Főkép A rendező már az első jelenetben megteremti a film atmoszféráját, melyhez az utolsó percig tartja magát. Villódzó neonfények, a földalatti hálózata, mesterséges környezet, a kosz, a falfirkák, az ellenőrök. Mind tökéletes díszlet ahhoz, hogy bemutassa a mi világunkat, mindennapjaink szürkeségét, feszültséggel és ellenségeskedéssel teli hangulatát. Azt, hogy milyen mélyre is bír süllyedni az ember, mennyire el tud fordulni a környezetében élőktől. Azt a lelketlen gyűlöletet, melyet nem háború, hódítás vagy egy nagyhatalmú ember becsvágya okoz, hanem az egyszerű, hétköznapi emberek. A rohanó életünket, melyben a Minden rendben? kérdésre illemtudóan csak azt feleljük, hogy Persze, minden a legnagyobb rendben. Még akkor is, amikor az romokban hever. És mikor túllépnénk az udvariasság határain, hogy kiöntsük a lelkünket, a másik már elrohant, a problémánk tovább rág minket. A sok bánat, feszültség és harag azonban felgyűlik, végül pedig olyan dolgokat teszünk a düh vörös ködében, melyre egyébként sosem vetemednénk.
 
A társadalom többé nem egész, még a különböző érdekcsoportok is egymással versengenek! Minden csoport egy sziget a tengerben – a csapat tagjai egymással szemben hűségesek és védelmezők, határaikon túl azonban mindenkit ellenségnek tekintenek! Olyannyira, hogy a gúnyoláson, megalázáson kívül még a tettlegességtől sem riadnak vissza. A lényeg, hogy a másikat letaposva mi lehessünk a legjobbak! Csak azért, hogy a főnökeink megdicsérjenek minket, akár az okos kutyákat. Hiszen ők tesznek ilyenné. A rendszer, amely lelketlenre edz minket. Meggyötör, kifacsar, emberi mivoltunk karikatúrájává tesz. Mindeközben elhiteti velünk, hogy ez normális. Sőt, jó! A rendszer, mely állandóan megfigyel és irányít bennünket – és az illúziót, hogy mindezekre a mi érdekünkben van szükség. Amikor azonban valóban a védelmére lenne szükségünk, kiderül, hogy az úgy csűri-csavarja a tényeket, hogy képes legyen az áldozatból bűnbakot csinálni.
 
Ezek szimbólumaként pedig a fiatal rendező keresve sem találhatott volna jobbat az ellenőröknél! „Minket mindenki utál!” – mondja a film főszereplője, Bulcsú. Megalázzák és megverik őket azok, akik tisztában vannak a törvények gyengeségével. Ha rendesen akarja végezni a munkáját az ellenőr, akkor csak utálatba, megaláztatásba és lesajnálásba ütközik. És vele megtehetik mindezt, hiszen ott őrlődnek a puzzle darabkáinak hibás illesztéseiben: mindkét oldalról védtelenek, miközben esélyük sincs elhagyni a határvonalat.
 
Az alkotás szinte minden egyes mozzanata a világunk egy-egy jellemzőjét mutatja be. Teszi ezt görbe tükrön keresztül, hogy még hangsúlyosabb legyen a mondanivalója. Bulcsú, a valaha nagymenő tervező jelenleg ellenőrként dolgozik. Nem kényszerből, hanem mert megunta a taposómalmot. De érzi, hogy nincsenek rendjén a dolgok. És hogy is lehetnének, amikor a nap 24 óráját a föld alatt tölti? Feleslegesen kockára teszi az életét, amikor az egyik nagyszájú ellenőr sínfutásra hívja. Céltalanul bolyong, mígnem találkozik egy lánnyal, aki medve jelmezbe bújva utazik a metrón. A férfi első látásra beleszeret és innentől kezdve akaratlanul is a kiutat keresi – ekkor döbben rá, hogy nem is olyan könnyű elhagyni a metró éjfekete, kilátástalan világát!
 
„Rengeteg kiút van.” – mondja neki Béla, a metróvezető. De a lesüllyedt férfinak magának kell megtalálnia felemelkedésének útját. Ez pedig számára Szofi – vagyis a szerelem. A nő utat mutat és reménysugarat gyújt a férfinak! Bulcsút azonban más is ideláncolja – egy árny, egy fekete bőrkabátos, kapucnis gyilkos, aki az utasokat löki a metró elé. Ahhoz, hogy valóban kijuthasson az „alvilágból”, le kell győznie a titokzatos gyilkost. Miközben a rendszer is ellene fordul…
 
A többi karakter egy-egy tipikus figurája világunknak: Muki, aki képes gyorsan idegrohamot kapni, aminek következtében azonnal eszméletét veszti. A Professzor, az öreg tapasztalt róka, aki már belefáradt a munkájába és utálja, ha kioktatják, vagy nem tartják be a szabályokat. Tibi, a fiatal tacskó, a butaság megtestesítője, aki nem érzi a határokat. A nagyszájú Gonzó, aki mindenkit lenéz, megaláz, de a komoly megmérettetéseknél kiderül, hogy nem is olyan kemény legény. Béla, a metróvezető, a nagy bölcs, aki útmutatással szolgálhat. Míg néhányuk segíti Bulcsút, a többiek akadályozzák, megkeserítik az életét.
 
A film az Antal Nimródra oly jellemző fekete humorból is merít. Ki ne találná viccesnek, amint a mentős épp a jó pörkölt elkészítési módját meséli a kollégájának, miközben egy öngyilkos maradványait szedik ki a metró kocsi alól? Vagy amikor a macijelmezbe bújt Szofi négy ellenőrt ver meg, míg Bulcsú közbe nem lép?
 
A színészgárda egy elismert rendezőnek is a becsületére válhatna: Csányi Sándor, Mucsi Zoltán, Szabó Győző, Pindroch Csaba, Badár Sándor, Nagy Zsolt, Balla Eszter, Cserhalmi György, Kulka János, Kovács Lajos, László Zsolt. Ezek a nagy színészek rengeteget hozzátesznek a filmhez, de azzal, hogy elvállaltak egy-egy szerepet, letették voksukat a fiatal rendező mellett.
Az operatőr és a vágó is remek munkát végzett: a film képi világa rendkívül autentikus és magával ragadó, a kamerák mozgatása és látószögei a kellő hatást érik el: a lelki pillanatok felemelők (vagy épp lesújtók) és elgondolkodtatók, a gyors jelenetek pedig hirtelen váltakoznak.
 
A film zenéjét a NEO szerezte, hihetetlen mértékben megragadva a vizuális megjelenítés auditív megfelelőjét: amit látunk, a hang által csak még jobban megerősítésre kerül. Egy alkotás persze sosem tökéletes: a Bulcsú és az Árny közötti összefüggés nem egyértelmű. A rendező igyekezett éreztetni, hogy Szabó Győző karaktere a főhős negatívja, de többszöri megnézés alkalmával is csak halvány sejtése lehet a nézőnek a kettő közti kapocsról.
 
Hibái ellenére a Kontroll egy nagyszerű alkotás, amely rengeteg szimbólummal és mondanivalóval van tele. A történet amellett, hogy épp elég időt hagy a gondolkodásra, mégis pörgős, a karakterei nagyon jellegzetesek és mind vizuálisan, mind auditívan a lehető legtöbbet hozták ki a filmből. Méltán nevezhetjük a magyar filmtörténet egyik legkiválóbb alkotásának.