Főkép Nemrég épp az új Amorphis lemez kapcsán írtam, hogy a finneknek még az önismétlés is jól áll, mert nem fullad unalomba az az egyébként egyedi zene, amit művelnek. Nos, a svéd Draconian szintén nem nagyon változtatott a bevett formulán, ám az ő esetükben talán mégis itt lenne az ideje egy kis megújulásnak, még annak ellenére is, hogy legújabb albumuk a korábbiakhoz hasonlóan színvonalas és minőségi produkció. Ha csupán ezt az egy korongot hallottam volna tőlük, akkor nem is kötözködnék sokat, de mivel úgy tűnik, mintha ugyanazokat a témákat ismételgetnék, amit korábban már eljátszottak, kénytelen vagyok ezúttal kicsit kritikusabb lenni velük szemben.
 
A Draconian a nevével ellentétben nem fantasy metalt játszik, hanem a gótikus doom-death metalnak azt a válfaját képviselik, amely a halálmetalos hörgés és az angyali női vokalizálás ellentétére épül. Ebben a stílusban rengeteg zenekar alkot manapság, és bár a svédek által művelt muzsika nem sokban tér el a tucatzenekarok sablonzenéitől, egészen eddig a pontig egyedinek volt mondható sajátos atmoszférájának, súlyos megszólalásának és ízlésesen megírt dalainak köszönhetően. Ez egyébként nem könnyű teljesítmény egy egészében véve szűk korlátokkal rendelkező műfaj esetében, amiért eleve kiemelt figyelmet érdemelnek.

Bár ez az egyediség most is jellemző rájuk, ám ezúttal abba a hibába estek, hogy önmagukat kezdték ismételni, ami ebben az esetben nem sokkal jobb annál, mintha a műfaj egy ikonikusabb képviselőjének nyomába szerettek volna lépni. Ráadásul itt nem csupán az a baj, hogy más műveikkel vonhatóak párhuzamok, de jelen anyaguk is annyira homogén, mintha egyetlen hosszú dalt játszanának: minden dal hasonló alaptémákra épül, vagy visszatérő zenei megoldásokat tartalmaz.
 
De nem akarom én nagyon bántani a zenekart, mert azért még így is teljesen korrekt ez a lemez. A zene érzelemdús, ahogy az elvárható, a gitárok egyaránt képesek metalosan zúzni, vagy pedig nagyívű dallamokat hozni, a szintetizátor pedig atmoszférikus alapot ad, vagy más hangszereket imitálva teszi sokszínűbbé a zenét, ami amúgy nem is kifejezetten szomorú, sokkal inkább himnikus-ünnepélyes hangulatú. Külön jó pont, hogy mindez méltóságot parancsoló, dörgően zengő metalos hangzást kapott, ami jól megy ehhez a komor hangulathoz.
 
A zenekar két vokalistája szintén nagyon meghatározó: a tipikusan gótikus témákat éneklő szirénének és a pokoli mély hörgés-morgás nem csak ellenpontozza, hanem ki is egészíti a másikat, ahogy magában a zenében is megjelenik ez a két véglet. Valószínűleg kissé egysíkú lenne az egyik hiányában a Draconian világa (főként, hogy a női ének önmagában nem annyira karakteres), de ezzel a megoldással igazán széles az az érzelmi skála, amit visszaadni képesek.
 
Összeségében azért nem olyan nagy csalódás ez a korong, hogy ne lehessen szeretni, vagy nem ajánlhatnám a műfaj kedvelőinek, de az együttest nem ismerőknek inkább talán a The Burning Halo című albumot ajánlanám figyelmükbe, amely talán eddig a csapat legjobb alkotása.
 
Az együttes tagjai: 
Anders Jacobsson - ének
Lisa Johansson - ének
Johan Ericson - gitár
Daniel Arvidsson - gitár
Fredrik Johansson - basszusgitár
Jerry Torstensson - dob 
Andreas Karlsson - szintetizátor, programozás
 
A lemezen elhangzó számok listája: 
1. The Drowning Age 
2. The Last Hour of Ancient Sunlight 
3. End of the Rope 
4. Elysian Night 
5. Deadlight 
6. Dead World Assembly 
7. A Phantom Dissonance 
8. The Quiet Storm 
9. The Death of Hours 
10. Wall of Sighs (bónusz)
 
Diszkográfia: 
Frozen Features (2000) EP
Where Lovers Mourn (2003)
Arcane Rain Fell (2005)
The Burning Halo (2006)
Turning Season Within (2008)
A Rose For The Apokalypse (2011)