Főkép A legújabb Wodehouse kötet olvasása közben az jutott eszembe, hogy ez egy édes kis kacagtató semmiség csupán, semmi több. Ami persze mindenféle szempontból megnyugtató, elvégre a rajongókkal együtt alaposan meglepődnék, ha a megszokott angol arisztokraták helyett mondjuk ír krumplitermelők vagy skót birkapásztorok lelki életének finomra hangolt rezdüléseiről írt nagyregényt kellene olvasnom. Természetesen elolvasnám, csak nem biztos, hogy ez a fejlemény, az újító szándék tetszésemre lenne.
 
Szerencsére szó sincs stílusváltásról, ezúttal is azt kapjuk, amihez Plum a legjobban értett: az angol arisztokrácia és csatolt részeik a külvilággal csak alkalomszerűen érintkező univerzumának nagytotálját, annak csip-csup ügyeivel, lökött, bogaras, vagy csak egyszerűen fiatal egyedeivel, tragédiákkal és örömködésekkel – no meg sok szerelemmel.
 
Wodehouse nagysága szerintem abban rejlik – a zseniális párbeszédei mellett, amelyek ezúttal is szemet-fület gyönyörködtetőek, s nem csupán az angol lélek összetettségét tárják az erre kiéhezett olvasó elé, hanem azt is példázzák, miként lehet kevés szókincs birtokában hosszas csevegést folytatni –, ahogy Rómeó és Júlia kései utódait ábrázolja.
 
Ebből a szempontból ez a könyv különlegesnek számít, hiszen ezúttal nem csak az ifjabb nemzedék áhítozik törvény által hitelesített párkapcsolatra. A történetben ugyanis felbukkan egy amerikai özvegyasszony, és egy, az ötvenes évei közepén járó angol földbirtokos, akiről nem árt tudnunk, hogy ifjonti éveiben kettes számú ifjú hősszerelmest alakított különféle színtársulatokban, s csupán az angol örökösödési rendszernek, no meg pár váratlan halálesetnek köszönhetően vált állandó pénzhiányban szenvedő vidéki arisztokratává.
Kettejük románca kifejezetten üdítő jelenség az életmű általam eddig olvasott részében, elvégre nekik nem kell megküzdeniük zord szülőkkel és tiltásokkal – de ettől még nem lesz egyszerűbb a helyzetük...
 
Abból a szempontból viszont nem számít egyedinek Az ellopott levélnehezék, hogy az alapötlet – miszerint valami apró, ámde valakinek roppant fontos tárgyat kellőképpen képzetlen alkalmi tolvajoknak kell eltulajdonítaniuk – már korábban is felbukkant. Erre volt már példa Jeeves közelében és Blandings meghittséget árasztó kastélyában is, miként a cselvetés közben menetrendszerűen felbukkanó bonyodalom sem számít újdonságnak. Ettől függetlenül az ötlet működik, és kellőképpen szórakoztató regényt élvezhetünk.
 
Az is bájos, hogy Wodehouse ezúttal is egy magához hasonló íróembert nevez ki hősszerelmes főszereplőnek, az viszont csak elvétve fordult eddig elő, hogy a regényalak sikeres, egyértelműen jól kereső író legyen. Az viszont meglehetősen ritkaság számba megy, hogy ezúttal több utalás is történik a cselekmény valós idejére. Ennek köszönhetően erről az 1967-ben írt regényről akkor is nyilvánvaló lenne, hogy 1945 után játszódik, ha nem ismernénk az első megjelenés dátumát, hiszen például a hidegháborút emlegetik benne.
 
Elégedetten látom, hogy a Ciceró Könyvkiadó határozott elképzelésekkel, és kellő lendülettel vág neki az életmű újrakiadásának. Ez szerfölött örvendetes, kivált, hogy az előrejelzések szerint régi (korábban már megjelent) és új (korábban magyarul ki nem adott) címek egyaránt szerepelnek a listájukon. Ez szerintem minden, hozzám hasonló rajongó számára örvendetes fejlemény. Az pedig már tényleg csak ráadás, hogy lábjegyzetek segítenek a burkolt, vagy csak a mi nyelvterületünkön nem annyira közismert utalások értelmezésében.
 
A szerző életrajza
 
Részlet a könyvből