Főkép

Súlyos válság fenyegeti a korongvilági Lancre királyságot, hiszen egy sötét, esős, zord szombat éjszakán (úgy éjjel kettő felé) a galád Felmet herceg orvul „meggyilkolta” Verensz királyt, hogy átvegye a hatalmat. Az áruló tőrszúrása nyomán azonban a király nem távozott az árnyékvilágból, bár a Halál személyesen jelent meg, hogy magával vigye, azért nem érkezett potyára, hiszen így elsőként tudathatta a néhaival, hogy kísértet lett belőle. Ebbe persze a „megboldogult” nem nagyon akar belenyugodni, mivel félti gyámoltalan kétéves fiát a sajátjához hasonló kimúlástól. Ami valljuk be őszintén, megalapozott feltételezés, kivált, ha a múltban elkövetett királygyilkossági statisztikákat nézzük.

 

Azonmód fia keresésére indul, de már csak a várkastély kapuján kirobogó királyi hintót pillanthatja meg (benne gyermeke), illetve a teljes körű királygyilkosságra törekvő, alávaló merénylő felbérelt embereit, akik üldözőbe vették a batárt. Ő maga, a kísértetekre vonatkozó Korongvilágbeli rendelkezéseknek megfelelően, nem hagyhatja el a tett (é.: halála) színhelyét, ezért így elsőre kicsit kétségbe esik. Majd más választása nem lévén, megkeseríti merénylője életét (é.: kísérteni kezd, mint ahogy ez egy jóravaló kísértethez illik).

 
Mindeközben Wiharvész Anyó (Lancre legnagyobb boszorkánya), Ogg Nagyi (Lancre másik legnagyobb boszorkánya) és Póré Magrat (Lancre fiatal, kezdő boszorkánya) furcsa társas eseményen vesznek részt. Pontosabban nem is furcsán, csak régen voltak effélén, mert ez erre nem szokás – de Magrat javaslatára boszorkányszombatot tartanak. Éppen azon a sötét, esős, zord szombat éjszakán, amikor a király kileheli a lelkét. És ha ez nem lenne elég, a királyi csemetét szállító hintó is pont feléjük tart. Majd oda is ér, és a kocsis, élete utolsó erőfeszítése árán átadja a gyereket a boszorkányoknak. A királyi koronával együtt.
 
A három banya hamar ráébred, hogy nem tudják a zsarnok Felmet elől eldugni vagy ellenében megvédeni a kisdedet, ezért egy vándorszínház vezetőjére, bizonyos Rímsáfár Odilóra bízzák a csecsemőt, megáldva minden jóval, és bízva abban, hogy egyszer visszatér, és a bevett hagyományoknak megfelelően megbosszulja apja halálát, és elfoglalja helyét a trónon…

 

Azt gondolom, hogy aki hallott már – netán olvasott – Pratchett-féle Korongvilágos regényről, az tisztában van vele, mire számítson. Aki viszont nem olvasott még ilyen könyvet, az készüljön fel egy remek kis paródia-regényre, amiben a már fent említett három lökött banya viszi a prímet.

 

Mi is van egy ilyen paródiában, milyen elemekkel operál Pratchett? Végy egy jónak tűnő történetet, egy kis abszurd angol humort, tegyél hozzá jelentős mennyiségű helyzetkomikumot, elhalláson alapuló félreértést, pár Shakespeare idézetet, és lassan elegyítsd ezeket egymással. Kend rá ezt a masszát egy hihetetlen módon működő világra, ahol senki és semmi sem normális – és már készen is van az eredeti, a hamisítatlan Korongvilág-regény.
 
A Vészbanyák is e recept alapján készült, ám mindezek ellenére úgy vélem, nehéz állandó szinten tartani a színvonalat, és biztosítani az olvasó kiegyensúlyozott szórakozását. Érzésem szerint a könyv második fele kicsit sablonos, mintha egy idő után elfogyott volna a „puskapor” (é.: humor). Míg az első 150-200 oldalon remekül szórakoztam, a végére már csak mosolygásra futotta. Ettől függetlenül úgy érzem, mégis sokkalta jobb Pratchett regénye a többi hasonszőrű paródiánál. Ez köszönhető annak, hogy jóval több kacagtató és jóval kevesebb fárasztó, sablonos elem kerül terítékre benne. Az biztos, hogy ezúttal a színház és a színészek kapják meg a magukét.
 
2011-ben végre újra megjelent a könyv, és ez szokás szerint újrafordítást is jelent. Nekem a mostani verzió is tetszik, kivált, hogy számos magyar utalás szerepel benne (például a Vitéz László féle vásári bábjáték), a névváltozásokat pedig már korábban megbeszéltük.

Részlet a regényből

A szerző életrajza