Főkép

Sok más fantasy univerzumtól eltérően, a Dragonlance világában hangsúlyosak a női karakterek, ráadásul A sötét égbolt sárkányai esetében a főszereplők is hölgyek. A korábban már megismert Kitiara uth Matar – vagyis a háború egyetlen nőnemű sárkánynagyurának – kalandjai adják a regény gerincét, ugyanis a kék sárkányok vezére próbál a császár parancsainak engedelmeskedni, azonban a szíve olykor az ellenkező irányba szólítja. Az események másik szálát a solamniai lovagok, Koronaőr Derek, Jószívű Brian, illetve Hosszúnyíl Aran képviselik, akik nemzetük megmentése érdekében a kontinens déli, egyben leghidegebb és legzordabb része, a Jégöböl felé veszik az irányt. Csatlakozik hozzájuk néhány kalandozó is, akik Laurana, az elfhercegnő vezetésével segítik a lovagok küldetését.
 
A regény nagy része A téli éj sárkányai cselekménye alatt zajlik, az eddig csak rövid leírásból ismert történéseket ezúttal részletesen és bővebben kifejti, s emellett külön kiemeli Kitiarát, akinek a tevékenységére még nem sok utalás történt. A stílus még mindig gördülékeny és szórakoztató, hamar el lehet merülni a Dragonlance világban. Olykor kisebb-nagyobb dolgokban ellentmondásba keveredik a Krónikákkal, emiatt a rajongóknak és a sorozat többi kötetét jól ismerőknek néhány megoldás nem fog tetszeni, de ezek az eltérések nem olyan számottevőek, a kevésbé járatosoknak talán fel sem tűnnek.
 
Hasonlóan az előző kötethez, most sem a korábban megismert Dragonlance-hangulat fogadja az olvasót, lényegesen komolyabb a könyv hangvétele. Kevesebb a cselekmény, így nagyobb hangsúlyt kaptak az érzelmek, főleg Kitiara és Laurana jellemét próbálták árnyalni. Mind a ketten saját útjukat keresik, míg előbbi a szerelmi ügyei miatt nem találta meg a sorsát, addig utóbbinak a neveltetésén kellett túllépnie és elfogadni a rá kiszabott végzetet. Azonban a komoly vívódás érzékeltetése nem sikerült valami jól, az érzések közlése nagyon elütött a megszokottól, emiatt már-már súlytalannak és erőltetettnek érződött, nehéz volt elhinni, hogy a belső konfliktusok valóban igaziak. 
 
A karakterek megválasztása sem a legszerencsésebb módon történt, túlsúlyba kerültek a kevésbé szimpatikus figurák. A lovagok vezetője, Derek már a Krónikákban is az egyik legellenszenvesebb mellékalak volt, ezúttal még több szerephez jutott. Ettől függetlenül sok, kimondottan szórakoztató pillanata is akadt a regénynek, főleg a régi kalandozók színre lépése után, hiszen Tas, Kova és a többiek mindig kellemes perceket szereztek az olvasónak, olykor vissza is tért a „klasszikus” hangulat, de Kitiara utazása is szórakoztató és izgalmas volt, még ha egyes részeit (főleg az utolsó oldalakat) eléggé elkapkodottnak éreztem is.
 
Sajnálatos módon a magyar kiadásból kimaradt a térkép, pedig érdemes lett volna néha rápillantani, hiszen számos helyszínen játszódik a regény. Tartalomjegyzék sem szerepel a kötetben, amely első olvasáskor nem is szükséges, de aki később is szeretne visszatérni egy-egy részlet erejéig, annak sokat segítene, mivel a fejezeteknek is „beszélő” címe van. Az előző könyvhöz képest több elütést és gépelési hibát is fel lehetett fedezni, s hiába kellemes Kleinheincz Csilla fordítása, ezekre jobban oda kellene figyelni.
 
Lehet, hogy csak számomra vegyes az összkép, hiszen a főszereplők sosem tartoztak a kedvenceim közé, ezért elképzelhető, hogy a személyes dráma is emiatt tűnt kevésbé érdekesnek. Annak ellenére, hogy élvezetes olvasmány, az elvárt minőséghez nem tudott felérni A sötét égbolt sárkányai (vagy csak az elvárások voltak túl magasak az írópárossal szemben). Remélem, hogy az Elveszett krónikák trilógia befejező része, Az aranyszemű mágus sárkányai jobb lesz.

Részlet a regényből