FőképA márkás zöld kosztümről senki nem gondolta volna, hogy kevesebb mint száz koronáért vásárolta az Oxfam segélyszervezettől. A szoknya gombját ugyan biztosítótű pótolta, de az úgysem látszott.
Szólt a pincérnek, és rendelt még egy pohár fehérbort.
Egy üres asztallal odébb egymagában üldögélt ma esti célpontja. Még nem kezdett bele a hadműveletbe, nem tudta, mennyire van tudatában a férfi az ő jelenlétének.
Még csak most fog neki az előételnek.
Rengeteg idő van még.
Ivott egy kortyot újratöltött poharából. A bor száraz volt, tökéletes hőmérsékletű, és nyilván jó drága. Fogalma sem volt az áráról. Nem is érdekelte.
Lopva a férfira sandított, és inkább érezte, mint látta, hogy az őt nézi. A borospohár pereme fölött ráemelte a tekintetét, de aztán, megérezve az enyhe közömbösséget, inkább körbehordozta pillantását a termen.
A Grand Hotel francia étterme igazán lenyűgöző hely volt. Már háromszor járt itt korábban, de most egy ideig ennek kell lennie az utolsó alkalomnak. Sajnálta, mert itt friss gyümölcs várta a vendégeket a szobában, a törülközők pedig kivételesen vastagok voltak, és annyit adtak belőlük, hogy teljesen kockázatmentesnek tűnt egyet-kettőt a táskájába csúsztatni.
De nem volna bölcs dolog kihívni maga ellen a sorsot. Katasztrófa lenne, ha a személyzet felismerné.
Érezte, hogy a férfi megint ránézett. Gyorsan előkapta aktatáskájából a határidőnaplóját, és megnézte a mai napot.
Milyen bosszantó… Türelmetlenül dobolt az asztalon hibátlan, vörös körmeivel. Két találkozó egy időben – hogy beszélhette meg őket pont ugyanakkorra? Ráadásul a két legjobb ügyfelével!
Szeme sarkából figyelte a férfit. Még mindig őt nézte.
Odaszólt a pincérnek, aki épp elsétált az asztala mellett:
– Kérem, van itt egy telefon, amit használhatnék?
– Hogyne, hölgyem.
Követte szemével a pincért, ahogy az a bárpulthoz ment, majd egy vezeték nélküli telefonnal tért vissza.
– Parancsoljon, hölgyem. Kérem, nyomja meg a kilencest, hogy vonalat kapjon.
– Köszönöm szépen.
Kikereste a naplóból a számot, majd tárcsázott.
– Halló, Caroline Fors vagyok, a Svéd LavalSzeparátortól. Elnézést, de jól összekutyultam a dolgaimat, és lefixáltam egy másik találkozót is az időpontunkra. Csak szólni akartam, hogy találkozunk, de két órával később, mint ahogy megbeszéltük.
– Húsz, huszonöt, harminc. Kár.
– Rendben, sietek, ahogy tudok. Viszonthallásra.
Sóhajtott, beírta a határidőnaplóba, hogy szalámi 14.00 óra, közvetlenül az alá, hogy alagsori lakás, majd becsukta a noteszt.
A pillantásuk véletlenül épp akkor találkozott ismét, amikor újabbat kortyolt a borospohárból. Biztos volt benne, hogy most már a férfi teljes figyelmét élvezi.
A férfi rámosolygott.
– Valami gond van?
Visszamosolygott, és kissé zavartan rándított egyet a vállán.
– Hát ez laza volt! – mondta a férfi, és végignézett rajta. Közeledett a gondosan kihelyezett csalétekhez.
– Egyedül van, vagy vár valakit?
Most már le sem vette róla a szemét.
– Nem, csak gondoltam, megiszom egy-két pohár bort, mielőtt felmennék a szobámba. Nehéz napom volt.
Eltette a határidőnaplót az aktatáskájába. Ez az, majdnem megvan. Mindjárt horogra akad. Letette a táskát, és látta, hogy a férfi eltolja maga elől az üres tányért, és megemeli felé a poharát.
– Nem bánja, ha csatlakozom önhöz?
