosabban negyedikén, egészen pontosan déli tizenkét órakor, mivel megszólalt egy templom harangja, alig valamivel a gyársziréna után – tűnt fel az ötven körüli, bevásárolószatyros nő masszív alakja az egykor szegény orosz emigránsairól híres negyedben. Egy sötét, öreg raktárépületből lépett ki energikusan, és céltudatosan igyekezett a közeli buszmegálló felé. Keskeny, szürke mellékutcában haladt, kétfelől elredőnyözött ablakok, hotels de passe-ok, rengeteg macska mindenütt. Különös békesség honolt a sikátorban. A raktár friss élelmiszerre szakosodott, ezért nyitva tartott ebben az időszakban is. A nőt úgy csapta arcul a szennyes kigőzölgéssel telített, mozdulatlan hőség, mintha egy hirtelen föltáruló liftaknából gomolygott volna elő, de szláv arcvonásai nem árulkodtak bosszúságról. Alacsony, zömök, testes asszony volt, inkább gurult, mint lépdelt, s öltözéke sem tűnt alkalmasnak testmozgáshoz ilyen időben. Formátlan, szinte apácához illő fekete ruháját se derékvonal, sem egyéb dísz nem tarkította, eltekintve a nyakán fodrozódó keskeny csipkétől, meg a kebeltájon függő jókora, szép formájú, de nyilvánvalóan értéktelen fém kereszttől. A kifelé kacsázó, repedezett félcipők dobpergésszerű zörejjel kocogtak az elsötétített házsorok közt. A degeszre tömött szatyor, melyet reggel óta cipelt, erősen lehúzta az asszony jobb oldalát, de látszott rajta, hogy szokva van az ilyen terhekhez. Megjelenéséből mégsem hiányzott teljesen a derű. Szürke haját kontyba fogta a tarkóján, de a homlokán elszabadult egy játszi fürt, mely a lépések ütemében libegett az arca előtt. Barna szemében humorérzék csillant, s szája a bokszolóhoz méltó állkapocs fölött hajlamosnak tűnt a könnyű mosolyra.
A buszmegállóhoz érve letette a nehéz szatyrot, és jobb kézzel a derekát gyúrta, az utóbbi időben szokásává vált mozdulattal, mely azonban sosem hozott sok enyhülést. Az raktáráruházban, ahol dolgozott, a pénztárosok magas, támlátlan széken voltak kénytelenek ülni, s ez a körülmény mind jobban bőszítette. – Francnyavalya – morogta a fájós résznek címezve, gyúrta még egy darabig, aztán kiegyenesedve hátrafelé húzogatta két feketébe burkolt könyökét, akár egy vén varjú, aki ép föl akarna szállni. – Francnyavalya – sziszegte megint. Hirtelen megérezte, hogy nézik, hátrafordult, és fölbámult a mögötte tornyosuló termetes férfira.
Rajtuk kívül egy lélek nem volt a buszmegállóban, sőt az egész utcában sem. Az asszony még sosem váltott szót ezzel a férfival, de arcról már ismerte. Tagbaszakadt, izzadós, tétova fickó. Látta tegnap is, tegnapelőtt is, amennyire emlékszik, azelőtt is, a fene fogja számon tartani. Jó három-négy napja már állandó része volt az utcaképnek ez a nagy, bosszantó, tohonya alak, hol a buszmegállóban tűnt fel, hol az áruház előtt téblábolt. Valami jól ismert típusba sorolható, de még nem sikerült rátalálnia, melyikbe. A traqué szó illik rá leginkább, igen, űzött, mint a párizsiak nagy része manapság. Olyan rettegő az arcuk, ahogy sompolyognak, és nem mernek ráköszönni egymásra. Talán máshol is ilyenek az emberek, ki tudja. Ráadásul többször úgy érezte már, hogy ez a fickó valamiért érdeklődik iránta. Nem-e tán rendőr, töprengett. Már arra is gondolt, rá kellene kérdezni. Megvolt benne az ehhez szükséges fővárosi arcátlanság. Rendőrt sejtetett a gyászos tagbaszakadtság, a lompos öltöny, meg a férfi karján lógó fölösleges esőkabát, akár valami kivénhedt egyenruha. Ha igaz, ha tényleg rendőr, hát a legfőbb ideje, hogy ez a teszetosza banda csináljon már valamit a tolvaj csirkefogókkal, akik pokollá teszik az életét a munkahelyen.
