FőképMacska ül a facsúcson

– 1 –

Villával a kezében a tűzhely fölé görnyedve tágas és kényelmetlen hajléka, a Sussex grófságbeli Ashby Hall konyhájában, Henry Paradene nekilátott rántottát sütni egy serpenyőben. Szemét összehunyorította, ajkát szorosra zárta, arckifejezése feszültséget tükrözött. Már csak egy fehér maszk kellett volna az arcára, a háttérbe pedig néhány ápolónő, hogy tökéletessé váljon   a hasonlósága Ben Casey professzorhoz, amint kényes agyműtétet végez a televízióban.
Az elragadó Beau Paradene* idejében, aki a tizennyolcadik század vége felé, György régensherceg uralkodásának esztendeiben építtette a Hallt, a házi személyzet, beleszámítva az istállófiúkat, kertészeket, kocsisokat és a kutyatenyésztő telepen dolgozó nőket is, több mint ötven főre rúgott, de a jelenlegi alkalmazotti állomány mindössze egyetlen személyből állt, egy Makepeace nevű szomszéd farmer feleségéből, és ő is csak délben járt be. A reggeliről való gondoskodás Henryre és unokahúgára, Jane Martynra hárult, aki nála töltötte a nyári vakációját.
* A Beau becenév jelentése: elragadó piperkőc. Az első angol piperkőc, Beau Brummel (1778–1840), az „Elragadó Brummel” az angolszász nyelv- és kultúrterületen közismert figura. (A ford. megjegyzése.)

A gumigyantaszerű kulimász éppen lázas állapotának tetőpontjára készült érni, amikor kinyílt az ajtó,  és Jane lépett be: kis termetű, szőke leány, aki úgy festett, mint egy jól öltözött erdei nimfa. Csókot nyomott a bácsikája feje búbjára, s kritikus pillantást vetett a serpenyőre.
– Tessék?
– Mármint a rántotta. Biztonságosabb lenne megmaradnod a főtt tojásnál. Csomós lesz.
– Én csomósan szeretem. Indulsz valahová?
– Egy percen belül.
– Londonban nyilván meleged lesz.
– Szerintem is. De Lionellel ebédelek, aztán Algyt is meg akarom látogatni.
Az említett Algy a bátyja volt, aki, miként a mezők lilioma, nem munkálkodott és nem font, de a fajtájára jellemző titokzatos módon valahogy mégis teljesen kielégítően elboldogult. Henry egyszer azt az elméletet kockáztatta meg, hogy a hollók táplálják. Az állandó viruló egészségére ugyanis nem látszott más magyarázat.
– Most hol lakik?
– Odalent, a kertvárosban. A cím, ahonnan írt: Nyugalom villa, Burberry Road, Csalogányvölgy. Azt kérdezte, tudnál-e neki kölcsönözni egy ötöst.
– És mit csinál ott?
– Semmit, gondolom.
– Alighanem igazad van. Ahhoz ért legjobban. Nos, add át neki ezt az ötöst, és tolmácsold átkaimat.
– Meglesz.
– Ja, és szerezz egy szakácsnőt.
– Egy micsodát?
– Szakácsnőt. Olyan nőszemély, aki ételeket állít elő.
– Mi a baj Makepeace mamával?
– Nem üti meg a kívánt mértéket. J. Wendell Stickney-nek valami sokkal jobbat kell kerítenünk. Valószínűleg a legjobb sem elég jó neki.
Nem gyakran fordult elő, hogy Jane rejtélyesnek találta a bácsikáját, mert általában egyenes, közvetlen férfi volt, akinek társalgása ritkán tette indokolatlanul próbára az értelmet, ám ez az oly mellékesen odavetett megjegyzés tökéletesen zavarba ejtette.
– Ki a csuda az a J. Wendell Stickney?
– Hogy? – kavargatta szórakozottan a rántottát Henry.
– Ki ő?
– Kicsoda?
– Stickney, a titokzatos férfiú.
– Ó, Stickney? Éppen ezt kérdeztem magamtól én is, amikor ma reggel megjött a levele. Egy amerikai, mégpedig szerintem igencsak gazdag lehet, mert a Park Avenue-n lakik New Yorkban, ami akármilyen csórónak nem adatik meg.
– Na de ki ő? És miért írt neked? Bizonyára valami mondanivalója volt.
– Ó, igen, nagyon érdekes történetet vetett papírra. A jelek szerint egyike a Paradene klánnak. Összeállította a családfáját, és úgy tűnik, hogy valamikor egy női Paradene hozzáment egy férfi Stickney-hez, aminek révén J. Wendell körülbelül huszadfokú unokatestvérnek minősül. Minden bizonnyal úgy véli, hogy mi, kuzinok össze kell, hogy tartsunk.
– De még mindig nem értem, miért van szükség szakácsnőre.
– Pedig pofonegyszerű. Azt gondoltam, ha már annyit fáradozott vele, hogy kimutassa: vérségi kötelékek fűznek össze bennünket, úgy illik, hogy megkérjem, keressen föl, ha valamikor ideát lesz dolga. Ezt meg is írom majd neki.
Jane-nek tátva maradt a szája. Még Henryről sem tételezte volna fel, aki pedig igencsak hajlamos volt a hirtelenkedésre, hogy képes legyen idáig elmenni.
– Csak nem úgy érted, hogy vendégségbe hívod?
– Pontosan ez a szándékom.
– Henry, te nem vagy komplett!
– Ezt mire alapozod?
– Jól tudod, milyen rosszul áll a szénád anyagilag. Nem engedheted meg magadnak, hogy házi mulatságokat rendezz.
– Egyetlen amerikai vendégül látását nem nevezheted házi mulatságnak, még ha jókora darab amerikairól van is szó. Ami pedig a dolog anyagi oldalát illeti, hát muszáj, hogy megengedjem magamnak. Mondok neked valamit, Jane. Ha Stickney eljön, és a szerencse is mellém pártol, esetleg rávehetem, hogy vegye meg ezt a hullaházat.
– Micsoda? Ugyan miért tenné?
