FőképNézem a Holdat, az erkélyünkön ülve, mikor is egy felszálló repülőgép – diadalmas? – dübörgése vonja magára a figyelmem. Szinte a Hold előtt repül el felszálltában, gyönyörűségében is végtelenül célszerű technológiánk egy példánya, az égitestre eljutó Apollo-11 mindennapi használati tárggyá szokványosult kistestvére. A gép, amit ember alkotott, hallatlanul bonyolult volta ellenére jellegében egy célszerszám, amit repülésre alkottunk, a magunk hasznára. Ahogy elnézem, innen lentről, valahogy jobban értem, mi vezérelte Norman Mailert, amikor nekiült ennek a riportsorozatnak, amikor az elvárt, szokványos technikai adatokkal telipakolt ismeretterjesztésbe csepegtetett emberi „érdekességek”, személyes apróságok fűszerével kotyvasztott riport-főzet helyett a maga látomását írta meg a korszakalkotó expedícióról.
 
Ahogy J. Michael Lennon írja az utószóban, Mailer rádöbbent, hogy „az évtized fantasztikus és megjósolhatatlan eseményeit új szemszögből kell nézni… egymásba szőtte a riporter távolságtartó hangját, a regényírói technikát, és a saját ösztönös megérzését, hogy… új narratívát alakítson ki.” Valóban, az első oldalaktól érezni, ezt az embert nem a látvány „teste” érdekli, ami formálódik a szeme előtt, a kérdések, amiket feltesz, semmilyen értelemben nem technikaiak, alig is tudományosak – sokkal inkább foglalkoztatják a nagy esemény felvetette etikai problémák, folyamatosan az „esemény” – a Holdra szállás – provokálta, de a puszta tényen messze túlmutató következmények érdeklik. Nem a kis lépés – hogy Armstrong mondatát parafráljam – hanem a hatalmas ugrás: az emberiségé.
 
„…a NASA-földön csak a technológia létezett – a résztvevőket annyira hatalmába kerítette vállalkozásuk jelentősége, hogy szinte obszcenitásnak tartották a személyes, emberi indítékokat.” Mailer mindvégig ezen indítékokat kutatja, és a következményeket: mit is jelent az emberiség egésze számára, hogy néhány utazója olyan „idegen talajra” teheti a lábát, ahol még nem nyugszanak holtak – hogy beköszönt-e az ember „megvalósult örökkévalóságának” kora, elszakadunk-e a Föld „életétől” valóban? Avagy épp a meghiúsított örökkévalóság kora jön el, hiszen „a fehér, protestáns embernek, aki az űrbe repült” fel kellene tennie a kérdést: istennek tetsző cselekedet, avagy az ördög műve az űrutazás – hogy maga a technológia istentől, vagy ördögtől való-e…
 
Ezért irritálja mérhetetlenül Armstrong hidegvérű profizmusa például, a technológia tolvajnyelvén túl is a válaszokból sütő halvérű profizmus, látványos „fantáziátlanság”. A start előtti utolsó sajtótájékoztatón feltették az űrhajósoknak a kérdést, mit tesznek majd, kinek üzennek, ha a visszatérésre nem lesz remény, ha a technika csődöt mondana – mivel töltenék a hátralévő időt. Mire Armstrong így válaszolt: „Én megpróbálnám megjavítani a felszálló hajtóművet”. A kérdés persze bárdolatlan, illetlen, és megválaszolhatatlan – de voltaképp Mailert is ezek a kérdések ingerlik a leginkább.
 
Irritálja Von Braun kétségtelen karizmája – jó kis összetett rokonszenv-ellenszenv koktélt ír le kíméletlen tollal, aminek csak egy alig jelentős rétege a bevándorló zsidók leszármazottjának viszolygása az egykori nácitól, sokkal inkább a technokrata viszolyogtatja, talán leginkább ezért a technokratát szeretné megérteni. Von Brauntól származik a meghatározás: a Holdra lépés lesz a történelem legnagyobb eseménye azóta, hogy a vízilények kimásztak a szárazföldre. Valóban korszakalkotó esemény tehát a Holdra szállás? Ha az, miben áll az új korszak, amit alkot?
 