Máris – pedig még alig vetette ki a horgot. Kissé elmosolyodott, és felkészült, hogy partra húzza a zsákmányt. Csak el ne siesse. Az mindig bejön, ha küzdeni kell érte. Várt néhány másodpercet a válasszal.
– Jó lenne, de tényleg épp le akartam feküdni.
A férfi felállt, vette a poharát, és leült vele szemben.
– Jörgen Grundberg vagyok. Nagyon örvendek.
Kezet nyújtott, ő pedig viszonozta, és szintén bemutatkozott:
– Caroline Fors.
– Egy ilyen szép hölgyhöz pont ilyen szép név illik! Erre iszom!
A fény megcsillant a kezén viselt vékony jegygyűrűn.
– Egészségére!
A pincér kihozta a főfogást Grundberg úrnak, de megtorpant, amikor észrevette, hogy a vendég eltűnt az asztaltól. Jörgen Grundberg odaintett neki.
– Itt vagyok! Innen jobb a kilátás, nem gondolja?
Elég kényszeredettre sikerült a mosoly, de szerencsére úgy tűnt, Grundberg urat nemigen foglalkoztatják mások érzései.
Ezüstfedővel letakart fehér tányért tettek közéjük az asztalra. A férfi meglibbentette a dekoratívan összehajtott damasztszalvétát, és az ölébe terítette. Aztán összedörzsölte a kezét. Láthatóan imádott enni.
– Ön nem eszik?
Érezte, hogy a gyomra megkordul az éhségtől.
– Nem, nem hiszem.
Amikor a férfi felemelte a tányérról a fedőt, az orrát megcsapta a fokhagyma és a rozmaring szédítő illata. Érezte, hogy összefut a nyál a szájában.
– Ugyan már, valamit csak kell ennie!
Most nem rá nézett. A bárányfilé felszeletelésének kellemes műveletére koncentrált. – Meg kell őriznie az erejét – folytatta, szájához emelve a jól megrakott villát. – Az anyukája nem így tanította önnek?
De, valószínűleg az anyja egyebek között ezt is mondta. Már ez önmagában elég ok volt, hogy ne fogadja meg. De mostanra nagyon megéhezett, és a gyümölcstál a szobájában már nem tűnt olyan csábítónak, mint eddig.
Rágás közben a férfi odahívta a pincért, aki azonnal jött, de tisztes távolban várta meg, amíg Grundberg lenyeli a falatot.
– Hozzon a hölgynek is egyet. Írja a 407-es szoba számlájához.
A nőre mosolygott, majd meglengette kulcskártyáját a pincér felé.
– 407-es – ismételte a pincér, és elment.
– Remélem, nem bánja.
– Képzelje, ki tudom fizetni, amit fogyasztok.
– Természetesen. De gondoltam, ezzel ellensúlyozom, hogy olyan tolakodó voltam.
Ja, hát akkor örömmel.
Ivott még egy kis bort. Ez a pasi szinte túl jó volt, hogy igaz legyen. Robotpilótára volt állítva. Csak ült, és majszolta a bárányt, úgy tűnt, teljesen átadja magát neki. Egész pontosan úgy nézett ki, mintha elfelejtette volna, hogy ő is itt ül az asztalnál.
Szemügyre vette a férfit. Ötven év körülinek tippelte. Az öltönye drága volt, és mivel pillanatnyi gondolkodás nélkül rendelt egy extra fogást a Grand francia éttermében, a bankszámlája is több mint kedvező állapotban lehetett.
Remek. Tökéletes.
Olyannak látszott, aki hozzászokott ahhoz, hogy jókat egyen. A nyaka alig fért el a gallérjában, és a nyakkendője csomója fölött ki is buggyant belőle.
Egy gyakorlatlan szemet megtéveszthetett volna a megjelenése, de ő már túl ravasz volt ehhez: egyértelműen újgazdag. Először is, ahogyan az asztalnál viselkedik, azon nagyon is jól látszik, hogy senki sem tanította meg szépen enni. Senki sem veregette meg a könyökét, ha az asztalon hagyta, és nem mondta neki senki, hogy ne vegye a kést a szájába.
Mázlista.
Egyébként az előételhez való evőeszközt használta a főfogáshoz.