– El kell olvasnod a levelét. Abból meglátod, menynyire nagy becsben tartja az őseit. És ez itt az ősei otthona. Remélem, úgy érzi, hogy Ashby Hall az a hely, ahová tartozik. Nem állítom, hogy biztosan nyert ügyem van, de mindenképp jóknak ítélem az esélyeimet, úgyhogy érdemes befektetnem a dologba némi pénzmagot. Dobd kenyeredet a víz tükrére…*
Ezt Jane ésszerűnek találta, s többé nem hasonlított hülye gyerekét dorgáló anyára.
– Értem, mire gondolsz. Ha bálnát akarsz fogni, ne sajnáld az apróhalat.
– Pontosan. Aki nem hazardíroz, az nem is kasszíroz. Ja, és az ám, majd elfelejtettem! Ha a szakácsnőt felfogadod, ugyancsak szegődtess el egy komornyikot, egy komornát és egy felszolgálónőt is, és gondod legyen rá, hogy mindegyik szakmájának kiválósága legyen. Nem szabad garasoskodnunk. Az a cél, hogy Stick-ney szeme jojózzon a káprázattól.
Amikor Jane képes volt megszólalni, amire nem azonnal került sor, így szólt: – Ezt nem gondolod komolyan!
– Természetesen a legkomolyabban gondolom.
– De honnan veszed a pénzt, amiből kifizeted az alkalmazottakat?
– Van egy kis dugi pénzem. Hónapokon át rakosgattam félre Duff és Trotter számára.
– Ki az a Duff és Trotter? Úgy hangzik, mint egy régimódi revütársulat.
– Bor és egyéb szeszes italok árusításával foglalkoznak, s már jó ideje élvezik a vevői támogatásomat. Azt terveztem, hogy a napokban feladok néhány ficcset a számlájukra, de most kénytelenek lesznek tovább várakozni. Minden pennyt Stickney lenyűgözésére kell ugyanis fordítanom.
– De mi van, ha nem jön el?
– Ah, akkor terveimen radikális változtatást kell eszközölnöm. Ez esetben kezet rázok a komornyikkal, csókot nyomok a szakácsnő pufók pofikájára, megcsiklandozom a komornát meg a felszolgálónőt, és elbocsátom őket. De miből gondolod, hogy nem jön?
– Lehet, hogy azok közül a rémes pénzmágnások közül való, akik egyetlen napra sem szabadulhatnak el az irodából, mert minden ebek harmincadjára jut, ha nem tartják rajta a szemüket a dolgokon.
Ezt Henry fontolóra vette.
– Nem hinném – felelte. – Nem tudom megmondani, miért, de az az érzésem, hogy ő inkább a műkedvelő kultúremberek típusához tartozik. Volna ideje egy pénzmágnásnak, hogy családfák kiókumlálásával bíbelődjön?
– Na igen, mondasz valamit. Várj csak! Valami motoszkálni kezdett az agyamban. Stickney? J. Wendell Stickney? Azt hiszem, volt nálunk róla valami nemrég a Newsweekben – mondta Jane, aki e folyóirat londoni szerkesztőségében dolgozott. – Mondogasd csak egy kicsit, hogy Stickney!
– Stickney, Stickney.
– Már kezd derengeni.
– Stickney, Stickney.
– Ne lankadjon a hangerőd!
– Stickney, Stickney, Stick…
– Igen, megvan! Híres gyűjteménye van valamiből.
– Miből?
– Arra nem emlékszem. Talán képek…?
– Első kiadások?
– Régi porcelántárgyak?
– Bélyegek? Sokan gyűjtenek bélyeget.
Jane megrázta a fejét.
– Ezek közül egyik sem. Valami sokkal egzotikusabb és szokatlanabb, olyasmi, amire senki sem gondolna. Nos, különben mindegy, nem igaz? Ha eljön, úgyis hamarosan megtudjuk. Valószínűleg másról sem fog beszélni.
– Trópusi halak?
– Mi van velük?
– Arra gondoltam, hogy talán azokért rajong.
– Kétlem. Ha ilyesmi volna, emlékeznék rá.
– Talán a gyűjtőperselyt hordja körbe a templomban. Vagy a viteldíjat gyűjti egy buszon. Nem, ez aligha hihető, ha a Park Avenue-n lakik, hacsak le nem nyúlja a viteldíjakat. Ebből szép kis bevételre tehetne szert. Vagy az is lehet, hogy olyan feltűnő külseje van, hogy tömegeket gyűjt, ha nyilvánosan megjelenik.
Jane-nek úgy tűnt, ideje lesz rendre utasítani a bácsikáját.
– Henry – szólt rá –, állítsd le magad. Ennek véget kell vetnünk, mielőtt még az agyunkra menne.
– Madártojást? Autogramot? Cigarettacsikket?
– Mondom: hagyd abba.
– Csak megpróbáltam segíteni.
– Hát ne tedd. Üzensz még valamit Algynak?
– Nem. Csupán az átkaimat tolmácsold.
– Akkor indulok. Tényleg meg fogod enni azt a rántottát?
– Meg hát. Talán azt hitted, be akarom rámáztatni?
– Mert nekem biztos nem lenne hozzá gusztusom. Úgy néz ki, mint valami kevéssé ismert ázsiai méreg. Na, isten veled. A fél négyessel jövök vissza.
* „Dobd kenyeredet a víz tükrére, és sok nap múltán is megtalálod.” A prédikátor könyve, 11:1. (A ford. megjegyzése.)

– 2 –

A csalogányvölgyi Burberry Roadon álló Nyugalom villa, ahová Jane tartott, egyike volt e kies kertváros számos ikerházának, és ha valaki bekukucskált volna a vendégszoba ablakán, az ágyon, noha délelőtt tizenegyre járt az idő, Jane fivérének, Algernonnak szundikáló alakját pillantotta volna meg.
Algy magas volt és sovány, s bármilyen zavarosak is az ügyei, mindenkor rendületlenül vidám, amely tulajdonsága még azokkal is megkedveltette, akikhez támogatásért fordult. Bár ezek helytelenítették, hogy Algy sohasem volt hajlandó osztani Longfellow, a költő nézetét az élet realitását és komolyságát illetően, azt egyikük sem tagadta soha, hogy a fiú remek társaság.
