David Gaider: A Hívás
Írta: Vas Máté | 2011. 07. 06.
Manapság már nem ritka, hogy a könyvadaptációk filmeken kívül videójátékokat is alapul vesznek. Nálunk ezek megjelenése még nem nevezhető túl gyakorinak, de a Bioware Kiadó játékklasszikusainál már lehet beszélni egyfajta állandóságról. A nemrég megjelent Felismerés című sci-fi kötet, és az Elorzott trón című fantasy után most ennek folytatása, A Hívás került a könyvesboltok polcaira, így a népszerű Dragon Age számítógépes szerepjáték könyvváltozata máris közelebb került a trilógiához.
David Gaider, aki egyben a Dragon Age játék vezető írója is, nem sokkal az első rész lezárulta után veszi fel a történet fonalát. Maric a trónra került, az ország az Orlais Birodalom elleni lázadást követő újjáépülés útjára lépett, de a király mégsem felhőtlenül boldog, szívét saját, bűnbánó gondolatain kívül még ezernyi sérelem nyomja. Egy alkalommal különös szerzetek érkeznek elébe. Az orléziai Szürke Őrzők (a játékban Szürke Vándorok) titokzatos rendje évszázadok óta védi a birodalmat az időnként felbukkanó Mételytől. Most azért járultak a király elé, hogy a jóváhagyását és a segítségét kérjék.
Bár elsőre ez az információmennyiség elég kuszának tűnik, a kötet élvezetéhez sem az előző rész, sem a játék ismerete nem feltétlenül szükséges. Nyilván aki már játszott vele, az a mérsékelten adagolt részletekből hamarabb ki tudja szűrni a lényegesebb dolgokat, ám az író érezhetően törekedett arra, hogy a Dragon Age univerzumával most először összefutó olvasó se a homályban tapogatózzon.
A történet keretét egy erős dark behatásokkal bíró high fantasy világ adja, ahol a fő ellenséget nem a mélyszörnyek jelentik, hanem az egymással szemben álló emberi jellemek. Arról nem is beszélve, hogy a mélyszörnyeket is az emberi becsvágy hívta életre…
A könyvben jó néhány dolognak más a fordítása, mint amit a rajongók a játékban megszokhattak, így elsőre kissé idegennek hathatnak ezek a kifejezések, de gyorsan meg lehet szokni őket. Egy idő után úgyse azt nézzük, hogy a Vezérdémon mennyivel „vagányabb” hangzású, mint az Öreg Isten, hanem leköt maga a cselekmény.
A regény nem mozgat túl sok karaktert, de azok többsége elég jól kidolgozott, a legtöbbjük múltjáról is kiderül egy s más, mindazonáltal az esetleges halálesetek, vagy átpártolások elég jól kiszámíthatóak. A történet kellemesen folydogál, nem egy eget rengető bestseller, de az író módszerei, az epikus csataleírások és a végén kibontakozó, igencsak kétoldalú összeesküvés emlékezetes perceket szereznek a fantasy-re fogékony olvasóknak. Akinek megtetszett Gaider úr sötét világa, annak jó hír, hogy a harmadik rész írása már megkezdődött, és talán jövőre már a kezünkben is tarthatjuk.
David Gaider, aki egyben a Dragon Age játék vezető írója is, nem sokkal az első rész lezárulta után veszi fel a történet fonalát. Maric a trónra került, az ország az Orlais Birodalom elleni lázadást követő újjáépülés útjára lépett, de a király mégsem felhőtlenül boldog, szívét saját, bűnbánó gondolatain kívül még ezernyi sérelem nyomja. Egy alkalommal különös szerzetek érkeznek elébe. Az orléziai Szürke Őrzők (a játékban Szürke Vándorok) titokzatos rendje évszázadok óta védi a birodalmat az időnként felbukkanó Mételytől. Most azért járultak a király elé, hogy a jóváhagyását és a segítségét kérjék.
Bár elsőre ez az információmennyiség elég kuszának tűnik, a kötet élvezetéhez sem az előző rész, sem a játék ismerete nem feltétlenül szükséges. Nyilván aki már játszott vele, az a mérsékelten adagolt részletekből hamarabb ki tudja szűrni a lényegesebb dolgokat, ám az író érezhetően törekedett arra, hogy a Dragon Age univerzumával most először összefutó olvasó se a homályban tapogatózzon.
A történet keretét egy erős dark behatásokkal bíró high fantasy világ adja, ahol a fő ellenséget nem a mélyszörnyek jelentik, hanem az egymással szemben álló emberi jellemek. Arról nem is beszélve, hogy a mélyszörnyeket is az emberi becsvágy hívta életre…
A könyvben jó néhány dolognak más a fordítása, mint amit a rajongók a játékban megszokhattak, így elsőre kissé idegennek hathatnak ezek a kifejezések, de gyorsan meg lehet szokni őket. Egy idő után úgyse azt nézzük, hogy a Vezérdémon mennyivel „vagányabb” hangzású, mint az Öreg Isten, hanem leköt maga a cselekmény.
A regény nem mozgat túl sok karaktert, de azok többsége elég jól kidolgozott, a legtöbbjük múltjáról is kiderül egy s más, mindazonáltal az esetleges halálesetek, vagy átpártolások elég jól kiszámíthatóak. A történet kellemesen folydogál, nem egy eget rengető bestseller, de az író módszerei, az epikus csataleírások és a végén kibontakozó, igencsak kétoldalú összeesküvés emlékezetes perceket szereznek a fantasy-re fogékony olvasóknak. Akinek megtetszett Gaider úr sötét világa, annak jó hír, hogy a harmadik rész írása már megkezdődött, és talán jövőre már a kezünkben is tarthatjuk.