Mire az ő tányérja megérkezett, a férfi már majdnem végzett. A pincér felemelte a fedőt, neki pedig minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne kövesse Jörgen Grundberg példáját, és ne essen neki az ételnek. Levágott egy apró falatot a húsból, és óvatosan rágni kezdte. Közben a férfi a legkisebb röstelkedés nélkül összekaparta az utolsó csepp mártást is a késsel, és a szájába tette.
– Ez nagyon finom. Köszönöm szépen.
– Igazán nincs mit.
A férfi megkísérelte a szalvétával álcázni böfögését, és eltolta a tányérját. Aztán egy gyógyszeresnek kinéző dobozból kivett egy levélnyi kapszulát, és kinyomott egyet. Egy korty borral lenyelte.
– Nos tehát. Svéd LavalSzeparátor… ez már valami!
Zsebre tette a dobozt, a nő pedig folytatta az evést, de kicsit újra megvonta a vállát. Ez a része mindig húzós volt.
– És ön? Mivel foglalkozik?
Nem tudta elhinni, milyen jól működik ez minden egyes alkalommal. Lehet, hogy az összes drága öltönyös férfi ugyanannak az ősapának a klónja. Amint egy tisztességes karrierrel rendelkező férfi lehetőséget kap, hogy a saját sikereiről beszéljen, egyszeriben elfeledkezik minden másról.
– Import. Főleg elektronika. Megnézem az új ketyeréket, aztán ha hiszek bennük, megveszem a jogokat, és beindítom a termelést Lettországban meg Litvániában. Nem fogja elhinni, de a termelési költséget a kétharmadával is csökkenteni lehet csak azzal, hogy…
És boldogan ömlengeni kezdett zseniális üzleti húzásairól. Neki nem volt más dolga, mint szabályos időközönként ránézni és bólogatni. Élvezte az ételt, hagyta, hogy az elméjét eltöltse a fokhagyma és a rozmaring.
Mikor a tányérja kiürült, és ismét a férfira nézett, rájött, hogy az már nem beszél. Most őt bámulta. Ideje belépni a második fázisba. Még maradt egy fél pohár bora, de hát ez van.
– Ez nagyszerű volt. Köszönöm szépen.
– Úgy látom, azért mégiscsak éhes volt, nem?
Egymás mellé tette a kést és a villát a tányérra. Legalább valaki tudja ennél az asztalnál, hogyan kell jelezni az étkezés végét.
A férfi nevetséges módon örült magának, önelégülten mosolygott.
– Kitalálni, mi is kell egy nőnek valójában, ez az egyik specialitásom.
Eltűnődött, vajon ez a férfi feleségére is igaz-e. Aztán összehajtotta a szalvétát.
– Nagyon sajnálom, de most már tényleg jó éjszakát kell, hogy kívánjak. Még egyszer köszönöm a kellemes társaságot és a finom vacsorát.
– Szívesen elcsábítanám éjszakára is.
A pohár pereme fölött a szemébe nézett.
– Nagyon jólesik az ajánlata, de sajnos nem lehet. Holnap hosszú napom lesz.
Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, intett a pincérnek, aki azonnal ott termett.
– A számlámat legyen szíves.
A pincér udvariasan meghajolt, és elkezdte leszedni az asztalt. A szeme megakadt Grundberg keresztbe tett késén és villáján.
– Ön végzett, uram?
Muszáj volt belemosolyogni a poharába az alig észrevehető irónia hallatán, de Grundberg nem vett észre semmit, csak bólintott.
– Meg kell engednie, hogy én fizessek. Ebben egyeztünk meg.
Próbálta a kezét az övére tenni, de ő még idejében elhúzta.
– De a boromat én fizetem ki.
A pincér közben távozott. A nő megfogta a szék támlájára akasztott retiküljét.
A férfi azonban nem tágított.
– Ne is álmodjon róla! Nem fogadok el kifogást!
– Köszönöm, de úgysem tud rávenni.
Kezdte már idegesíteni ez az ember, és a hangja kissé zárkózottabbra sikerült, mint amilyennek szánta. Grundberg rámosolygott. Ez nem volt jó időpont arra, hogy lehűtse a lelkesedését, így visszamosolygott rá. A térdére tette a retikült, és a tárcája után kezdett keresgélni. Nem tartott sokáig, mire mindkét rekeszt átkutatta.