Már éppen elég ideje bámulja ez az alak. És csak nem akarja abbahagyni.
– Sajnálatos módon nincs egészen rendben a hátam, monsieur – fordult oda hozzá kifogástalan, klasszikusan tiszta franciasággal. – Amilyen kurta kis hát ez, el sem képzeli, mennyire tud fájni. Ön talán orvos? Ortopédus?
Aztán eszébe jutott, hogy talán beteg ez az ember, s töprengve nézett föl rá, nem volt-e helytelen tréfálkozni vele. A férfi állán és nyakán olajos fény csillogott, halvány szeme mániákusan meredt ki, mintha nem is látna. Vagy mintha átnézne rajta, és csak a saját, ki tudja miféle gondját-baját látná. Az asszony már-már rákérdezett: – Talán szerelmes, monsieur? Vagy megcsalja a felesége? –, és azon volt, hogy karon fogja, betuszkolja egy kávéházba egy pohár vízre vagy tisane-ra, ám ekkor a férfi váratlanul megfordult, körülnézett a háta mögött, aztán el az asszony feje fölött végig az utcán. Az asszony rádöbbent, hogy ez az ember valóban fél, nem egyszerűen traqué, hanem halálosan retteg, úgyhogy talán mégsem rendőr lesz, bizonyára inkább bűnöző, bár persze tisztában volt azzal, mennyire keskeny a kettő közt a határvonal.
– Maga Marija Andrejevna Osztrakova? – bökte ki hirtelen a férfi, mintha ettől a kérdéstől félt volna.
Franciául beszélt, de érezhetően nem ez volt az anyanyelve, ahogy az asszonyé sem. Hogy hová valósi, azt elárulta teljes, apai névvel kiegészített névének tökéletes kiejtése. Az asszony azonnal fölismerte a lágyan elmosódó kiejtést, a hanghordozást, s egyúttal, persze későn és összeszoruló szívvel, arra is rájött, mi az a jól ismert típus, amelyhez ez az ember tartozik
– És ha az volnék? Maga akkor ki a fene, hm? – szegte föl harciasan az állát, s a szemöldökét összevonta.
A férfi közelebb lépett. A testalkatuk közötti különbség ilyen közelről egészen abszurdnak hatott. És abszurd volt az is, mennyire sugározta magából ez a férfi a silány jellemet. Osztrakovát szinte megcsapta a belőle áradó félelem és gyöngeség. Ahogy alulról nézett föl az idegen arcra, látta, hogy a nedvesen csillogó áll grimaszba torzul, a száj elgörbül afeletti igyekezetében, hogy erőt fejezzen ki, miközben napnál világosabb, hogy gyógyíthatatlan gyávasággal viaskodik. Mint aki hősies tetthez gyűjt erőt, gondolta Osztrakova. Vagy bűncselekményhez. Semmiképpen nem olyan ember arca, aki képes a spontán viselkedésre.
– Született Leningrádban 1927. május 8-án? – kérdezte az idegen.
Talán rámondta, hogy igen. Utólag nem volt biztos benne. Látta, hogy a rémült tekintet elröppen róla, a közelgő buszra szegeződik. Látta, hogy a férfi elbizonytalanodik, úgyszólván pánikba esik. Megérezte, s az érzése később prófétikusnak bizonyult, hogy azon vívódik, ne lökje-e őt a busz alá. Végül nem lökte, de a következő kérdést már oroszul tette föl, a moszkvai hatóság brutális hanghordozásával.
– 1956-ban kiutazási engedélyt kapott a Szovjetunióból, hogy beteg férjét, az áruló Osztrakovot gondozhassa? Valamint bizonyos egyéb okokból?
– Osztrakov nem volt áruló – fortyant föl az asszony. – Hanem hazafi. – Ösztönösen fölkapta és erősen magához szorította a szatyrát.
Az idegen nyugodtan belevágott az ellenkezésébe, igen emelt hangon, mert már mellettük zörgött a busz. – Osztrakova, Moszkvából hozom magának a lánya, Alexandra üdvözletét. És bizonyos hatóságok üdvözletét is. Beszélnem kell magával, a lányáról. Ne szálljon föl erre a buszra!