Amiként Abou Ben Adhem, ő is szerette felebarátait – az egyetlen Lionel Green, a lakberendező kivételével, akivel, Algy szerint egy őrült pillanatában, Jane eljegyezte magát –, és most is épp arra gondolt, hogy milyen különösen kedveli régi iskolatársát, Bill Hardyt, akinek vendégszeretetét az utóbbi néhány héten át élvezte. Kétségtelen, hogy Bill nagyszerű vendéglátó volt, és hát kellő időben majd, ha ő, Algy nagy vagyonra tesz szert, ami már bizonyosan nem sokáig várathat magára, Bill el fogja nyerni a jutalmát. Algy Martynban nyoma sem volt a szűkmarkúságnak. Csupán az a tény tartotta vissza attól, hogy arannyal teli erszényeket szórjon szét az arra érdemeseknek, hogy mindeddig, jóllehet tele volt ötletekkel és tervekkel, nem sikerült neki efféle erszényekre szert tennie.
Odakint szapora léptek hangzottak fel. Kinyílt az ajtó, s a férfi, akire gondolt, megjelent.
Az emberi fajjal való ügyleteiben a Természet hajlamos rá, hogy sületlen tréfákat űzzön, és Bill Hardy esetében is e torz humorérzékének adta tanújelét. Egy magafajta, szeretetre méltó fiatalembernek minden joga meglett volna a hasonlóan szeretetre méltó külsőhöz. Kerek és rózsás arcúnak illett volna lennie, melyről derűs mosoly sugárzik. Ehelyett annyira úgy festett, mint egy gengszterfilm szereplője, hogy még egy tapasztalt filmrendező is megtévedt volna a láttán. Ha valaki először látta Billt, nem szólt így magában: „Itt megy egy aranyszívű fiatalember”; inkább lefűrészelt csövű fegyverek és dinamitos kézigránátok jelentek meg a lelki szemei előtt. Csupán amikor mosolyogni látta, jött rá a szemlélő, hogy mekkorát tévedett, midőn azt föltételezte róla, hogy a legkeresettebb tíz bűnöző egyike az FBI körözési listáján.
Billnek most is fülig ért a szája. Ezekben a napokban gyakran mosolygott, mert bőven volt oka az elégedettségre. Egy csinos örökség mindig pezsdítő hatással van egy fiatalemberre, és e szerencse mostanában érte Billt, új távlatokat nyitva meg előtte.
– Tehát végre felébredtél – szólt.
– Épphogy csak, Bill, épphogy csak. De az élet kezd visszalopakodni a tagjaimba. A nagyvárosba indulsz?
– Oda.
– Nem ajánlhatom fel, hogy veled tartok. Sok fontos gondolkodnivalóm van. S az agyam mindig akkor nyújtja a legjobb teljesítményt, ha vízszintes helyzetben vagyok. Az irodába mész?
– Nem. Az ügyvédemhez.
– Ja igen, persze. Az örökség ügyében. Az álomköd még nem teljesen oszlott szét, és kiment a fejemből, hogy örököltél egy rakás pénzt. Okiratokat, mifenéket kell aláírnod, igaz?
– Jó néhányat.
– Légy résen, ne hagyd, hogy az a prókátor átverjen valamivel!
– Nem fogom.
– Ezeknek az ügyvéd fickóknak nagyon a körmükre kell nézni. A tiéd, remélem, viszonylag tisztességes.
– Úgy tűnik, eddig még sikerült kívül maradnia a dutyin.
– Helyes. Kitűnő. És ténylegesen mikor kapod meg a zsozsót?
– Most már bármelyik nap sor kerülhet rá.
– És mekkora summára számítasz?
– Körülbelül évi nyolcszáz fontra.
– Van valami terved vele?
– Veszek egy villát valahol vidéken, és írok.
– Hm.
– Mi a bajod vele?
Algy eltűnődött.
– Valójában nincs vele semmi bajom – mondta. – De sokkal jobb lenne, ha hagynád, hogy én kezeljem a tőkédet és néhány héten belül megduplázzam, ha ugyan meg nem háromszoroznám. Tele vagyok ötletekkel. Vegyük például ezt a csalogányvölgyi kéglidet. Amióta, igazán rendes módon, tetőt biztosítottál itt a fejem fölé, sok gondolkodást szenteltem a kertvárosi életnek, és ezen belül is annak, amit én kerítési aspektusnak nevezek. Minden háznak megvan a maga kis kertje, és mindegyik kertnek a kerítése, amely fölött az A házban lévő fiú előbb-utóbb ismeretséget fog kötni a B házban lakó lánnyal. Egyetértesz?
– Köztudottan elő-előfordul.
– És ekkor mi történik? A fiú azt mondja: „Gyönyörű időnk van”, mire a lány azt feleli: „Nagyon.” A fiú hozzáteszi, hogy reméli, a szép idő tartós lesz, a lány pedig azt mondja, ő is reméli. Eddig szép és jó, ám ezután nehézség adódik. Ugyanis egyikük sem tudja, hogyan is kéne tovább folytatni, és itt lépünk be a dologba mi.
– Mi?
– Feltételezem, hogy finanszírozod a vállalkozást.
– Miféle vállalkozásról lenne szó?
– Egészen egyszerűről. Az összes helyi lapban meghirdetjük, hogy csekély térítés ellenében hajlandók vagyunk tanácsot adni a szív ügyeiben, azaz megmondjuk a fiúnak, hogyan folytassa. Irányítjuk a lépteit, és megóvjuk a kelepcéktől. A lány esetében szintúgy. Eligazítjuk minden apró nehézségét illetően. Kezet fogjon-e vagy csak bólintson, ha olyan úrtól válik el, akivel csupán egyszer találkozott? Adhat-e ajándékba egy úr egy csomag bonbont egy hölgynek anélkül, hogy bármire is túlzottan elkötelezné magát? Mindig elkísérje-e anyuka a kislányát? Melyik a helyes formula barátok bemutatásakor: „Miss Jones – Mr. Smith” vagy „Mr. Smith – Miss Jones”? Ezt követően pedig Mr. Smith azt mondja-e: „Örvendek”, vagy pedig ezt: „Boldog vagyok, hogy megismerkedtünk”? Esetenként fél koronát számítanánk fel, mégpedig jövedelmiadó-mentesen, mivel minden ügylet kinyomozhatatlanul, postautalványon bonyolódna. És az előzetes kiadásokra nem lenne szükség többre, mint körülbelül csekélyke száz fontra. Jól látom, hogy a csekk-könyvedért és a töltőtolladért nyúlsz?
