Főkép Ebben a könyvben mindenki nyugdíjas. A régi szép időknek rég vége van, minden eddigi szereplő elfoglalja magát valamivel, de már rég nem szuperkémkedik. Kivéve persze a titokzatos, és minden összecsapást megnyerő Karlát. Nem túl vidám indítás. A „gonosz” győzött, a „jók” meg visszavonultak. Ez nagyon nem jó. De tényleg.
 
Mindenki felett eljárt az idő, nincsenek már dicsfényes dolgok. Ha lehet, itt még egyhangúbb az egyszeri kémek élete. Semmi kütyü vagy nagy robbanás vagy kaszinó vagy gyémántok. Szegény Fleming ilyet olvasna fel altatónak. Még egy jó nő sem bukkan fel sehol, csak egy bizonyos szereplő emlékeiben. Már alszom is. De tényleg.
 
Szóval, a lemenő nap ereje akciócsoport azért csak öszeáll, mert nyugdíjas vezetőjüknek (nyilván a kémek sosem mennek nyugdíjba persze) egy régi barátja üzent és aztán megölték. Valami őrült reményből fakadó megérzés miatt Smiley – ez is de jó név nem? – úgy gondlja, hogy most aztán tényleg Karla nyomára bukkant. Sok ügyük van lezáratlan. Egy ilyen lehetőségnek senki nem tud ellenállni.

Ahogy összeáll a régi csapat – mindenki az utolsó erejének legeslegvégső maradékával – látszik, hogy a végsőkikg elszántak szegények. Nem is nagyon lehet másképp, hattyúdal ez mindenkinek. Persze a nosztalgiának semmi szerepe nincs, elfelejtik, hogy ez már nem az ő dolguk kellene, hogy legyen, és fogakat összeszorítva teszik a dolgukat. Na jó, azért egy kicsit élvezik is, de nem igazán mutatják. Nyilván jó, ha az ember hasznosnak érezheti magát még egyszer.
 
Komolyan elkezdhetünk Karlának drukkolni, annyira nem volt szinte semmi esélye. Nem azért, mert buta vagy ilyemi. Maga a karmikus igazságszolgáltatás – meg persze le Carré – az, aki ellene fordul. Esélye sincs. Gondolom sokan vártuk két könyvön keresztül, hogy legyőzessen. Persze nem azért, mert gonosz vagy ilyesmi. Neki ez a sorsa. De tényleg.
 
Heroikus küzdelem veszi kezdetét, ami ekkora volumennél azért nem igazán meglepő. Az egyszerűség és a mindent átható gépies profizmus az, ami le Carré könyveiben mindig meglepi az embert. Ez is csak egy szakma, nem kell úgy elájulni. Ha mindenki teszi a dolgát, az nyer, aki nem hibázik. Lángoló kreatív elméknek nem sok szerep jut egy ilyen ügyben. Favágás. Na így hívják ezt. Nagy elmék ha találkoznak? Nem igazán. Ráadásul pont az egyetlen emberi vonása az, ami az orosz kémistent a romlásba viszi. Hiába vártunk – immár három – könyvön keresztül, semmi feloldozás vagy katarzis nincs. Ha hiperkém vagy és vannak érzéseid, akkor neked bizony annyi. A szomorú, hogy semmi cinizmus nincs sem a könyvekben, sem pedig ebben a kijelentésben. Puszta le Carré féle realitás. Milyen király, hogy vége van, és a gonosz végülis alulmaradt. De tényleg.
 
És tényleg, milyen gonosz ember az, aki hagyja, hogy három könyvön keresztül reménykedjünk abban, hogy tényleg a jók győznek, és a világ mindig visszazöken valamilyen idilli állapotba, aztán meg a főgonosz belép egy fénykörbe, nem átvitt értelemben. Aztán vége a könyvnek, trilógiának, szép időknek, mindennek.

Részlet a regényből