A busz megállt. A kalauz ismerte Osztrakovát, és már nyújtotta is a kezét a szatyorért. Az idegen fojtott hangon még egy rettentőt mondott: – Alexandrának komoly problémái vannak, anyai segítségre van szüksége.
A kalauz sürgetni kezdte, tréfás-gorombán, ahogy heccelődni szoktak: – Gyerünk, nyanya! Etyepetyéhez túl nagy a hőség! Adja a cekkert, hoppá!
A buszban nevetgélés támadt, aztán valaki megharagudott, és szitkozódni kezdett, nahát a vénasszony, minek tartja föl az embert potyára. Érezte, hogy az idegen ügyetlenül megragadja a karját, akár egy félszegen tapogatózó, tapasztalatlan udvarló. Kirántotta magát, a kalauzhoz szeretett volna szólni, de nem bírt. Elfelejtette, hogyan kell beszélni. Csak a fejét tudta rázni. A kalauz megint odakiáltott valamit, aztán vállat vont, és intett mindkét kezével. Odabenn fölszaporodtak a szitkok. Pocsolyarészeg a vénasszony, fényes délben! Osztrakova nem mozdult, csak nézett a busz után, várta, hogy kitisztuljon a szeme és csillapodjon az őrült szívdobogás. Na, most már nekem kellene egy pohár víz, gondolta. Az erősektől könnyen megvédem magam, csak a gyöngéktől óvjon meg az Isten.
Igencsak sántítva követte a férfit a kávéházba. Pontosan huszonöt évvel ezelőtt történt, egy kényszermunkatáborban, hogy három helyen eltört a lába a széncsúszdán. Ezen az augusztus negyedikén – mert tisztában volt a dátummal egész idő alatt –, az idegen borzalmas szavainak súlya miatt újra átélte a megnyomorodás élményét.
A kávéház az utolsó volt az utcában, de talán egész Párizsban, amely még nem büszkélkedhetett neonfénnyel és wurlitzerrel. Viszont nyitva tartott augusztusban is, hajnaltól késő éjjelig dübörögtek, villództak a flipperek. Egyébként a szokásos napközbeni üzem ment, buzgón vitatták a politikát, a lóversenyt és a párizsiak többi kedvelt témáját; egy sarokban szokás szerint ott pusmogott legalább három utcanő, és a piszkos inges, fiatal pincér duzzogó ábrázattal vezette őket egy hátsó asztalhoz, melyen komor Campari-reklámtábla jelezte, hogy foglalt. Banalitásában mulatságos közjáték következett. Az idegen két kávét rendelt, ám a pincér fölfortyant, hogy délben nem foglal asztalt az ember kávéért, drága monsieur, hát a patron is a piacról él! Az idegennek sok volt a francia szóáradat, Osztrakova fordított neki. Miután megértette, elvörösödött, aztán anélkül, hogy tőle bármit is kérdezett volna, rendelt két sonkás tojást rósejbnivel, hozzá két pohár elzászi sört. Aztán elvonult a mosdóba, hogy összeszedje a bátorságát. Vélhetően nem tartott attól, hogy Osztrakova elillan közben. Amikor visszatért, az arca száraz volt már, vörhenyes haja hátrafésülve, ám a belőle áradó szag, most, hogy zárt térben voltak, a moszkvai metrókra, moszkvai villamosokra, moszkvai kihallgatószobákra emlékeztette Osztrakovát. Ez a kurta pár lépés a vécétől az asztalig sokkal jobban meggyőzte az asszonyt bárminél, amit az idegen mondhatott volna. Bizonyos volt már abban, amitől rettegett. Ez az ember tényleg azok közül való. Az alig leplezett pöffeszkedés, a szándékoltan brutális arckifejezés, a nagyképű modor, ahogy két könyökével az asztalra terpeszkedett, ahogy affektáltan kenyérért nyúlt a kosárba – mintha csak tollat merítene tintába –, Osztrakova legrémesebb emlékeit elevenítette föl abból az időből, amikor Moszkva ellenséges bürokráciájának kiszolgáltatva kitaszítottként élt.
