Részlet Szergej Lukjanyenko: Világok őre című könyvéből

1. fejezet

Vannak napok, amikor semmi sem klappol. A lábad az ágyból nem a papucsodba talál bele, hanem kedves kutyád hátára, ő az ijedtségtől belekap a bokádba; a kávé a csésze mellé ömlik – egyenesen tiszta ingedre; amikor odaérsz a metróhoz, felfedezed, hogy otthon felejtetted az irataidat, hazatérve viszont felfedezed, hogy nem otthon felejtetted, hanem elvesztetted őket. A kulcsaiddal együtt.
De fordítva is megesik. Frissen, álmod kellemes emlékeivel ébredsz, tegnapi náthád az éjszaka folyamán nyomtalanul elmúlt, a tojást sikerül félkeményre főzni, barátnőd, akivel előző este összeszólalkoztatok, maga telefonál és bocsánatot kér, a trolik és autóbuszok akkor érkeznek, amikor te a megállóba érsz, a főnök magához hív és közli, hogy úgy döntött, fölemeli a fizetésedet és prémiumot is ad.
Az ilyen napoktól jobban tartok. Elvégre igazuk volt a régieknek: nem szabad túlzott szerencsével ingerelni a sorsot. Polükratész király nem véletlenül vetette a tengerbe gyűrűjét – csakhogy amikor a tenger visszautasította az áldozatot, a királynak le kellett volna vágnia az ujját, hátha az nem nő vissza. Ha nem vagy született mázlista, aki a semmittevők könnyed lépteivel halad végig az életen
– óvakodj a szerencsés napoktól! Az élet nem véletlenül hasonlít a csíkos rabruhára. Ha baj ért, azt jelenti, holnap szerencséd lesz.
Ez a gondolat általában megnyugtat. De aznap nem.
Lakásom ajtaja előtt álltam. Olyan ajtó, mint a többi. A mostani vészterhes időknek megfelelően vasajtó, és gazdag amerikai nagybácsi hiányában olcsó.
Csakhogy az ajtó nyitva volt. Aligha kell magyarázni, mit jelent ez. Agyér-elmeszesedésben egyelőre nem szenvedek, Anyka pedig megvetően a földre dobta a saját kulcsait egy héttel korábban, mielőtt elment. Volt egy tartalék készlet a szüleimnél – természetesen nem azért, hogy inspekciózzanak, hanem arra az esetre, ha én nagy ügyesen elhagynám a sajátomat. De pechemre a szüleim egy hete Törökországban vakációztak, így semmiképp sem tudtak felkeresni.
Álltam, és Kesura gondoltam. Hogy skye terrieremet miért éppen Kesunak hívják, arról a tenyésztő asszonyságot kellene megkérdezni. Talán kedvelte ezt a diófélét, vagy esetleg nem is tudta, mi az a kesu. Restelltem megkérdezni tőle.
Mit csinál egy tolvaj, ha a lakásban egy apró, de elszánt terriert talál? Még jó, ha csak belerúg.
A lakásban persze volt néhány értékes holmi. A notebook. A music center. A tévé sem rossz éppen, a DVD-lejátszó egészen új. És végül is bármelyik tapasztalt tolvaj felfedezheti a ragasztószalaggal a gardrób hátsó falára feltapasztott dugipénzt – ezer eurót egy borítékban.
De én csak Kesura gondoltam. És valószínűleg elálldogáltam volna így még néhány percig, képtelen lévén rászánni magam, hogy kitárjam az ajtót, ha a lakásból nem hallatszik ki valami könnyű, fémes zaj.
A tolvaj még az otthonomban volt!
Vitézi alkattal vagy hősi elszántsággal sosem dicsekedhettem. A harcművészetekkel való minden ismerkedésem kimerült egy kelletlen féléves karatetanfolyamra járásban boldogult kamaszkoromban, egész harci tapasztalatot pedig csak néhány verekedésben szereztem, ugyanabban az életkorban. De a lakásba egy olyan Bruce Lee lelkesedésével rontottam be, akinek rátapostak a kedvenc kimonójára.
