FőképNiccolo Paganinit szokás emlegetni „az ördög hegedűseként”, pedig e titulus Guiseppe Tartininek ugyanúgy kijárna, hiszen a piranai születésű mester nem csupán a vonókezelés (és általában a hegedűjáték) technikájának fizikai korlátait feszegette meglehetős nagy sikerrel, hanem leghíresebb darabjához egyenesen az ördögtől kapott ihletet. Igaz, erre csupán egy francia barátjának írott levél a bizonyíték, melyben Tartini leírja, hogyan találkozott álmában az ördöggel, aki kérésére egy nem evilági hegedűszonátát játszott neki, és a meghökkent komponista hogyan igyekezett felébredvén sebtében papírra vetni valami hasonlóan lélegzetelállítót, ám a történet – még ha talán kitalált is – jól mutatja a zeneszerző és teoretikus önmaga meghaladására való törekvését.
 
Ezt erősíti az a közkeletű legenda is, mely szerint a firenzei Francesco Maria Veracini játéka hallatán Tartini hosszabb időre visszavonult, hogy szobája magányában fejlessze a lehető legmagasabb szintre saját technikáját, majd amikor ismét koncertezni kezdett, mindenkit elkápráztatott briliáns és akkoriban még utánozhatatlannak ható előadásmódjával. A párhuzam egyes romantikus zeneszerzőkkel és hangszeres játékosokkal szinte adja magát, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy a barokk utolsó korszakaiban más, a hegedűsök közül mindenekelőtt Pietro Antonio Locatelli is közreadott a hangszere lehetőségeit a legteljesebben kihasználni hivatott műveket, jelesül az opus 3-as „L’arte del violino”-t.
 
Tartini ehhez hasonló, oktató jellegű műve (nem szabad elfelejteni, hogy a komponista – vélhetően egy vívás közben szerzett sérülésből kifolyólag – amolyan mesterkurzusok keretében adta tovább a gyakorlatban is rendkívüli hangszeres tudását) a Corelli egy gavotte-jára írt ötven variációt tartalmazó L’arte del arco (nagyjából: „A vonókezelés művészete”), melynek részei lefedik a hegedű megszólaltatására hivatott technikák teljes spektrumát. A jelen albumon hallható tizennégy variáció szemléletesen érzékelteti mind az előadótól megkívánt, rendkívül magas szintű felkészültséget, mind a virtuóz kompozíciók nehézségeit elfedő tetszetősség fokát.
 
Az a-moll szonáta úgyszintén káprázatos variációkkal zárul, melyek a művet indító, szinte szvitszerű tételek kifinomultságát és kiegyensúlyozottságát ellentételezik, míg a „Pastorale” különlegessége az áthangolt hangszer használata. A legkülönlegesebb darab mégis a többnyire „Ördögtrilla” szonátaként emlegetett „Sonata del Diavolo”, melynek nem kizárólag a harmadik tételében megszólaló, első, és talán többedik hallásra is lejátszhatatlannak tetsző, híres trillája lenyűgözően virtuóz, hanem voltaképp a mű egésze szokatlanul kemény kihívást jelent bármely előadónak.
 
A műveket szólóban, az eredetileg is csak vázlatos, jelzésszerű continuo mellőzésével adja elő Andrew Manze, aki a basszusban jelölt akkordok beépítésével teszi teljessé a darabokat, és így, mintegy a cigányprímások és jazz muzsikusok gyakorlatát követve valóban új értelmezést ad a kompozícióknak, miközben a sűrítéssel és kiemeléssel bizonyos értelemben a művek velejéig hatolva, és onnan kiindulva építi újra fel a zenei szerkezeteket. Sokszor lélegzetelállító virtuozitása pedig vitathatatlanul méltó úgy Tartini, mint e technikailag roppant felkészültséget igénylő darabok szelleméhez.
 
Előadók:
Andrew Manze – hegedű
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. „La Sonata del Diavolo” in G minor (B: g5)
4-13. from „L’arte del arco” (B: F11) (fourteen variations on the Gavotta from op. 5 no. 10 by Corelli)
14-23. Sonata in A minor (B: a3)
24-26. „Pastorale” for violin in scordatura (B: A16)