– Nem jól látod.
– Nem csigáztam fel az érdeklődésedet?
– Nem.
Algy sóhajtott.
– Ez nem az a vállalkozó szellem, amit én látni szeretek. Ami tökéletesen hiányzik belőled, pajtikám, az a fantázia. Meglehetősen ironikus, hogy éppenséggel neked adatott meg, aki, mint mondom, tökéletesen híján vagy a fantáziának, hogy súlyos ezreket örökölj, míg nekem, akinek csupán a pénzed töredékére lenne szükségem, hogy megalapozzak egy óriási vagyont, nem esik le sehonnan egy kanyi se. De hát ilyen az élet. Nos, nem akarlak föltartani, Bill. Amíg oda leszel, keményen fogom törni a fejem, és biztosra veszem, hogy mire megjössz, újabb elgondolásokkal állok elő a tőkéd megnégyszerezésére. Egyszer hallottam egy fickóról, aki pénzesnek látszó palikhoz ment oda az utcán, s a fülükbe súgta: „Tudom a titkát”, teljes joggal biztosra véve, hogy minden, pénzesnek látszó palinak van titka, mire a megszólított fél, hevesen összerezzenve, juttatott neki a bőségszarujából, hogy befogja vele a száját. Azt hiszem, jó nagyokat kaszálhatott a srác. De szerintem a kényes ízlésűek kifogásolnák az eljárását. Kissé ugyanis zsarolás jellege van a dolognak.
– Egy icipicit.
– Na ja, úgyhogy momentán vessük is el az ötletet. Rendben van, Bill, menj utadra. Mikor látlak megint?
– Hat körül.
– Szeretettel várlak. Halkan tedd be az ajtót, és hozz nekem valami kis vásárfiát Londonból. És nézz a körmére annak a prókátornak. Valószínűleg abban sántikál, hogy elorozza a kis vagyonkádat.

– 3 –

Miközben a vonat a metropolisz felé vitte Jane-t, gondolatai nem Algy bátyjánál kalandoztak, és nem is Lionel Greennél, a Tarvin és Green lakberendező és antikbútor-kereskedő cég társtulajdonosánál, akivel jegyben járt és rövidesen ebédelni készült. Továbbá azt sem engedte meg elméjének, hogy J. Wendell Stickney-vel, azzal az Óperenciás-tengeren túli misztikus figurával foglalkozzon, kivéve azt az egy alkalmat, amikor sikertelenül próbált rá visszaemlékezni, hogy mi is az, amit a jóember gyűjt. Ehelyett Henry bácsikájának rendkívül ingatag anyagi helyzetén töprengett.
Mindig is gyengéden szerette őt, s ez a mostani látogatása nyugtalanító bepillantást engedett bácsikája ügyeibe. Hogy miként tudott egyáltalán megélni, éppolyan megfejthetetlen rejtély volt számára, mint az, hogy hogyan képes folyamatosan felszínen tartani magát Algy. Az otthoni és néhány másik farmról kapott bérleti díj formájában némi bevételhez jutott ugyan, de ennek összege a legszigorúbb takarékosságot követelte meg, márpedig Henry egyszerűen képtelennek tűnt a takarékoskodásra. Mindaddig, amíg meg nem örökölte az Ashby Hall ura címet, bohém életmódot folytatott, s azt a tényt, hogy nem engedhetett meg magának dolgokat, soha nem tekintette akadályának, hogy megszerezze őket. Jane aggodalommal szemlélte ezt a helyzetet, és arra gondolt, milyen kár, hogy a kenyérkeresés kényszerűsége lehetetlenné teszi számára, hogy mindig a bácsikája oldalán lehessen, ügyelve rá, hogy Henry valahol megvonja a határt.
A vonat megérkezett a Victoriára, és Jane, pillanatnyilag félretéve Henry és pénzügyeinek problémáját, józan és ügyes lány lévén, a nap elvégzendő teendőire összpontosított. Először is a Clarges Street-i ügynökséget keresi fel, hogy felfogadja azt a szakácsnőt és kollégáit. Aztán Csalogányvölgybe megy tovább, hogy meglátogassa Algyt. Utána vissza a dolgok központjába, hogy Lionellel ebédeljen. Zsúfolt program volt, de bölcs előrelátással jó korán elindult hazulról, így még mindig csak a délelőtt korai szakában járt az idő, amikor Csalogányvölgyben leszállt a vonatról és elindult a napsütötte utcán. Épp körülnézett, hogy valakitől útbaigazítást kérjen a Burberry Roadra, amikor tudatára ébredt, hogy néhány méternyire onnan, ahol áll, bizonyos élénkség tapasztalható.
Csalogányvölgy a vidéki kertvárosok egyike. Több pázsitot gondoznak itt, több levéltetű elleni bálnaolaj-oldatot permeteznek szét, és több gyephengerlőt kölcsönöznek ki, mint bárhol másutt a Temze folyótól délre. A főútvonalait terebélyes fák szegélyezik, és az egyik alatt egy fiú állt, egy kutya és a kertvárosokban oly gyakori egyének egyike, akik néha napszámban dolgozó kertészek, ám gyakrabban, miként ez is, csupán ráérő úriemberek. A fiú pórázon tartotta a kutyát, a ráérő úr rágógumit csócsált, és mindhármuk szemlátomást élénk érdeklődést tanúsított valami iránt a fa felső ágai között.