– Jaj, istenem, ne!
– Mi a baj?
– Eltűnt a pénztárcám!
Idegesen újra beletúrt a táskába. Aztán tenyerébe hajtotta az arcát, és mélyet sóhajtott.
– Na, csak nyugalom. Az aktatáskájában nem lehet?
Megfogadta a tanácsot, hogy új reményt öntsön magukba, pontosabban a férfiba. Az ölébe vette a táskát. A férfi nem láthatta, mi van benne, de jobb is volt így. Esetleg zavart szült volna, ha megtudja, hogy Caroline Fors aktatáskájában csak a határidőnapló, egy csomag virsli meg egy svájci bicska lapul.
– Nem, itt sincs. Atyaisten, biztos ellopták!
– Ugyan, ugyan. Nyugodjon meg. Biztos vagyok benne, hogy ez egyszerűen megoldható.
A pincér egy ezüsttálcával, és azon két számlával tért vissza, Grundberg pedig sietve előrángatta American Express kártyáját.
– Mind a kettőt fizetem.
A pincér engedélyt kérve a nőre nézett, aki kurtán bólintott. A pincér távozott.
– Megadom önnek, amint…
– Semmi probléma. Egy percig se aggódjon emiatt.
Megint a kezébe rejtette az arcát.
– A szobautalványom is benne volt! Édes istenem, még szobám sincsen! Ez rettenetes!
Az utolsó szóra különös hangsúlyt helyezett. Szánnivalóan megrázta a fejét.
– Hadd segítsek! Ön maradjon itt, én meg megyek, beszélek a recepciósokkal.
– De nem kérhetem öntől, hogy…
– Már hogyne kérhetné. Mindent megoldunk, amint tisztázta, hogy elveszett a tárcája. Csak szép nyugodtan. Most dőljön hátra, és lazítson. Majd én intézkedem.
Felállt, és elindult a recepció felé.
A nő ivott egy korty bort. Egs!
A liftben, és aztán a szobájáig egész úton nem győzött hálálkodni. A férfi hozott magával két pohár whiskyt is, és az ajtó előtt tett még egy utolsó próbát:
– Biztos nem gondolta meg magát az éjszakával kapcsolatban?
Ezúttal még kacsintott is.
– Nagyon édes magától, de azonnal telefonálnom kell. Muszáj letiltanom a kártyáimat.
Ez még a férfi számára is elfogadható kifogás volt. Odaadta neki az egyik whiskyt, és sóhajtott egyet.
– Milyen kár!
– Talán majd máskor.
A férfi szívott egy kicsit az orrán, és elővette a kulcskártyát. A nő elvette tőle.
– Igazán, annyira hálás vagyok!
Szeretett volna gyorsan bemenni a szobába, és a résbe dugta a kulcskártyát. De a férfi a kezére tette a kezét.
– Ne felejtse, a 407-esben lakom. Tudja, hol talál, ha meggondolná magát. Éber alvó vagyok.
Nem adta fel egykönnyen. Gyengéden, minden önuralmát összeszedve, elhúzta a kezét.
– Nem felejtem el.
A kártya nem működött. Nem kattant a zár. Megint megpróbálta. A férfi elmosolyodott.
– Ó, te jó ég! Biztos az én kártyám van magánál. Nem lehet, hogy ez egy jel?
Hüvelyk- és mutatóujja között tartotta a kártyáját. A nőben valami nagyon rossz érzés kezdett felgyűlni. Elvette a műanyag kártyát, a másikat pedig a férfi zakójának zsebébe dugta. Ezúttal kinyílt az ajtó.
– Jó éjt!
Belépett a szobába, és már csukta volna be az ajtót. A férfi úgy állt ott, mint egy csalódott kisgyerek. Hát még sincs cukor. Végül is kivételesen kedves volt hozzá. Megérdemli, hogy legalább megvigasztalja kicsit. Lehalkította a hangját.
– Szólok, ha majd magányosnak érzem magam.
A férfi arca valósággal kigyúlt, ő pedig rácsukta a látványra az ajtót, és belülről bezárta.
További szép életet!

A Kiadó engedélyével.