Főkép Krimibe illő a bejelentés, miszerint Henning Mankell leszámolt Kurt Wallanderrel. Ez még akkor is sokkoló valahol, ha rajongóként tudjuk, csupán arról van szó, hogy a svéd író (Mankell) befejezte közkedvelt sorozatát (Wallander), s már sosem tudjuk meg, megéri vagy sem a nyugdíjat, egyedül marad, vagy végre talál magának társat a szimpatikus nyomozó.
Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a közakarat nyomására Mankell módosítja álláspontját (mint annó Sir Arthur Conan Doyle tette Sherlock Holmes esetében) – bár erre kis tétben sem fogadnék.
 
Addig is, míg ez kiderül, azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a szerző egyéb műveiben keresünk feledést, s reménykedünk, azok is legalább annyira emlékezetesek lesznek, mint a sorozat volt. Az eddig magyarul megjelent regény (Kennedy agya) alapján szerintem még nem lehetett egyértelműen megválaszolni a kérdést (mire képes Mankell Wallander nélkül), ezért aztán várakozással vettem kézbe az új könyvet.
 
Ami az elődjeihez hasonlóan terjedelmesre sikerült, ez akár egyfajta védjegynek is felfogható, elvégre egy Maigret vagy Christie történet után másfajta élményt kínál, de Mankell sosem volt rest az éppen aktuális bűnügybe beleszőni véleményét a világról, az emberekről. Kicsit bajban vagyok, mert anélkül, hogy lelőném a meglepetést, semmit sem árulhatok el A pekingi férfi című regényről. Arról persze mindenkit biztosítok, hogy érdemes elolvasni, mert zseniális az alapötlet, egyszerű – és mégis nagyszerű. Szerintem mindenki elgondolkodik majd, hogy mit tenne, ha vele történne hasonló. Még belegondolni is hátborzongató.
 
Miközben a regényben hol gyorsan, hol megfontoltan követik egymást az események, nem csupán a legújabb főszereplőt ismerjük meg alaposan (aki a változatosság kedvéért ezúttal sem rendőr, hanem egy korosodó hölgy, családdal, munkahellyel), hanem kicsit a svédeket, a demokráciát, a világpolitikát, Afrikát (ez úgy tűnik rendszeres kellék), s nem utolsó sorban azt, mire figyeljünk a házasságban.

Mindezeken túl Kína az, amiről különösen sok szó esik menet közben. Múlt, jelen és persze jövő, ami egyrészt ötletileg emlékeztet a James Clavell által leírt népességmozgatásra, másrészt még akkor is ijesztően hangzik, ha nem Európa a célállomás. Mindezt több mint ötszáz oldalon, szóval jut idő mindenre, talán csak a leíró részekből van kevés, de igazából ez sem hiányzik, ez a regény így kerek, ahogy van.