Jane nem tartozott azon lányok közé, akik, midőn szenzációs történéssel találkoznak, kimérten továbbhaladnak a túloldalon, túlságosan is jól neveltek lévén ahhoz, hogy engedjenek alantas kíváncsiságuknak. Szeretett az események lüktető forgatagában tartózkodni. Közelebb ment a csoporthoz, s megkérdezte, mi történik itt, mire a ráérő úr nyomban magyarázattal szolgált.
– Macsek van odafönn – közölte, mondandójának lényegét jó riporterként az első bekezdésbe sűrítve. – Nem mer legyönni, mer’ fél a kutyátú. Húzzá el – tette hozzá, a fiúhoz intézve szavait. – A blökiddel együtt.
A fiú így is tett, habár látszott rajta, hogy szívesen maradt volna még, s Jane elkezdte átvenni az irányítást és szervezést. Szerette a macskákat. Ashby Hallban három is volt, s a velük folytatott társalgása mindenkor a lehető legszívélyesebb légkörben zajlott le. Nyilvánvaló volt, hogy a kopó visszavonulása nem járt a kívánt csillapító hatással a jelen példány idegzetére, és hogy határozottabb lépések megtételére lesz szükség. Megnyerő mosolyt villantott hát a ráérő úrra.
– Mért nem mászik föl érte a fára? – kérdezte.
Az úr elképedve bámult rá. A lány mosolya hidegen hagyta. A javaslatot a jelek szerint a legostobábbnak tartotta, melyet valaha is hallott.
– Én-e? – kérdezett vissza csodálkozva. – Mármint hogy én?
– Igen.
– Hogy főmásszak erre a fára itt, oszt lehozzam azt a macsekot ott?
– Igen.
– Hölgyem – mondta a ráérő úr –, hát akrobatának néz maga éngem, vagy mi?
A dolgok már-már holtpontra jutottak, és e pillanatban történt, hogy Bill Hardy, útban az állomásra, hogy elcsípje a vonatát, élénk iramban jött lefelé az utcán, és a fához érve hirtelen megállt. Olybá tűnt, mintha, akárcsak Lót felesége, váratlanul sóbálvánnyá változott volna. Csupán a szeme maradt aktív. Jane-re szegezte, leplezetlen csodálattal tekintetében, amelyből egyértelműen kiviláglott, hogy úgy érzi, valami új és szép költözött az életébe. Olyan pillantás volt, amely Jane számára nem volt szokatlan azoknak a férfiaknak a részéről, akikkel találkozott, mert olyankor, mint most is, amikor rendben volt a ruhája, a kalapja, a cipője és a harisnyája, ritkán esett meg, hogy ne imponált volna a férfiszemeknek mindenkor, kivéve,  persze, a bátyjáét, Algernonét. A fivérek ugyanis hírhedten szigorú kritikusok a húgaikat illetően. Algynak az volt a véleménye, s ezt kora gyermekkoruk óta mindig vakmerően hangoztatta is, hogy húga egy kis fityfiritty. Bill szerint viszont a lány minden ismertetőjelét magán viselte egy, a mennyországból szabadságon lévő angyalnak, és égett a vágytól, hogy holmi lovaghoz illő szolgálatot tehessen neki. A jelenlegi lelkiállapotában nyugodtan besétálhatott volna Artúr király udvarába, és helyet foglalhatott volna a Kerekasztalnál anélkül, hogy bárki kérdőre vonta volna.
– Valami baj van? – talált rá végre a beszédhangjára. – Segíthetek?
Jane tűnődve vette szemügyre. Nem túl megnyerő külsejű fiatalembernek találta. Úgy érezte, mintha már jó néhányszor látott volna hozzá hasonlókat a mozivásznon, Homburg-kalap és esőkabát viseletben, amint kurta megjegyzéseket eresztenek meg a szájuk sarkából. Ám kellően ésszerűen gondolkodott ahhoz, hogy belássa: efféle válságos helyzetben nem a klasszikus profil a fő szempont. A férfiszépség nagyon is helyén való, de nem segíti elő macskák fatetőkről való lehozatalát. Akire itt most szükség volt, az egy kemény és atletikus felépítésű valaki, és e tekintetben az újonnan érkezett bőven megfelelt a kívánalmaknak. Éppenséggel olyasfajta fiatalembernek tűnt, akit fák macskátlanítása céljából alkotott meg a természet. Persze nem lehetett kizárni, hogy ha elvállalja a feladatot, a szokás hatalmánál fogva esetleg előkapja a jó öreg stukkert, és lepuffantja a cicát, ám ennek kockázatát vállalni kellett. Jane ismertette a helyzetet, s a férfi arcán olyan kifejezés jelent meg, amilyen egy Kerekasztal-lovag arcára ült volna ki, ha egy pácban lévő ifjú hölgy arra kéri, hogy küzdjön meg egy sok bosszúságot okozó tűzokádó sárkánnyal.
– Azt akarja, hogy hozzam le?
– Volna szíves megtenni?
– Azonnal hozzálátok.
– Ez rettentően kedves magától.
– Szóra sem érdemes. Ezer örömmel.
A ráérő úr semmiképp sem tudott osztozni Bill lelkesedésében. Lenyelte a gumiját, és újabbat csomagolt ki.
– Én ugyan fő nem másznák – dugta be ajkai közé és kezdte el csócsálni a gumit. – Csak összefeni az úr az öltönyit. Ikább a fa alá kék állni, oszt ciccegni a jószágnak – tette hozzá, de Bill máris elkezdett mászni fölfelé, és már oly magasra ért, hogy amikor pár perccel később Jane felszólt neki, nem értette tisztán a szavait, és újból lemászott.
– Parancsol, hölgyem?
– Csak annyit mondtam: legyen óvatos.
– Ó?
– Elnézést.
– Szóra sem érdemes – nyugtatta meg Bill.
Azzal folytatta karitatív tevékenységét. A ráérő úr borús tekintettel kísérte haladását.
– Hát, mondhassa is néki, hogy legyen óvatos – jegyezte meg rosszkedvűen. – Egy barátom két bordáját törte el, ahogy ugyanígy bolondérozott. George Turnernek híjják a fickót. Egy úrná dolgozott odalenn,
Chigwellbe, a szilfákat metszette. Két bordája tört el néki, meg jó pár kék fótot is beszerzett.
