Főkép Ahogy a dolgok állnak, legalábbis kényes téma a cigányságról beszélni. Szerintem mondjuk épp olyan baromság azt mondani, hogy minden rosszról ők tehetnek, mint azt, hogy nincs is cigány-kérdés. Akárhogy is, az a közhelyszámba menő kijelentés, hogy egy népről nagyon sokat elárulnak a népmeséik, az esetükben mindenképpen igazolást nyer. Ahogy olvasgattam ezt a könyvet, szinte irigység kapott el, mert azt éreztem, hogy bizony, a cigányság mindmáig jóval közelebb van régesrégi népmeséihez és mondáihoz, mint a magyarság. Legalábbis én nem sok olyan hőst látok manapság, aki a mi népmeséinkbe illő nagy tettekre volna képes, miközben nagyon is szüksége lenne ilyenekre ennek az országnak…
 
Na de, beszéljünk inkább a cigány népmesékről! Amik, nem túl meglepő módon, nagyon is színesek, érdekesek és izgalmasak. És igen, tökéletesen átjön rajtuk a cigányság karaktere, mentalitása. Ráadásul Rostás-Farkas György igyekezett a régi cigány mesemondók stílusát idézően papírra vetni a meséket, így csak még erősebb a hangulat. Megjelenik e történetekben, hogy a vándorló, öntörvényű cigány népeket régen is megvetés és bizalmatlanság övezte, ugyanakkor régen megvoltak a jellegzetes szakmáik, dolgaik, amik miatt mégiscsak jobban megvolt a helyük a világban, mint manapság. És persze átragyog a meséken a rájuk jellemző tűz és szenvedély, ami persze nem csak jó tettekre sarkallja őket (vagy bárki mást), de alapvető része a cigányság karakterének. Aki látott már cigányokat bulizni, táncolni a maguk zenéjére, az tudja, hogy miről beszélek.
 
Az sem meglepő, hogy épp úgy találni itt olyan elemeket, amik más népek meséiből ismerősek, egy ilyen, eredetileg vándorló életet élő népnél ez csak még inkább adja magát. Vannak itt dolgok, amik magyar népmesékre emlékeztetnek, de olyanok is, ami indiaiakra. Pl. a kötetet nyitó „Az igazságtevő királyné, avagy kié a csacsi?” című mese kimondottan univerzális történet. Ami persze mit sem von le értékéből. A „Moga, a nagyerejű” valahogy sötétebb, kegyetlenebb történet, amiben nem csak egy könnyen ölő emberről van szó, de egy táltosfiúról is. De az erdélyi Terebeshez kapcsolódó „A török basa lánya” sem vidám történet. „A kőszívű királyné” (vagyis inkább egy nagyra vágyó cigányfiú) történetében azért már van némi humor, és érdekes, hogy a fiúra váró próbák között az íjászverseny mennyire hasonlít Robin Hood történetére. A kötet leghumorosabbja azonban „A cigány és a földesúr” című, ahol előbbi jól megleckézteti utóbbit – az inkább talán déli illetve balkáni népekre jellemző kíméletlenséggel. De a kötet legszebbjének az a címe, hogy „A Nap gyermekei”, és azt meséli el, miért lett olyan barna bőre a cigányoknak.
 
Nem gondolom, hogy megoldana bármi problémát, ha minél többen olvasnák a cigány népmeséket azok közül, akik gyűlölik őket – vagy épp, ha a cigányok ismernék a magyar népmeséket. De azért egy kicsit csak segítene. Mondják, hogy az ember attól fél, azt utálja, amit nem ismer. És mint mondtam, e népmeséken keresztül egy kicsit jobban meg lehet ismerni a cigányságot.