FőképImmár a negyedik kép kerül terítékre Tom Hegedűs bemutatkozó kiállításának anyagából, de a témakör, ami köré felfűztük az eddigi gyöngyszemeket, csak nem akar elavulttá válni. Célszerűnek tartom, ha egy pici összefoglalást tartunk, mielőtt a legújabb alkotást is nagyító alá tennénk. Szó esett a magány egyéni, belső, alkotóhoz közeli értelmezéséről egy önarckép elemzésével; ezt követte a magány két arcának kiaknázása egy olyan rajz tükrén keresztül, melyen egy férfi és egy nő látszólag ellentétes módon élik meg az egyedüllétet, a végeredmény mégis ugyanaz; legutóbbi választottam pedig a magányt nem önmagában hordozta, csupán eszköz volt a szemlélőből előcsalogatni az ehhez kapcsolódó félelmeket egy már-már giccsesnek nevezhető témán keresztül.
 
A legújabb, vegyes technikával készült darab sem tér el a fő témánktól, csak tovább fűzi azt: a bennünk élő félelmekkel foglalkozik, melyek elszigetelnek a külvilágtól. Apró hatásvadászat csupán, hogy egy fiatal, látszólag törékeny lány áll (egész pontosan ül) a kép középpontjában. Az elrendezés találó, nem pont a lap közepén, annál egy kicsit lejjebb helyezkedik el, így kényelmes a szemünknek a perspektíva. A kitöltetlen körvonalakat (akvarellceruza) nagyon nehéznek találnánk, ha nem venné körbe a pasztelltömeg, ami egészen tudatos alkotási folyamatot sejtet. Ettől ugyanis nem csak egyensúlyba kerül a kép, de a fehér folt figyelemfelkeltő szerepe is erősödik. A pasztelles színezést leginkább a füstös és piszkos jelzővel tudnám illetni, ami viszont a téma szempontjából helyénvaló.
 
A lány egyedül van, arcán érdekes módon nem látszódik nyugtalanság. Felhúzott lába, amit kezeivel körbefog, elszigeteltséget, zárkózottságot tükröz. Olyannyira erős ez a hangulat, hogy még a saját démonaitól is elzárja magát. Ugyan látszik, hogy az egyáltalán nem kellemes lények mind őt veszik körbe, de megint erős hangsúlyt kap a fehér tömeg, ami a lányt auraként (is) körbeveszi. Olyan, mintha a saját félelmei, gátlásai és korlátai manifesztálódnának, de mégsem vesz róluk tudomást. A fényes, tiszta folt tehát megint döntő szereppel bír.
 
Kérdésként merült fel bennem, hogy vajon hogyan jut el valaki odáig, hogy a saját félelmeitől is elzárkózzon? Lehet-e olyan mélyre süllyedni a magányunkban, hogy egyszerűen nem veszünk tudomást a bennünk tomboló démonokról?
Egyetlen magyarázat van erre, s ez is a kép alapos megfigyelése után válhat nyilvánvalóvá. A lány egyenesen kitekint az őt körülvevő környezetből a nézőre. Olyan, mintha nem is tudna a körülötte zajló állapotról. Szándékos-e? Ha mondjuk önmagamból indulok ki, akkor lehetséges. Bizonyára nem vagyok egyedül ezzel; gyakorta érzem úgy, hogy bizonyos gondokkal annyira nem tudok megküzdeni, hogy mások problémáira figyelek inkább, így sem törődve a sajátommal. Ez nem jelenti, hogy megszüntettem a bennem növekvő gátakat, csupán semmissé próbálom tenni. A képen szereplő lányban is lehet egy effajta magatartás.
 
Ha különválasztom a lány arckifejezését és a tényleges történést, talán pont egy nagy „kiborulást” megelőző képet láthatunk. A gond már felütötte a fejét, a démonok a helyükön vannak, a következő percben már támadhatnak is.
Azt sem tudom kizárni, hogy a művész a néha teljességgel érthetetlen női viselkedést próbálta egy erőteljes túlzással érthetővé tenni saját maga és a környezete számára. Mi nők képesek vagyunk túlgondolni bizonyos szituációkat, felhergelni magunkat nem létező helyzeteken, néha belekapaszkodunk egy-egy szóba vagy gondolatba, ami valamilyen negatív felhanggal bír, s így, önmagunkat hergelve odáig jutunk, hogy a gyakran ártatlan férfin vezetjük le a feszültségeinket. Ha egy erre érzékeny férfival találkozunk, akkor bizony nyomokat hagyunk a lelkében, s eredményképpen születhet egy ilyen kaliberű kép.

Ha valakinek az a gondolata, hogy a kép egyszerűen „beteg”, akkor még ezzel is egyet tudok érteni. Ki tudja? A lánynak akár súlyos pszichés elváltozása is lehet, végülis az idegesség és a neurózis között is csak az időtartam a határvonal.
 
Javaslom, hogy mindenki üljön le, ússzon bele a komplementer-tengerbe, amely  a lányt körülveszi, helyezze nyugodtan magát (kortól/nemtől függetlenül a főszereplő helyzetébe), s gondolja végig, ő mitől fél. Tökéletes példa erre ugyanis, hogy mindenkinek ott vannak a gonosz, csúf féllények a fejében, kérdés, hogy képes-e velük szembeszállni, vagy inkább kitekint, elodázva az amúgy is bekövetkező találkozást.