Megbántódva tapasztalta, hogy Jane nem kísérte a történetet azzal a feszült figyelemmel és érdeklődéssel, amilyet a drámai tartalom megérdemelt.
– Két bordája – ismételte meg emeltebb hangon. – Meg oszt’ a vágások, karcolások meg a kék-ződ fótok. Én magam nem voltam ott, de aszongyák, úgy zúgott le a srác, mint egy zsák szén. Szemtanúk szerint hármat bukfencölt. Itten azt köll észbe tartani, hogy a szilfa csalóka egy jószág. Azt hinnéd, frankón megbírnak a zágai, de mihánt rájuk nehezködsz, má törnek is lefele. Ez is egy szilfa itt, amékre a zúr mászik e. Azt kölletett volna csinálnunk, hogy keríteni egy lajtorját meg egy pokrócot, meg egy jó hosszú gamót, oszt szétterítve tartani a levegőbe a pokrócot, fölmenni a lajtorján, oszt böködni azt a macsekot ott a gamóval, ahogy tűzvészkor szokják – mondta a ráérő úr, méltánytalanul rossz hírét keltve a tűzoltóság módszereinek.
Bill immár a legfelső ágak közt ügyködött, s a macska épp elérhető közelségébe került kinyújtott kezének, melyet tüstént több helyen is keményen megkarmolt. Azután, kislisszolva a férfi keze ügyéből, hűvös, megvető pillantást vetett rá, majd hanyag eleganciával elkezdett ágról ágra leereszkedni, amely mutatványt, most már nyilvánvaló volt, bármikor, amidőn csak kedve tartotta, végre tudta volna hajtani. A macskák, ahogy helyesen mondani szokták, már csak macska módjára viselkednek, és úgy látszik, ez ügyben nincs is mit tenni.
– Most következik a dolog veszélyes része, kisasszony – mondta a ráérő úr, gyászos fejcsóválással fordulva Jane-hez, olyan ember modorában, aki ugyan megpróbálta derűlátóan szemlélni az eseményeket, de átérzi a további színlelt optimizmus haszontalanságát. – Mármint a legyövetel. Nem azt mondom, hogy a fölmászás ezekre a fránya szilfákra biztonságos, már amit kegyed biztonságosnak nevezne, de amikor lefele gyön a zember, akkor történnek a csúnya gubancok. A barátom is lefele gyött, amikor eltörte két bordáját meg beszerezte azokat a karcolásokat, meg kék-ződ fótokat. George Turnernek híjják, és hét öltéssel öltötték őtet össze.
– Jaj! – kiáltott fel Jane.
– Aha! – szólt a ráérő úr.
Egy olyan próféta dölyfös önelégültségével beszélt, aki azt látja, hogy az általa megjósolt katasztrófa menetrendszerű pontossággal bekövetkezik. Ugyanis félúton lefelé a fáról Bill, miként annak idején Mr. Turner, bizonyosságot szerzett a szilfák csalókaságáról. Az imént teljes súlyával rábocsátkozott egy ágra, amely kellően szilárdnak tűnt, szilárdnak érződött, és szilárdnak is illett volna lennie, ám most elpattant alatta. Egy pillanatig úgy látszott, hogy oly módon készül lezúgni, mint – hogy a ráérő úr költői kifejezésével éljünk – egy zsák szén, ámde Bill, elkapva egy másik ágat, megfékezte esését, s biztonságosan a földre huppant. Ilyenformán George Turner rekordjának megdöntése más famászókra maradt.
Jane azzal a melegséggel fogadta, amilyet a férfi vakmerősége érdemelt. Aztán hökkent kis kiáltást hallatott.
– Ó, szegény kezei!
– Semmiség.
– Megkarmolta?
– Egyszer-kétszer.
– Sajnálom.
– Semmiség, de tényleg. Kutya bajom.
– Azt maga csak hiszi – mondta a ráérő úr, korrigálva e nézetet. – Nem vónák meglepve, ha tetanuszt kapna, merhogy piszok került a sebbe. Volt egy bácsikám, akinek ugyanígy piszok került a kezin lévő vágott sebibe, oszt három nap múlva gyászba kölletett öltöznünk. Jobban mondva, csak két és fél nap volt, mer uzsonnaidőbe hunyt el.
Ez a közlemény kommentárt kívánt, de nem hangzott el ilyen, mert ebben a pillanatban valahonnan az utca végéről füttyszó hallatszott, s Bill összerándult, a lovagias tettek világából az élet harsány valóságába zökkenve vissza. Ugyancsak iparkodnia kellett, ha nem akarta lekésni a vonatát.
– Te jó ég! – kiáltotta. – Rohannom kell. Viszlát!
– Viszontlátásra! – mondta Jane. – És…
De a férfi máris tovatűnt. Miután elkanyarodott a sarkon, a lány a ráérő úrhoz fordult, aki éppen az amputáció valószínű szükségességéről kezdett értekezni.
– Megmondaná nekem, merre van a Burberry Road?
Az úr mélyen töprengeni látszott.
– A Burberry Road?
– Igen.
– Mármint a Burberry Road?
– Igen.
– A Burberry Road, eh? Hölgyem, épp ez az itt e.
– Ez?
– Akkor se tanálhatott volna jobban ide, ha egy álló hónapon át kereste volna is – mutatott rá a lényegre nagy nyomatékkal a ráérő úr. – Ha a Burberry Roadot keresi, hát megtanálta.
– Nagyon köszönöm – felelte Jane, és néhány perc múltán azon ikervilla bejárati ajtajának csengőgombjára tapasztotta a kezét, amelynek poétikus lelkű tervezője és építője a Nyugalom nevet adta.