– Nahát – bökte ki a férfi, s egyidejűleg nekiesett a kenyérnek. A héjas végénél kezdte. Hatalmas mancsaival egy pillanat alatt szétmorzsolhatta volna, de inkább kényeskedve aprókat csipegetett belőle két vastag ujjával, mintha ez volna a hivatalosan előírt módja a kenyérfogyasztásnak. Eszegetés közben bánatosan fölvonta a szemöldökét, akárha önmagát sajnálná, ó, én szegény, elveszve ebben az idegen országban. – Aztán tudják-e, milyen erkölcstelen életet élt a Szovjetunióban? – kérdezte nagy sokára. – Persze talán nem is törődnének vele, ilyen egy kuplerájban.
Osztrakovának a nyelve hegyén volt a válasz: Dehogy voltam én erkölcstelen odahaza. A ti rendszeretek, az volt erkölcstelen.
De nem szólt, keményen tartotta magát a hallgatáshoz. Előre megfogadta, hogy féken fogja tartani lobbanékony természetét és éles nyelvét, olyannyira, hogy a ruha ujján át körme közé csípte a csuklója finom bőrét, és vad erővel szorította az asztal alatt. Szokásává vált ez még a régi időkben, amikor a napi rutinjához tartozott az efféle faggatózás. „Mikor hallott utoljára a férjéről, az áruló Osztrakovról? Nevezzen meg minden személyt, akivel kapcsolatba lépett az utóbbi három hónapban!” És a saját bőrén tanulta meg a kihallgatások többi keserű leckéjét is. Most az elméje egyik fele ezeket ismételte magában, és bár a régmúlthoz tartoztak, most olyan frissnek tűntek, olyan elevennek, mintha csak tegnapról származtak volna. Sose viszonozd durvasággal a durvaságot, sose sértődj meg, sose fizess vissza, sose légy szellemes, se fensőbbséges, se intellektuális, sose hagyd, hogy elragadjon a düh, a reménytelenség vagy éppen a hiú remény, hogy talán egy kedvező kérdést adnak föl. Egyhangúságra egyhangúság, rutinra rutin a válasz. És csak egészen a lelked mélyén, a legsötétebb titokban éljen a két gondolat, ami elviselhetővé teszi mindezt a megaláztatást: az, hogy gyűlölöd őket, és a remény, hogy egyszer, valaha, enged majd a kő a vízcseppek kitartó erejének, és ezek a mammutszerű folyamatok egyszer csak lehetővé teszik a csodát, és megszabadulsz tőlük.
A férfi noteszt kapott elő. Moszkvában Osztrakova aktáját csapta volna ki az asztalra, ebben a párizsi kávéházban viszont be kellett érnie a vékony, fekete bőrkötésű notesszel, amelyet egyébként bármelyik moszkvai hivatalnok őszintén elirigyelt volna tőle.
Notesz vagy akta, mindegy is, a bevezető ugyanaz volt. – Marija Andrejevna Rogova néven született Leningrádban, 1927. május 8-án – darálta a férfi. – Huszonegy évesen, 1948. szeptember elsején férjhez ment az áruló Osztrakov Igorhoz, a Vörös Hadsereg gyalogságának századosához, aki észt anyától született. Mondott Osztrakov 1950-ben Kelet-berlinben állomásozott, s ekkor reakciós észt emigránsok segítségével elárulta a szovjet hazát, és a fasiszta Nyugat-Németországba dezertált. Magát Moszkvában hagyta. Párizsban telepedett le, később francia állampolgárságot is kapott, és fönntartotta szovjetellenes kapcsolatait. A dezertálás időpontjában magának nem volt gyermeke ettől az embertől. És állapotos sem volt. Igaz?
– Igaz – felelte az asszony.
Moszkvában azt mondta volna, „igenis, százados elvtárs”, vagy „igenis, nyomozó elvtárs”, ám a párizsi kávéház lármájában sehogy sem lett volna helyén ilyen szertartásosság. Csuklóján már elzsibbadt az összecsípett bőr. Kiengedte, hadd menjen vissza a vér, és másik helyen mart bele a bőrébe.
– Mint Osztrakov bűntársát öt év kényszermunkára ítélték, ám aztán a Sztálin halálát követő, 1953-as amnesztiával szabadon lett bocsátva. Igaz?
– Igaz.
– Moszkvába visszatérve minden valószínűség ellenére kérvényt nyújtott be kiutazási útlevélre, hogy csatlakozhasson a férjéhez Franciaországban. Igaz?