Érezték már valaha totál hülyének magukat?
Egyszobás lakásom szűk, félhomályos előszobájában álltam. Csakhogy a hely idegennek tűnt. A gondosan a falra csavarozott fogasok helyett, amelyeken tavasz óta lógott magányosan a helyére nem rakott dzsekim, sokkarú állófogas volt, rajta bézs színű köpeny és egy hosszú esernyő. A padlón vidám mintás kis szőnyeg. Amennyire láttam, a konyhában sem stimmelt semmi… valahova eltűnt például a hűtőszekrény. Viszont a helyén egy lábassal a kezében fiatal, csúnyácska lány állt pongyolában. Engem meglátva hangosan felvisított, és elejtette a lábast.
– Megvagy, luvnya! – kiáltottam. Hogy mi az a luvnya? Honnan jött a számra ez a szó? Magam sem tudom.
– Hogy merészeli?! – ordította válaszként a lány. – Takarodjon innen! Hívom a rendőrséget!
Tekintettel arra, hogy a telefon a bejárati ajtó mellett lógott, fenyegetése nemcsak egyszerűen tenyérbe mászó, hanem meggondolatlan is volt. Benéztem a szobába – a leányzónak nem volt látható tettestársa. De megvolt Kesu, a díványon állt – nem az én díványomon! És Kesu hangosan ugatott: él, egészséges, teljességgel sértetlen.
Hát ez meg mi – elvitték a bútoromat! Mennyi ideig nem voltam itthon – öt óra, hat óra hosszat? De elvitték, és másikat hoztak helyette…
– A rendőrséget? – kérdeztem. – Lesz itt magának rendőrség!
Felvettem a kagylót, és tárcsáztam a nulla-egyet. A lány abbahagyta az ordítást, szótlanul nézett. Kesu ugatott.
– Itt a tűzoltóság – hallatszott a kagylóban.
Lenyomtam a villát, és tárcsáztam a nulla-kettőt. Semmi vész, bárkivel megesik. Nem mindennap rabolják ki az embert, ráadásul ilyen rafináltan.
– Rendőrség? Kiraboltak – hadartam. – Jöjjenek minél gyorsabban. Sztugyonij köz…
– Mi van? Nincs magánál? – kérdezte a lány. A jelek szerint már megnyugodott. – Vagy leitta magát?
– Leittam, lecigarettáztam, belőttem magam – mondtam kárörvendően, a helyére téve a kagylót. – Hát persze, persze.
– Kirill? – hallatszott a hátam mögül.
Megfordultam, és örömmel pillantottam meg a lépcsőházban a szomszédasszonyt. A Galina nevű zsémbes vénasszonyt, aki nagy pletykafészek, és gyűlöli a szomszédait. De most, friss pletykát szimatolva, arca őszinte kíváncsiságot és jóindulatot tükrözött.
– Nézze csak, Galina, mi folyik itt! – mondtam. – Hazajöttem, és egy tolvajt találtam a lakásomban!
Szomszédasszonyom képén az őszinte lelkesedés némi óvatossággal párosult.
– Nem kéne kihívni a rendőrséget, Kirilluska?
– Már hívtam őket – nyugtattam meg. – Tanúskodik majd?
A szomszédasszony bólintott, és könnyed mozdulattal a lány felé legyintett.
– Ó, a szakadt luvnya! Tavaly egy ilyen kilopta a piacon az erszényemet a szatyromból!
– Maguknak elment az eszük – jelentette ki a leányzó nyugodtan. Elővett egy csomag cigarettát, rágyújtott. A szobában egyre ugatott Kesu, a vakmerő eb. – Kesu, csönd legyen! – kiáltotta a lány, és a kutya nyomban elhallgatott.
