Főkép Mivel jópár hónap eltelt már a könyv megjelenése óta, gondoltam megnéznem a weben, másoknak mi a véleménye róla – meglepő módon csak egy érdemi írást találtam, az is a sorozat egészével foglalkozott, nem pedig ezzel a kötettel. Ez úgy gondolom, ez nem véletlen, mivel ez a kötet embert próbálóbb, mint az előző részek.
 
Oké, a sorozat első része (A hold udvara) is nagyon nehezen befogadható, értelmezhető volt, de ezt annak tudom be, hogy akkor még senki nem volt felkészülve Erikson történetmesélési stílusára, valamint még ő sem rendelkezett a szükséges gyakorlattal. Azonban most, pár ezer oldallal később ez már nem állja meg a helyét, ezúttal valami egészen másról van szó, konkrétan a szerzőnek „elgurult a gyógyszere”, és az amúgy is sokszereplős meséjét még jobban megbonyolította.

Ennek következtében akinek ez lesz az első Erikson könyve, az garantáltan a sarokba dobja majd, mivel semmit sem ért belőle. A nem Malaza rajongók, de az előzményeket ismerők sincsenek sokkal jobb helyzetben, hiszen az előző rész túl régen jelent meg, így az emlékek óhatatlanul megkoptak, és ugyan a nevek, meg bizonyos események a helyükön vannak, de kellő alapossággal biztosan nem emlékeznek mindenre – vagyis vehetik elő az eddig megjelent hat könyvet, s csak utána jöhet a kaszás.
 
Hozzávetőlegesen a könyv feléig olyan érzésem volt (ez több mint hatszáz oldalt jelent!), hogy ez túl zavaros történet és fogalmam sincs, miként jutunk így valahova, illetve megyünk egyáltalán, vagy csak körbe-körbe botorkálunk. Aztán arról is megvan a véleményem, hogy miért olyan egysíkú pár szereplő, példának okáért a Rhuland Szengár viselkedése kifejezetten dühített, miként az edurok hozzáállását a meghódított letherekkel szemben sem igazán értettem (ugyan ki nézi el a valóságban, hogy a meghódított a fejére nőjön és parancsolgasson, stb.).
 
Az mindenestre Erikson tehetségét dicséri, hogy a fenti problémák ellenére sem hagytam félbe, egyszerűen muszáj volt elolvasnom A kaszás viharát, mivel módfelett kíváncsi voltam, miként alakul a történet, ami gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött. Ezúttal a lether-edur-malaza hármas pofozkodja végig szinte az egész könyvet, amit csak időnként szakít meg egy-egy isten, bajnok, vagy kiválasztott közbevetett jelenete.
Erikson még mindig zseniális a csaták és a fegyveres összecsapások leírásában, adagolásában. A lether irtóhadjárat, valamint a mazala tengerészgyalogosok beszivárgásának leírása nagyon jól sikerült, aztán tetszettek az ehhez kapcsolódó lakossági reakciók is.
 
A hódítók és a meghódítottak kapcsolatának ilyetén értelmezése (lether-edur) egyébként nem újdonság, Harry Harrison már eljátszott ezzel a gondolattal a Halálvilág trilógiájának második kötetében – ettől persze még itt is nagyon tetszetős, és jól kidolgozottan kapjuk kézbe.
 
Az mondjuk továbbra is igaz, hogy elképzelésem sincs arról, mi lesz ebből, hová is akar kilyukadni Erikson, mivel nála szó sincs a Tolkien féle olvasóbarát felvezetésről, amikor kezdéskor megtudjuk, miről is szól a hátralévő több ezer oldal – szóval úgy számolok, hogy a következő három könyvet is muszáj lesz elolvasom.
 
Aztán felbukkan valami új is a könyvben, ami eddig nem tűnt fel, jelesül az alábbi eszmefuttatásra gondolok:
„Az érv a következő volt: a népesség túlzott ellenőrzésének kötelékeihez láncolt kultúra, amely a vallás választásától egészen a javak előállításáig mindenre ügyel, kiszipolyozza az akaraterőt és a találékonyságot az emberekből, akiknek ezek a tulajdonságok többé nem jelentenek megfelelő ösztönzést és nem adnak megfelelő jutalmat. Első látásra hitelesnek tűnik. Akkor támad gond, amikor egy efféle rendszer ellenzői épp az ellenkezőjét szervezik meg, ahol az egyéniség tisztelete istenekéhez lesz hasonló, szent és sérthetetlen, és lehetetlen nagyobb szolgálatot tenni bármilyen más eszmének – beleértve a közösség eszméjét is. Egy ilyen berendezkedésben a szabadság álcájában virágzik a telhetetlen mohóság, és az emberi természet legrosszabb vonásai kerülnek előtérbe: épp olyan szenvedélyes és balga hajthatatlanságot szül, akár a gondoskodást előtérbe helyező megfelelője.”
 
Utoljára Goodkind műveiben találkoztam ilyen, a fantasyn túlmutató eszmefuttatással.
 
Pár szó a magyar kiadásról. Vélhetően a terjedelemnek köszönhetően van pár suta mondat, ahol a korrektor/szerkesztő figyelme elkalandozott, de az oldalszámot figyelembe véve ez még bőven a tűréshatáron belül van. Plusz pont, hogy ezúttal Kleinheincz Csilla is besegített a fordításban, neki köszönhetjük a verseket.
A könyv számomra érthetetlen módon puha és keménytáblás kiadásban is megjelent. Ennek a lépésnek csak akkor van létjogosultsága, ha a korábbi kötetek is megjelennek puha borítóval, különben mindenki szívhatja a fogát, amikor ránéz a könyvespolcán sorakozó felemás megjelenésű sorozatra.
 
Az újrakiadás egyébként nem lenne rossz, mivel véleményem szerint ennek a sorozatnak is ott a helye minden fantasy kedvelő polcán.