– Rákja volt – mondta Osztrakova. – Ha nem kérvényezem akkor a kiutazást, azzal a házastársi kötelességem ellen vétek.
A pincér kihozta a tálcát a rántottával, a krumplival és az elzászi sörrel. Osztrakova kért egy thé citron-t, szomjas volt nagyon, a sört viszont nem állhatta. Hiába próbált meg emberi kapcsolatot létesíteni a fiúval, hiába tekingetett és mosolygott a pincérre. Visszataszította ez a szenvtelenség. Hirtelen ráébredt, hogy a három prostituáltat leszámítva ő az egyetlen nő az egész lokálban. Az idegen féloldalasan tartotta maga elé a noteszt, akár egy templomi kóristafiú a kottát, és nekiesett a rántottájának. Osztrakova még erősebben csípett a csuklójába, a fejében Alexandra neve villogott és lüktetett eleven sebként, és próbált arra gondolni, ugyan, miféle komoly problémákban lehet szüksége anyai segítségre.
Az idegen tovább sorolta vázlatos élettörténetét, közben zabált. Vajon élvezetét leli a falásban, vagy csak a feltűnést igyekszik kerülni? Osztrakova végül úgy döntött, hogy szenvedélyes zabálóról van szó.
– Ezenközben – mormolta tele szájjal az idegen.
– Ezenközben…? – suttogta önkéntelenül Osztrakova.
– Ezenközben maga, bár tovább színlelte, hogy törődik férjével, az áruló Osztrakovval, házasságtörő viszonyra lépett egy állítólagos zeneakadémiai hallgatóval, bizonyos Glikman Iosziffal, egy zsidó honpolgárral, akit már négyszer ítéltek el antiszociális viselkedésért, s akivel maga az elzárása alatt találkozott. S ezzel a zsidó honpolgárral maga együtt is élt a lakásán. Igaz vagy nem?
– Magányos voltam.
– A Glikmannal való kapcsolatból lánygyermeke született, Alexandra, a Nagy Októberi Forradalom klinikán, Moszkvában. És ezt a gyermeket Glikman nevére jegyezték be. Igaz vagy nem?
– Igaz.
– És maga mindezenközben állandóan kérvényezte a kiutazási útlevelet. Miért?
– Hisz mondtam. A férjem beteg volt. Kötelességem volt mellé állni.
A férfi megint az ételre vetette magát, olyan mohón, hogy Osztrakovának rálátása nyílt rossz fogaira. – 1965 januárjában kegyelemképpen útlevelet kapott, azzal a föltétellel, hogy a kiskorú Alexandrát Moszkvában hagyja. Maga túllépte az engedélyezett tartózkodási időt, és a gyermekét elhagyva Franciaországban maradt. Igaz, vagy nem?
Az utcára csupa üvegfal szolgált, az ajtók is üvegből voltak. Jókora teherautó parkolt le a kávéház mellett, a terem elsötétedett. A fiatal pincér lecsapta az asztalra a teát, anélkül, hogy Osztrakovára ránézett volna.
– Igaz – mondta az asszony, s ezúttal sikerült ránéznie a vallatójára, tudva, hogy mi következik, és jelezve, hogy legalábbis ebben a kérdésben nem gyötri se kétség, se megbánás. – Igaz – ismételte dacosan.
– A hatóságok jóindulatát biztosítandó, aláírt egy egyezményt, miszerint bizonyos feladatokat fog teljesíteni az államvédelem számára párizsi tartózkodása alatt. Először is, hogy rábeszéli férjét, az áruló Osztrakovot a Szovjetunióba való visszatérésre…
– Hogy megpróbálom rábeszélni – vetette közbe gyönge mosollyal Osztrakova. – Sehogy sem hajlott rá.
– Másodszor pedig, hogy értesüléseket szerez a szovjetellenes emigráns csoportok működéséről és személyi összetételéről. Két teljesen értéktelen jelentést küldött, aztán semmit. Miért?
– A férjem megvetette az ilyen társaságokat, végleg szakított velük.
– Attól még egyedül eljárhatott volna. Aláírta az egyezményt, aztán semmibe vette az ígéretét. Igaz vagy sem?
– Igaz.
– És ezért hagyta el a gyermekét? Odadobta annak a zsidónak? Csak azért, hogy mindenestül a nép ellenségének, az állam árulójának szentelhesse magát? Ezért dobta sutba a kötelességeit? Ezért szegte meg a tartózkodási időt, és maradt Franciaországban?