Elképedtem. A szomszédasszony éberré válva a lányra sandított. Gyűlölte a kutyámat, mint a házban lakó valamennyi élőlényt. De…
– A barátnőd?
– Micsoda? Ez? – Dühömben félrenyeltem. Világos, a szomszédasszonyom szemében minden fiatal férfi csődör, és ha még nem is nős, akkor csakis Casanova és Caligula keveréke lehet. De azzal gyanúsítani engem, hogy hazahoztam ezt vörhenyes hajú, csupa szeplő, színtelen teremtményt… – Most látom először!
– Én látom magát most először! – vágta rá a lány, teljesen fölöslegesen. – Nem tudom, mit akar, de jobb lenne, ha takarodna a lakásomból…
– Kirill negyedik éve itt lakik – kelt nyomban védelmemre a szomszédasszony. Ebben a pillanatban kész lettem volna elismerni, hogy a vén pletykafészek tiszteletet érdemel. – A szülei gazdag emberek, ők vették a fiacskájuknak a lakást, fel is újították. Mások egész életükben egy egérlyukban sínylődnek, neki meg már fiatalon saját lakása van…
Nem, alighanem elhamarkodott ítéletet alkottam a szomszédasszonyomról. Mi a fene köze van hozzá, ki vette nekem a lakást? Neki magának háromszobás lakás jutott még az ősidőkben az államtól, nem tudni, a Tervhivatalban végzett munkája során szerzett miféle érdemeiért…
– Maguk megőrültek – mondta a leányzó. – Vagy egy bandához tartoznak.
Galina összecsapta a kezét. Már rohant is, hogy becsöngessen a szomszéd lakásba. Mi ott maradtunk, és dühödt, gyanakvó pillantásokkal méregettük egymást. Mintha csak megállapodtunk volna, egyikünk sem mozdult a helyéről. A lány dohányzott, már a második szálat szívta, én pedig az ujjamon pörgettem a kulcskarikámat.
– A mama nincs itthon – válaszolt a szomszédék kislánya a nyitott ajtóban Galinának. – A papa pedig alszik a munka után.
– Keltsd fel az apád, kirabolják a szomszédot! – utasította a szomszédasszony repesve.
A kislány kilesett, odadünnyögte nekem, „…napot”, majd eltűnt a lakásban, gondosan becsukva maga mögött az ajtót. Galina rögtön kommentálta az elhangzottakat:
– Tudjuk, miféle munka után. Telezabálta magát, mint a disznó, és most húzza a lóbőrt…
Újra kinyílt az ajtó. Kilépett a szomszéd – alsógatyában, trikóban, mezítláb. Negyven körül jár, de erőteljes, és a jelekből ítélve nem lenne most ellenére, ha behúzhatna egyet valakinek.
– Jó napot, Pjotr Alekszejics! – tálalt ki egy szuszra a szomszédasszony. – Balhé van itt nálunk! Fényes nappal kirabolják ezt a mi fiunkat!
– Már este van – mondta Pjotr félretolva a szomszédasszonyt. Odajött, a vállam fölött átnézett. – Segítsek?
– kérdezte.
– Mindjárt itt lesz a rendőrség.
A szomszéd bólintott. Bánatosan jegyezte meg:
– Kár, hogy lány. Egy krapeknak rögtön a képébe másznék. Bevezetőnek.
A lány elsápadt.
– Talán mégiscsak megpróbálhatnám – tűnődött fennhangon Pjotr.
De ekkor felbúgott a lift, és a szomszéd elhallgatott. Néhány másodperc múlva három rendőr tódult ki a fülkéből a lépcsőházba. Kettőnél géppisztoly. Felmérve, hogy egyelőre senkire nem kell lőni, mozdulatlanná váltak, mint valami díszőrség. A harmadik – láthatóan a parancsnok – megkérdezte tőlem:
– Ki hívta a rendőrséget?
– Én.
– Ez a maga lakása? – kérdezte a parancsnok az ajtó felé biccentve.
– Igen.
A lány odabent hisztérikusan felnevetett.
– Az övé, az övé – erősítette meg Galina. – A szomszédai vagyunk. És tanúk!
– Davidov őrmester. Kérem az igazolványát – utasított a rendőr, egyelőre meg sem kísérelve, hogy belépjen a lakásba. – Ez mindenkire vonatkozik!
A szomszédok eltűntek lakásuk mélyén. Még az egyébként lassú Pjotr Alekszejevics is némileg sietősre váltott. Elővettem a személyimet, és miközben átnyújtottam a rendőrnek, kapkodva magyaráztam:
– Munkából jöttem haza, az ajtóm meg nyitva… Megijedtem a kutyám miatt, az efféle disznók agyon is verhetik a jószágot…
– Olyan kutyát kell tartani, hogy a bűnöző már az ugatásától a nadrágjába csináljon – okított igazolványomat tanulmányozva a rendőr. A lányra sandított. – Vagy a szoknyája alá… Így. Kirill Danyilovics Makszimov. Állandó lakhelye Moszkva, Sztugyonij köz harminchetes szám, tizennyolcas lakás…. Így. Nos, minden világos.
Előjöttek a szomszédok az igazolványaikkal.
– Maguk lesznek a hatósági tanúk – közölte velük Davidov. – Bemegyünk a lakásba?
– Menjünk – helyeseltem kárörvendve. – Képzelje el, még a bútoromat is elvitték, és a sajátjukat hozták ide…
– Lakóterület kisajátítása – vetette közbe az egyik géppisztolyos.
– Az ítélkezést hagyjuk a bírókra – szakította félbe az őrmester.
Bementünk a lakásba. Kesu megint ugatni kezdett. Davidov ránézett, és megcsóválta a fejét. Ezután nagyon udvariasan ezt mondta:
– Az igazolványait.
– A táskámban vannak. A fogason – biccentett a lány.
– Vegye elő!
A lány előkotorta táskájából az igazolványát. Valahogy nagyon furcsán nézett ekkor rám.
Az őrmester vagy egy percig tanulmányozta az iratait. Azután odament az ablakhoz, és legalább egy újabb percen át vizsgálgatta az okmányt a nappali fény maradékánál. Füttyentett, és rejtélyes mosollyal pillantott rám.
– Nos hát, Sehol utca sehány szám, Makszimov polgártárs…
Az, hogy polgártársnak nevezett, nem tetszett nekem. És teljesen igazam volt.

A leányzót Nataljának hívták, családneve Ivanova. Huszonegy éves volt, öt évvel fiatalabb nálam. Az én lakásomba volt bejelentve. Most a konyhában ültünk az asztalnál – én, Natalja és az őrmester.
Davidov egy ideig az igazolványokat tanulmányozta, azután megkérdezte:
– És nem ismerik egymást?
Erre nem is válaszoltam. A leányzó sem.
– Ki lakik itt? – érdeklődött az  őrmester a szomszédoktól.
– Kirill – kiáltotta Galina. – Ő lakik itt! Már három éve, hogy beköltözött.
Mégiscsak van benne valami emberi.
– Kirill – erősítette meg Pjotr Alekszejevics. – Ne kételkedjen ebben. Ezt meg itt… most látom először.
Az  őrmester Nataljára pillantott, és szemrehányóan kérdezte:
– Mire jó ez magának, polgártársnő? Irathamisítás, lopás…
– Az ítélkezést hagyja a bírókra – felelte harapósan a leányzó. – Itt lakom. Három éve vettem a lakást. Ezeket meg… – bizonytalan fejbiccentés felém vagy a szomszédok felé – először látom! Ez egy bűnbanda, hogyhogy nem érti?!
Hallgattam a lányt, és közben a csempét néztem. Közönséges csempeborítás a tűzhely és a mosogató fölött…
De az enyém szép bordó színű volt, elméletben drága, de mivel csak maradék, olcsón jutottam hozzá. Nem kellett sok belőle, talán két négyzetméter…
Igen, egy nap alatt ki lehet hordani az egész bútort egy lakásból. Ha úgy alakul, akár a tapétát is ki lehet cserélni. De leverni a régi csempét és felrakni az újat? Ráadásul ilyen akkurátusan?
Vagy mégis lehet?
Lenéztem a padlóra. Linóleum. De nem olyan, mint az enyém. Másmilyen.
– Ez a maga lakása? – kérdezte tőlem Davidov. – Itt lakik?
– Nem tudom…
– Hogyhogy nem tudja? – Az  őrmester zavarba jött.
– De hát maga…
– Itt lakom. Ezek a szomszédaim – biccentettem a hatósági tanúk felé. – De… itt minden teljesen megváltozott. Más a bútor. A linóleum a padlón… Az enyém világosabb volt, és olyan puha, habalátétes…
Natalja felhorkant.
– A falon más a csempe – fejeztem be, érezve, hogy esélyeim a rendőrség támogatásának megszerzésére csökkennek.
– A csempe? – érdeklődött az őrmester.– Más a csempe?
Odalépett a falhoz. Megkaparta körmével a fugát. Vállat vont. Megkérdezte az egyik rendőrt:
– Te ugye építkezésen dolgoztál? Ki lehet cserélni a csempét a falon egy nap alatt?
A zsaru habozott.
– Elméletben minden lehetséges. Jó ragasztó, gyorsan száradó alapozás… De a gyakorlatban lehetetlen.
– Menjünk a fürdőszobába! – határozott Davidov.
A fürdőszobában fehérnemű száradt. Női. Natalja kapkodva kezdte leszedni a bugyikat és melltartókat.
– Ez a maga fürdőszobája? – kérdezte Davidov. – A csempe a magáé?
Fennakadt ezen a csempén… De megértettem, hogy hova akar kilyukadni. Kicserélni két négyzetméter csempét, az egy dolog. Viszont fürdőszobát tatarozni…
– Mintha az enyém lenne – mondtam bánatosan. – Nem cseréltem ki az eredetit.
– Volt valami ismertetőjel? Lepattogzott zománc a kádon? Repedt csempelap?
Becsülettel igyekeztem visszaemlékezni. Nagyon szerettem volna találni valamit a lakásban, ami az enyém.
– A keverőcsapon karcolások voltak, alkalmiban vettem – ismertem be. – De ez másik keverőcsap, régi.
– Még hogy régi! – fortyant fel Natalja. – A csapot nem cseréltem ki, most is olyan, amilyen volt!
Megszólalt az őrmester adóvevője. Suttogott valamit a mikrofonba. Elgondolkodva megérintette a keverőcsapot.
– Szóval így – mondta. – Melyiküknek vannak papírjai a lakásról?
– Nekem – kiáltott fel Natalja. – Máris…
Berohant a szobába.
– Nekem is voltak – sóhajtottam reményvesztetten.
– Az íróasztalfiókban. Csak az nincs meg, benéztem. Úgy értem, az asztal nincs meg.
– Az ilyen iratokat bankfiókban kell őrizni – mondta komolyan az őrmester.
Ekkor nem álltam meg, felrobbantam:
– Mit locsogsz, te törvény őre? Miféle bankfiók? Ki vagyok én szerinted – talán újorosz, hogy bankfiókom legyen? Te magad hol tartod a papírjaidat?
Még csak meg sem sértődött – ettől megint megrémültem.
– A matrac alatt… Higgadjon le, Kirill Danyilovics, ne beszéljen fölösleges ostobaságokat – különben le kell tartóztatnom.
Visszatért Natalja. A lakás papírjaival – befizetett csekkekkel, villanyszámlákkal, az ingatlan megvásárlását igazoló papírokkal…
Hallgattam. Az őrmester átnézte az iratokat, visszaadta, majd így szólt:
– Nos, hölgyeim és uraim, nem látok módot arra, hogy segítsek maguknak. Magának, Kirill Danyilovics, bírósághoz kell fordulnia. Ha a lakás valóban a magáé…
– Hogyhogy valóban? – kiáltottam fel.
Davidov homlokát ráncolva folytatta:
– …az iratai másolatának meg kell lennie a közjegyzőnél, a lakások adásvételét regisztráló szerveknél és végül az ingatlan-nyilvántartóban. Ezeket az okmányokat mindet kicserélni – elakadt egy pillanatra –, hát, valószínűleg lehetséges, de annyira bonyolult és drága, hogy nem éri meg. Egy egyszobás panellakásért senki nem vállalkozna ilyesmire.
Natalja hümmögött – olyan diadalmasan, hogy világos volt: biztos benne, az ő dokumentumai megvannak. Mind az ingatlan-nyilvántartóban, mind a közjegyzőnél…
– Magának pedig, Ivanova polgártársnő, azt javaslom, ha itt lakik, tartson valamiféle kapcsolatot a szomszédaival. Ki tudja igazolni, hogy itt lakik? A barátnői, rokonai?
– A rokonaim Pszkovban élnek, nem utazgatnak ide hozzám – replikázott Natalja. – A barátnőimmel pedig a parkban sétálok vagy moziba járok, nem piálok a lakásomban, mint a férfiak. Ami szomszédokat illeti, akik isznak, mint a gödény – dühösen végigmérte a szóban forgó társaságot –, ismerni sem akarom.
– Lassabban, lassabban! – Davidov egy kézmozdulattal megállította a Natalja felé lépő Pjotr Alekszejevicset.
– A helyzet bonyolult, de mindig győz az igazság. Hagyjuk el a polgártársnő lakását…
Tudatosult bennem, hogy vesztettem. Nem tudtam mit mondani.
Bár…
– Kesut nem hagyom itt neked, te szuka! – mondtam felkapva a Natalja lábánál tébláboló skye terriert. – Au!
Kesu megkapta az ujjamat, kitépte magát, a földre esett és csaholni kezdett. Engem ugatott meg.
– Ne nyomorítsd meg a kutyámat, te disznó! – visította Natalja. – Kesu, kicsikém…
– Mutassa be a kutya papírjait! – ordítottam. – Ez az én kutyám!
Kesu Natalja karján ült, és dühödten vakogott rám. Az ujjam fájt, de azért a skye nem harapta meg annyira, hogy vérezzen.
– Menjünk, Kirill! – veregette meg a vállamat Davidov.
– Jöjjön! A kutya mintha nem értene egyet magával.
– Mindjárt megmutatom a papírjait! – sikította utánunk Natalja. – A disznó! Hát ezért találta ki az egészet, igen? A kutyát akarta megszerezni?
Alig léptünk ki a lépcsőházba – Davidov lökdösött, szinte kitaszított engem –, döngve becsapódott mögöttünk az ajtó. Csattantak a zárak. Azután helyére csúszott a retesz.
– Szép kis ügy… – mondta együtt érzően az őrmester.
A szomszédokra néztem. Galina – végre eszembe jutott az apai neve: Romanovna – igazi elragadtatással bámult rám. Még szép! Micsoda beszédtéma!
– Majd akkor mosolyogjon, ha a péktől hazaérve azt látja, hogy egy idegen férfi lakik a lakásában – vetettem oda.
Galina Romanovna szeme kidülledt.
– Ó, te…! – üvöltötte pánikszerűen visszarohanva a lakásába. – Nem ismerlek téged! Soha nem is laktál itt!
Davidov felsóhajtott.
– Kár ezt csinálnia. Úgy fest, hosszú vizsgálatnak néz elébe, ne hergelje maga ellen a tanúkat…
– Tehát hisz nekem? – kérdeztem.