S ezeket a kérdéseket egy olyan, korára érzékeny ember teszi fel, aki látta – mint következményt – a mi „ablaktalan termekbe zárt, számítógép vezérelte korunkat” egyfelől, és a korban ellenpontként megjelenő drogos-mámoros „új barbárságot”, aki látta a technológiát, a maga meztelen céltalanságában. A felbocsátás pillanatai előtt az újságírók páholyait a Kennedy-központ látótávolában egyetlen italautomata volt hivatott ellátni. „Tiszta amerikai idiotizmus. Hitvány technika, az amerikai hitványság legrosszabbika az embert gépekkel helyettesítette, amelyek nem tudták a feladatot olyan jól elvégezni, mint az ember.”

Olyan ember teszi fel ezeket a kérdéseket, aki tisztában van vele, a kereskedelem hajtóereje a silány minőség, a kiszámított amortizáció: „A kapitalizmus központi erkölcsi problémája a tökéletes golyóscsapágy. A modern kapitalizmus a beépített kopás bűneivel él – ez a méreg serkenti a vérkeringését…” Tudja, a szeme láttára diadalt arató csúcstechnológia következmény-jövője, az űrbe telepíthető gyárak víziója – a súlytalanságban gyártható tökéletes golyóscsapágy víziója – alapvető ellentmondásban van a világunkat szervező érdekekkel.
 
Voltaképp tudathasadt élmény hát kézbe venni és lapozgatni ezt a pazar kiállítású albumot, hiszen a képek magát a küldetést, stációit és diadalát mesélik, eddig sosem látott gazdagsággal, a NASA szakemberei által összeállított tudományos-ismeretterjesztő módon informatív képaláírásokkal. Első átlapozáskor a képek uralják a figyelmet, annak ellenére, hogy a szerkesztői mindent megtettek azért, hogy a szöveg gondolati tartalmát, jelentőségét ne nyomják el teljesen; ennek jegyében ahol csak lehetett, a képaláírásokban is idézik Norman Mailer odavágó sorait, a fejezetnyitó oldalakon Mailer kéziratának lapjai láthatók - mintegy lehetővé téve nekünk, olvasóknak is, hogy átélhessük az író-riporter által elénk tárt kérdéseket, hiszen a küldetés igen gazdag képanyagának átlapozása közben átélhetjük mi is a dilemmát, ami az írót leginkább foglalkoztatta: új korszak születésének tanúja-e?
 
Ha válaszolnom kéne, azt mondanám: nem. Annyi év távolából inkább intermezzónak tűnik csillagok után nyújtózásunk sajátos történetében, minden kétségtelen jelentősége ellenére. Hiszen a Holdon tapasztaltak által az emberes Mars-expedíció inkább távolabb, semmint közelebb került, mert mostanában ha tehetjük, inkább automatákat küldünk, hiszen azoknak nem kell magukkal vinniük azt a „tartálynyi Földet”, ami számunkra a túlélés elengedhetetlen kelléke. A nap káros sugaraitól félig-meddig védett magasságban kiépült ugyan a Nemzetközi Űrállomás, de nagy kérdés, kerül-e az űrbe valaha jelentős ipari termelés – a kereskedelem és ipar ma sem működik máshogy, mint a Holdra szállás idején. Az európai – mondanám inkább: nyugati – kultúra alapvető jellegéhez tartozik az expanzió, és tény, itt már nincs hová „expandálódni”, de a jelen paradigmaváltásai nem az űr felé mutatnak.
 
Persze ez csak az én magánvéleményem. Az album kézbe vehető, átlapozható, Mailer sorai mindenkihez szólnak, a kérdéseit mindannyiunknak felteszi. Mindenki meglelheti a maga válaszait általa – ez benne a szép.