– 4 –

Szolid öltözetű, a maga kopottas módján meglehetősen jóképű férfi nyitott ajtót, s a láttára Jane szája tátva maradt a csodálkozástól. A megjelenése inasra vagy komornyikra vallott, de mindenképp valamilyen személyi alkalmazottra. Ám hogy az ő krónikusan pénztelen fivére miként kerülhetett olyan helyzetbe, hogy megengedhesse magának egy személyi alkalmazott szolgálatait, ha mégoly leharcolt küllemű is az illető, azt elképzelni sem tudta. Ez éppolyan megfejthetetlen rejtély volt, mint az, hogy miként jutott a birtokába egy háznak, amelyet, noha csak egy ikerház egyik fele, bérlője bizonyosan nem tarthatott fenn legalább bizonyos mérsékelt jövedelem nélkül. Ezekben a nehéz időkben ingyen nem tehetett szert az ember még egy Nyugalom nevű villára sem. Készpénzt kellett érte leszurkolni éppúgy, mint a Gondűző, a Pihenőlak vagy a Pöttöm Pagony nevű, illetve minden más, hasonló tervezésű villáért is.
– Jó reggelt – mondta Jane, erőt véve elképedésén.
– Jó reggelt, kisasszony.
– Itthon van Mr. Martyn?
– Igen, kisasszony, de még nincs ébren.
Jane elszörnyedt. Bár Algy kissrác korától kezdve soha nem a poéta pacsirtáját tekintette mintaképének, amely reggel hétkor, midőn gyöngyharmatos a fű, már magasra száll a légbe*, mégis felháborította a gondolat, hogy e kései órában fivére még képes volt az ágyában henteregni, különösen egy ilyen nyári napon, amikor hét ágra sütött a nap, és az egész természet fennszóval hívta, hogy keljen életre és örvendjen ifjúságának.
– Úgy érti, még nem kelt föl?
A férfi mérlegelte a kérdést, s szemlátomást úgy találta, hogy a lány fogalmazásmódja, noha kevésbé választékos, mint az övé volt, fedi a tényeket.
– Nem, kisasszony. De tüstént tájékoztatom a kegyed érkezéséről. Milyen nevet jelenthetek be?
– Mondja meg neki, hogy a húga van itt. Miss Martyn.
– Igenis, kisasszony. Erre szíveskedjék.
És kisvártatva Algy, pizsamában és hálóköntösben, megjelent a nappaliban.
– Szia, Picur! – mondta kedvesen, komótosan elvetve magát a pamlagon. – Reméltem is, hogy benézel. – Majd pedig, mivel húga szeme elkerekedett a nyilvánvaló szörnyülködéstől, így folytatta: – Mit guvasztod úgy rám a szemedet, mint egy megszeppent lepényhal?
– Mert rémesen nézel ki, azért – felelte Jane nővéri őszinteséggel. – Tisztában vagy vele, hogy hány óra van?
– Átmenetileg nem rendelkezem karórával.
– Zálogba tetted?
– Momentán letétben van.
– Nos, jócskán elmúlt tizenegy, és te még föl se vagy öltözve.
– Rövidesen arra is lesz érkezésem. Az ilyesmit nem szabad elkapkodni.
– És nem is borotválkoztál.
– Arra gondoltam, hogy szakállt növesztek.
– Csak a testemen keresztül!
– Valószínűleg ez is megoldható. Nem értem, mi ez az előítélet, mellyel oly sokan viseltetnek a szakáll iránt. Az efféle ékítmény majdhogynem szükségszerű egy magamfajta férfiú esetében, aki állandóan hajlamos rá, hogy olyan emberekkel fusson össze, akiknek pénzzel tartozik. Ha szakállam lenne, elbújnék mögéje, valahányszor meglátnék egy hitelezőt közeledni, s mindaddig a rejtekében maradnék, amíg tovább nem halad az illető. Walt Whitman is mindig így tett. Cigarettát?
– Nem, köszönöm.
– Nem akarsz még inkább visszamaradni a növekedésben? Ezt talán bölcsen is teszed. De te még mindig guvasztod rám a szemed – mondta a húgát fürkészve. – Egészen rendkívüli, hogy neked, aki elismerten egyike vagy a legapróbb termetű pöttöm pankáknak, akik valaha is marcipánt majszoltak, akkora a szemed, amilyen egy nálad kétszer nagyobb lányhoz illene. Szinte kitüremkedik az üregéből. Mi jár a fejedben?
– Azt próbálom megállapítani, hogy mihez is hasonlít a kinézeted.
– Valami olyasmihez, amit a macska hurcolt be?
– Ahogy mondod. Igen, ez az. És talán épp az a macska, amellyel az állomásról idejövet találkoztam.
– Kora reggel soha nem festek a legnyalkábban. De ha elkészülök a toalettemmel, hatalmas különbséget fogsz tapasztalni. Úgy kápráztatom el a csalogányvölgyieket, mint valamely pompás, bábjából előbukkanó pillangó. A lányok ámuldozva suttogják majd: „Ki ez a klassz srác?” Szóval egy macskával találkoztál?
– Nos, nem egészen így volt, mert egy fa tetején ücsörgött. Egy fiatalember mászott fel érte.
– Azt meg ugyan mért tette?
– Mert megkértem rá.
– Gyengeelméjű fickó lehetett – vélte Algy –, ha képes volt megkockáztatni, hogy kitörje a redves nyakát egy vadidegen kedvéért. Vagy barátod az illető?
– Nem, akkor láttam először. Éppen arra jött, s én megkértem: „Volna szíves?”, mire ő: „Ezer örömmel”, vagy valami effélét mondott, s azzal felmászott.
– Na, azt ugyan leshetnéd, hogy én mikor tennék ilyet. Emlékszel, mikor kiskorunkban fölmásztam arra a fára, és letört alattam az ág? Akár katasztrófával is végződhetett volna, és most tudom, azt akarod mondani, hogy azzal is végződött, mivel túléltem a dolgot.
– Eszem ágában sincs semmi ilyesmit mondani. Tudod jól, hogy gyengéden szeretlek. Ámde még jobban szeretnélek, ha végre felhagynál a naplopással.
– Naplopást mondtál?
– Hát, mi másnak neveznéd?
– Én úgy nevezem: türelmesen kivárom, amíg elérkezik a nagy lehetőség pillanata, mindenkor résen léve, hogy felkészülten találjon az eljövetele. A nagy vagyonokat ugyanis ily módon szerzik. Apropó: nagy vagyonok. Ha még emlékszel, megkértelek rá, hogy kérdezd meg Henrytől, tudna-e nekem kölcsönözni egy ötöst. Lepengette?