Sosem kedveltem a rendőrséget. A zsaruk általában több bajt okoznak, mint amennyit segítenek. De ez az őrmester tetszett nekem, olyan… hogy is mondjam, olyan rendjén való volt. Normális rendőr. Amilyennek lennie kell. Még azt sem vettem zokon, hogy meghátrált Natalja papírjait látván.
– Hiszek. Nem úgy fest, mint aki hazudik, na meg miért is tenné. És hiszek a szomszédainak is. – Davidov elővett egy csomag Javát, megkínált, de nem fogadtam el. – Ha rajtam múlna, ennek a komisz vénasszonynak egyetlen szava többet számítana minden papírnál.
– Hát igen, ha ő közbelépett volna… – mormolta Pjotr Alekszejevics. – Nem kínálna meg?
Davidov belenézett a dobozba.
– A zsaruk az utolsó szálat nem veszik el – mondta –, de odaadják. Gyújts rá, nekem van másik a kocsiban.
Úgy tűnt, nincs kedvük szétszéledni – mindenkit annyira elképesztett a történet.
– És én mit csináljak? – kérdeztem.
– Nincs más irata? A személyin kívül?
Megráztam a fejem.
– Menjen el az ingatlan-nyilvántartóba! Járjon végig minden hivatalt, ahol lehetnek olyan papírok, amelyek igazolják a lakása tulajdonjogát! Hiszen okmányok nélkül mi az ember?
– Légypiszok – motyogtam.
– Úgy van. Hozhatsz akár száz tanút is, akik vodkáztak veled a lakásodban, tapétát ragasztottak, veled ünnepelték a lakásszentelőt. Papír nélkül nem vagy senki, és egyetlen bíróság sem véd meg. Ha van az ismerőseid közt újságíró, hozzá fordulj! Talán ad valamilyen ötletet, vagy ír egy cikket…
– A cikkekre csak régebben figyeltek oda – morogta Pjotr Alekszejevics. – Mostanában… csak kitörölheted vele.
– Furcsa dolog ez a kutyával – mondta hirtelen Davidov. – Én mindent el tudok fogadni. Azt is, hogy az okmányokat mindenütt kicserélték, hogy másik tapétát és csempét raktak fel. De hogy egy kutya a gazdáját ne fogadja el? Felnőttként vette magához?
– Kölyök volt. Két hónapos.
– Kész őrület – rázta meg a fejét Davidov. – Lehet, hogy ez egy másik kutya.
– Az enyém! Hát mi vagyok én, ha a saját kutyámat sem ismerem meg? Egy idegen látja egyformának mindet…
Megint megszólalt Davidov adóvevője.
– Sok sikert! – vetette oda szárazon, mintha megbánta volna, hogy túlságosan őszinte volt. Megnyomta a lift hívógombját. – Bár igaz, ez a nő minden rést megtalál…
– Viszontlátásra! – köszönt el a helyzettől oly idegen módon az a zsaru, amelyik korábban építkezésen dolgozott.
Beszálltak a liftbe, géppisztolyuk agya összeakadt, de még csak észre sem vették. Hát így történnek a balesetek…
– Kirill, nem jössz be egy felesre? – kérdezte Pjotr Alekszejevics. – Nagyon rosszul festesz…
Megráztam a fejem.
– Ami azt illeti, ma leiszom magam, de nem most…
– Van hol aludnod?
– Van… talán. Ha a szüleim lakásába jelenleg nem holmi tadzsik menekültek vannak bejelentve…
Pjotr nem mosolygott.
Én is arra gondoltam, hogy nincs ezekben a szavakban semmi mulatságos. Kezet szorítottam vele, és hívtam a liftet.
– Ha lesz valami, én mindig el fogom mondani, hogy te laktál itt! – biztosított a szomszéd. – A kislányom és a feleségem is megerősítheti…
Feltűnt nekem a „laktál” szó, bár Pjotr aligha tulajdonított neki bármiféle jelentőséget.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.