Főkép Egyszerűen imádom ezt a látszatra kicsiny könyvecskét, amit első alkalommal úgy vettem kézbe, hogy a Malazák után ezt majd feltűnő gyorsasággal felhabzsolom és miután jól szórakoztam, már megyek is tovább. Mondanom sem kell, a valóság ezúttal is rácáfolt az előzetes elképzelésemre, ugyanis a könyvet nemhogy fél óra alatt nem sikerült kiolvasnom, hanem bizony napokig hurcolásztam magammal.
 
Ebben az esetben is kiderült: a kicsi az valójában nagy, mert súlyos tartalommal bír, de nem abban az értelemben, hogy a jobb sorsra érdemes intellektus szörnyülködve, úgymond kicsapott biztosítékkal csukja össze a könyvet, hanem mert a Cuccaink az olvasó intelligenciáját, műveltségét, fogékonyságát és még ki tudja milyen képességeit teszi próbára.
 
Igen, nem csalás, nem ámítás, Ördög Ottó ezúttal sem hazudtolja meg önmagát és intelligens humorral járja körbe ezt a fránya fogyasztói forgatagot, hogy a menet közben elhullajtott, vagy épp ellenkezőleg, oltárra emelt használati tárgyainkról mondjon újat, érdekeset, szellemeset. Egyszerűen zseniális, valamint kellőképpen trükkös, így valóban képes napokig elszórakoztatni az arra érdemeseket.
 
Azt meg sem próbálom, hogy a képi humort szövegben adjam vissza, ezeket valóban látni kell, de a borítón látható öngyilkosjelölt jól mutatja azt a szeretetteljes kritikusi személetet, ahogy Kertész N. László nézett bennünket.
 
Külön-külön is szórakoztató, amit művelnek, de a legütősebb részek a kötetben nyilvánvalóan a közös produktumok, amikor a rajz és a szöveg egymást erősíti, nem ritkán két-három lépcsőfokkal fentebb/tovább helyezi a mondanivalót, ami lehet egyszerű szóvicc, másként értelmezés, fricska – gyakorlatilag bármi nevetésre, mosolygásra ingerlő együttható.
 
Az nyilvánvaló, hogy a különféle hasznos, hasznosnak vélt és kimondottan felesleges cuccokkal terhelt életünkben szükség van egy ilyen cuccra, ami úgy mondja meg a magáét az olvasóról, hogy az nem sértő. Én legalábbis nem sértődtem meg, bár igaz, a képek egyikénél sem éreztem úgy, na ez pont rólam szól (szerencsére), azért időnként megforgattam fejemben a gondolatot, biztos minden cuccomra múlhatatlan szükségem van? A válasz megfogalmazására azonban nem jutott időm (szerencsére), mert a következő kép, bekezdés rendre elterelte a figyelmemet.
 
Sajnálatos módon Ördögh Ottó mesebeli fehér hollóként egyedül repked a magyar nyelv képzeletbeli dimbes-dombos földje felett, pedig sok hozzá hasonlóra lenne szükség, hogy a nyelvi szürkeség visszaszoruljon, s teljes pompájában használjuk anyanyelvünket.