– Haldokolt a férjem. Szüksége volt rám.
– Hát a lánya, Alexandra? Neki nem volt? A haldokló férj fontosabb az élő gyereknél? Ráadásul egy áruló? Egy népellenes összeesküvő?
Osztrakova elengedte a csuklóját, fegyelmezetten a teájáért nyúlt, s nézte, ahogy az arcához közelgő pohárban lebeg a citromszelet. A poháron túl koszos mozaikpadló, azon meg Glikman arca derengett át, ez az imádott, vad és kedves arc, ahogy esdekelt neki, hogy menjen, ígérjen meg, írjon alá bármit, amit akarnak. Egy szabad ember többet ér, mint három rabszolga, suttogta, ilyen szülők gyereke, mint a mienk, úgysem boldogulhat soha Oroszországban, akár maradunk, akár megpróbálunk elmenni, te csak menj, mi majd igyekszünk valahogy utánad menni, írj alá akármit, csak menj, és élj helyettünk is, menj, menj, ha szeretsz…
– Nehéz idők jártak még akkor – mondta nagy sokára, szinte nosztalgikusan. – Maga túl fiatal. Nehéz idők voltak, még Sztálin halála után is, nagyon nehéz idők.
– És ír még magának ez a bűnöző Glikman? – tudakolta fensőbbséges, mindentudó hangon az idegen.
– Sosem írt – hazudta Osztrakova. – Hogyan írhatott volna, hiszen disszidens létére állandó megfigyelés alatt állt. Egyedül döntöttem úgy, hogy Franciaországban maradok.
Csak feketítsd be magad minél jobban, gondolta. Őket kell menteni, akik ezeknek a hatalmában vannak.
– Többé nem hallottam Glikmanról azóta, hogy Franciaországba jöttem. Több mint húsz éve már – kapott kissé bátorságra. – Fülembe jutott, hogy nagyon megharagudott a szovjetellenes viselkedésemért. Tudni sem akart rólam többet. Előtte is állandóan azon volt, hogy jobb belátásra térítsen.
– Nem írt a közös gyerekükről sem?
– Sosem írt semmit, nem is üzent. Hiszen mondtam már.
– Hol van a lánya most?
– Nem tudom.
– Tőle sem kapott semmilyen üzenetet?
– Természetesen nem. Csak annyit tudok róla, hogy állami árvaházba került, és megváltoztatták a nevét. Gondolom, egyáltalán nem is tud rólam.
Az idegen fél kézzel evett, a másikban a noteszt tartotta. Teleszedte a száját, kérődzött, aztán sörrel öblítette le a falatot. A fensőbbséges mosoly egy pillanatra sem hagyta el az ajkát.
– Nahát, a bűnöző Glikman pedig meghalt – fedte föl kedves kis titkát, s folytatta az evést.
Osztrakova azt kívánta, bár kétszáz év volna az a húsz, ami eltelt. Bár sohasem hajolt volna fölébe Glikman arca, bár sose szerette volna ezt a férfit, sose törődött volna vele, nem főzött volna rá, nem ivott volna vele nap mint nap abban a nyomorúságos szobában, ahol száműzöttként a barátaik támogatásából éltek, hiszen munkába állni sem volt joguk, semmihez a világon nem volt joguk, csak zenélni, szerelmeskedni, leinni magukat és az erdőben sétálni, amíg agyon nem verik őket az embertársaik.
– Ha bármelyikünk is börtönbe kerül még egyszer, Alexandrát úgyis elveszik. Neki mindenképpen vége – mondta Glikman. – Te viszont megmenekülhetnél.
– Majd ott eldöntöm.
– Döntsd el most.
– Majd ott.
Az idegen eltolta az üres tányért, és két kézbe fogta a vékony francia noteszt. Lapozott, mint aki új fejezetet nyit.
– Ami pedig Alexandrát, a maga bűnöző lányát illeti – kezdte tele szájjal.
– Bűnöző? – suttogta az asszony.
Nagy meglepetésére az idegen friss bűnlajstromot olvasott föl. Osztrakova teljesen kiesett közben a jelen időből. Tekintete a padlóra szegeződött, és észrevette a morzsákat, meg a langusztadarabokat. Lélekben azonban Moszkvában járt, a bíróságon, a saját tárgyalásán. Vagy ha nem, talán a Glikmanén? Nem, nem is Glikman volt az. Akkor kié? Olyan tárgyalásokra is emlékezett, amelyeken hívatlan nézőként vettek részt. Barátaik tárgyalásain, még ha csak véletlen barátok voltak is: olyan emberek, akik kétségbe vonták a hatóságok abszolút hatalmát, vagy akik kiátkozott isteneknek áldoztak, bűnös szándékkal absztrakt festészetet űztek, politikailag kártékony szerelmi lírát publikáltak. A kávéházban fecsegő tömeg helyett hirtelen az államhatalom gúnyrivalgó, röhögő tapsoncai vették körül, a flipperek csattogása nehéz vasajtók és rácsok csapódásává vált a fülében. Év, hónap, nap – az X utcai állami nevelőotthonból való elszökésért ennyi és ennyi hónapi javítóintézet. Év, hónap, nap, az állambiztonsági szervek megsértéséért még ennyi meg ennyi hónap. Meghosszabbítva rossz magaviselet okán. Következő: ennyi és ennyi év belföldi száműzetés. Osztrakova gyomra összefacsarodott, félt, hogy talán rosszul lesz. Két kezét a teáspohárra tette, s meglátta csuklóján a vörös foltokat. Az idegen csak sorolta tovább. A lányát aztán további két évre ítélték, mivel nem volt hajlandó munkába állni az Y gyárban. A jóisten megáldja, hát miért? Ki tanította erre, álmélkodott magában Osztrakova. Ugyan mire tanította Glikman a gyereket azalatt a rövid idő alatt, amíg el nem szakították tőle? Miként formálta ennyire a maga képére, hogy a rendszer minden erőfeszítésének ellenszegüljön? Rémület, ujjongás, elképedés kavargott szélsebesen Osztrakova elméjében, amíg magához nem térítette az idegen egy mondata.
– Bocsánat, nem hallottam – suttogta. – Nem vagyok egészen jól. Mondja még egyszer.
Az idegen megismételte az imént mondottat. Osztrakova ráemelte a tekintetét. Igyekezett számba venni az összes trükköt, ami miatt óvakodnia kell, de egyszerűen túl sok volt belőlük. Nem elég okos ő már ehhez. Nincs már meg benne Glikman eszessége – ha ugyan megvolt valaha is –, aki átlátott a hazugságaikon, és mindig megelőzte őket egy-két sakkhúzással. Annyit tudott csak, hogy a maga bőrét mentve – és hogy viszontláthassa a szeretett Osztrakovot – elkövette a legnagyobb bűnt, amit csak anya elkövethet. Az idegen fenyegetőzni kezdett, de fenyegetései értelmetlennek tűntek. Amennyiben nem hajlandó együttműködni, magyarázta, akkor eljuttatják a francia rendőrséghez a szovjet hatóságokkal kötött megegyezését. Másolat készül két haszontalan jelentéséről is (melyekről az idegen pontosan tudta, hogy Osztrakova csakis a szájukat próbálta betömni velük), és eljuttatják a még élő párizsi emigránsokhoz – tudj’isten, ezekből aztán ugyan nincs már sok! De minek is a fenyegetés, kényszerítés, amikor felbecsülhetetlen ajándékot kínálnak neki? Amikor a sors érthetetlen kegyelméből ez az ember, ez a rendszer lehetőséget ajánl, hogy megváltsa magát és a gyermekét? Tudta, hogy most érkezett el a válasz éjjel-nappal mormolt imáira, megbocsátásért esdeklő könyörgéseire, az ezer és ezer szentelt gyertyára, a könnyek százezreire. Még egyszer elismételtette az idegennel az ajánlatot. Rávette, hogy engedje le a noteszt vörhenyes arca, gyönge szája elől, s látta, hogy ez az arc ostoba, bocsánatkérő félmosolyba torzul, amint elismétli azt az őrült, istenadta mondatot:
– Amennyiben olyan döntés születne felelős körökben, hogy megszabadítják a Szovjetuniót ettől a romboló, antiszociális elemtől, ön mit szólna hozzá, ha Alexandra lánya követné önt Franciaországba?

A Kiadó engedélyével.