– Igen, itt van nálam. És arra kért, hogy az átkaival megtoldva adjam át. Tudni szeretné, mi az ördögért nem vállalsz már valami munkát?
Algy megcsóválta a fejét.
– Én munkával nem bíbelődhetek. Tele vagyok nagy tervekkel, s ezek a teljes figyelmemet igénylik. Hogy    e terveket valóra váltsam, mindössze egy valamire volna szükségem: működő tőkére. Ha lenne ezer fontom, nincs az a magasság, ahová föl ne tudnék szárnyalni. Pillanatokon belül prémbundákban parádéznék és Rolls-Royce-okkal furikáznék.
– Na, és honnan szerzel ezer fontot?
– Á, mindenki éppen ezt kérdi tőlem!
– Föl nem foghatom, egyáltalán miből tudod fenntartani magad. Hogy lehet az, hogy ebben a pompás főúri kastélyban talállak? Errefelé talán nem kell lakbért fizetni?
– Úgy tudom, bizonyos névleges összeg alkalmasint időről időre gazdát cserél. De minderről Bill gondoskodik.
– Bill?
– A házigazdám. Régi iskolatárs.
– Tehát Bill volt az, aki beengedett?
– Nem, az az egzekutor volt.
– Kicsoda?
– Duff és Trotter nevében ténykedik, akiknek kicsivel régebb óta tartozom egy potom összeggel, mint ahogy szeretik. Nem tudom, járatos vagy-e az ilyen dolgokban, de az szokott történni, hogy írnak az embernek egy csomó levelet arról, hogy a megállapodás kötelez, és végül, amikor kiderül, hogy mégse kötelezett, kiküldik az egzekutort.
– Úgy érted, nálad is lakik?
– Úgy van.
Annak ellenére, hogy Jane helytelenítette fivére efféle viselt dolgait, a szívét megérintették a hallottak.
– Szegény báránykám! Ez szörnyű érzés lehet neked!
– Ó, engem nem zavar. Kellemesen érint a jelenléte. Clarence nagyon rendes fickó. Clarence Binsteadnek hívják. Régebben színészként működött, de fel kellett hagynia vele, mert nem tudta összeegyeztetni az italozásával.
– Tehát italozik és egzekutorkodik? Nagyon szomorú bepillantást nyújtasz nekem a szegények életébe.
– Ezek az élet szikár tényei. De ha arra készülsz, hogy vérezni engedd értem a szíved, akkor ne strapáld magad. Ma ugyanis Clarence távozik. Bill kifizette a tartozásomat.
– Ez szép volt tőle.
– Ó, Bill már csak ilyen. Hatalmas szíve van. Bőkezű, adakozó lélek.
– Biztos így van. Szeretnék vele megismerkedni. Hol van most?
– Felment Londonba, hogy az ügyvédjével konzultáljon. A pénzről, amit örökölt.
– Pénzt örökölt? Sokat?
– Az én fogalmaim szerint nem. Azt mondja, körülbelül nyolcszáz fontot kap majd évente.
– Azért az igazán nem rossz.
– Nem hát, valamit szerintem is lehet vele kezdeni. És természetesen Henry ötösét is átadom majd neki. Ezt gúnyos kacajnak szántad?
– Amilyen gúnyos csak telt tőlem.
– Hát jó, maradj itt, és majd meglátod, hogy csakugyan megteszem. Hat óra körül ér haza.
– Az nekem túl késő. Vissza kell térnem a civilizációba. Lionellel ebédelek ugyanis.
Ahogy Jane számított is rá, a név említése Algyt rosszalló horkantásra késztette. Fivére soha nem helyeselte a házassági terveit, s ritkán állta meg, hogy ennek szóbeli kifejezést ne adjon.
– Az a nyikhaj! Azt hittem, Amerikában van. Nem azt mondtad néhány hónapja, hogy odaát van, hogy elfuserálja valami milliomos kéglijét?
– Már visszajött.
– És kellemetlenebb nyikhaj, mint valaha, bármibe lefogadom. Álmomban se gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor az egyetlen húgocskám azt fontolgatja, hogy hozzámenjen egy lakberendezőhöz.
– Antik bútorokat is árul.
– Annál rosszabb. Képtelen vagyok követni az észjárásodat. Nem látom, mi érdeked fűződhet hozzá. Ha egy életet kell leélned L. P. Greennel, ez bizony igen súlyos ár lenne azért, mert ingyen rendezte be az ebédlődet. Azt mondod, vele ebédelsz. Mérgezd meg a levesét.
– Nem hiszem, hogy eszünk levest.
– Mindenesetre nagyon légy résen. Ügyelj rá, hogy az étkezés végén nehogy telefonhoz hívják, aztán neked kelljen majd kifizetned a borsos kajaszámlát.    A legjobb politika természetesen az lenne, ha a vacsora utáni kávézás közben szakítanál vele. Igen, ezt kell tenned. Mondd meg neki, hogy a távolléte alatt átgondoltad a dolgot, és vegye úgy, hogy minden lefújva.
– Nem találná ezt sértőnek?
– Ellenkezőleg. Nem győzné dicsérni a józan eszedet. Tökéletesen tisztában van vele ugyanis, hogy micsoda sötét alak, hiszen ezt évek óta mondogatják már neki. Együtt jártam suliba L. P. Greennel, és bőséges készletem van a róla szóló sztorikból, melyek mindegyike jól példázza az emberi fogyasztásra való alkalmatlanságát. Az égvilágon semmi olyan vonása nincs, amely mint biológiai emberpéldányt dicsérné. Emlékszem, egyszer…
– Isten áldjon – mondta Jane.
S azzal fogta a táskáját, és távozott. Clarence Binstead, az egzekutor a hallban állt, egy esernyőtartónak támaszkodva. Udvariasan elköszöntek egymástól.

* Utalás Robert Browning És Pippa énekel című elbeszélő költeményének az angol nyelvterületen híres és közismert részletére. (A ford. megjegyzése.)

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza