FőképMikor az ifjú nemes belovagolt az Elátkozott Kertekbe, az a különös érzése támadt, hogy ez a félreeső, rossz hírű hely ma minden, csak nem néptelen. A következő pillanatban acélcsörgést hallott, futó léptek dobogását, ádáz kiabálást valami idegen nyelven. Lecsusszant a lova nyergéből, kivonta kardját, s addig lopakodott a sűrű bozótban, míg fel nem bukkant előtte az omladozó nyári lak. Itt furcsa látvány tárult a szeme elé. Egy romos lépcsősor tetején félmeztelen, vérmocskos óriás állt, akiben kissé meglepetten ismerte föl Valúzia királyát. Mellette egy fiatal lány reszketett, s Dalgarnak csak az utolsó pillanatban sikerült elfojtania az ajkára toluló kiáltást. Delcartes!
Körmei a tenyere húsába mélyedtek, ahogy ökölbe szorította kezét. Kik ezek a sötét ruhás alakok, akik szemlátomást a lépcső megostromlására készülnek? Bárkik is, nyilván Kull és Delcartes halálát kívánják. Ekkor meghallotta Kull érces hangját, mikor felkínálta életét a lányéért cserébe, s szívét forró hálaérzet töltötte el. Aztán szemet szúrtak neki a kőfalba vésett domborművek. Szempillantásba sem telt, és már kapaszkodott is rajtuk fölfelé, hogy védelmére keljen szerelmének, és ha nincs más kiút, a király oldalán harcolva essen el.
Delcartes eltűnt a látóteréből, de mászás közben nem mert körülnézni, hogy megkeresse. A kövek csúszósak voltak, itt-ott igencsak bizonytalan támasztékot nyújtottak. Kedvesét csak akkor látta viszont, mikor elérte a szirttetőt, és fel akart húzózkodni – ekkor ugyanis éles kiáltással perdült elé a semmiből, finom kis keze Dalgar arca felé csapott, s valami fémesen megvillant benne. A farszúni ösztönös mozdulattal lekapta a fejét, és sisakjával fogadta a tőrdöfést. A penge tőből letört, és a következő pillanatban Delcartes a karjaiba omlott.
Kull magasra emelt csatabárddal pördült sarkon a lány kiáltására – majd megtorpant. Felismerte Dalgart, és azonnal megértett mindent; rájött, mit keres itt az ifjú pár, s bár lentről a halál közelgett felé, arcán kedélyes vigyor suhant át.
A második roham lendülete kissé alábbhagyott, amikor a veruliaiak még egy fegyveres férfit pillantottak meg a tetőn, ám végül megemberelték magukat, és tovább nyomultak fölfelé az egyenetlenre kopott fokokon. Kardok villogtak a holdfényes éjszakában, ádáz szempárok tüzeltek a gyűlölettől eltorzult arcokban. Kull az elsőnek érkezőt hatalmas, felülről lefelé ívelő csapással fogadta, mely tojáshéjként loccsantotta szét sisakos koponyáját. Dalgar mellette termett, kardja villanva nyesett át egy veruliai torkot. Így vette kezdetét a csata a lépcsőn, mely azóta halhatatlanná vált a költők és kobzosok ajkán.
Kull farkasszemet nézett a halállal, és véres kézzel osztogatta. A védekezéssel alig törődött. Csatabárdja gyilkos ívben villogott körülötte, s ahová lesújtott, ott acél csikordult, csontok hasadtak, vér fröcskölt, kínordítás harsant. A feljárót hamarosan tetemek borították, ám a hátul jövők átgázoltak bajtársaik vérző hulláin.
Dalgarnak nemigen nyílt lehetősége szúrni és vágni, de azonnal látta, miben áll most a feladata: Kullt kell védenie, aki ugyan valóságos pusztító gépezet, ám így, vértezetlenül bármelyik pillanatban eleshet.
Így hát Dalgar, minden ügyességét latba vetve, acél védőpajzsot szőtt a király köré. Hol pengéjével ütött félre egy Kull szívének tartó vashegyet, hol páncélozott karjával akasztott meg egy gyilkosnak ígérkező csapást. Két ízben a sisakjával fogott föl egy-egy ellenséges vágást, amit a király védtelen fejének szántak.Nem könnyű dolog úgy vívni, hogy az ember saját maga mellett a társát is védi. Kull számtalan karcolásból vérzett az arcán és a mellén, egy vágásból a halántékán, egy szúrásból a combján és egy mély sebből a bal vállán. Egy lándzsadöfés behorpasztotta Dalgar mellvértjét és megsebezte az oldalán; érezte, hogy az ereje egyre jobban lankad. Az ellenség utolsó, őrjöngő rohama földre döntötte. Félájultan hanyatlott Kull lába elé, s a következő pillanatban tucatnyi villogó penge tört az életére. A király rekedt oroszlánbömbölést hallatott, és izomszakasztó mozdulattal lendítette meg véres csatabárdját; roppant félkörívben vágott rendet a támadók között, majd védelmezőn az elesett ifjú elé ugrott. Egy veruliai ronccsá zúzott koponyával bukott hanyatt, egy másik beszakított mellkassal zuhant a tátongó mélységbe, a harmadik nyakaszegetten roskadt a kőfokokra; ám a megmaradtak tovább nyomultak előre.
Ekkor patadobogás hallatszott, s egy sereg vad lovas rontott az Elátkozott Kertekbe, farkasként üvöltözve a holdfényben. Nyílzápor zuhogott a lépcsőre; férfiak hanyatlottak el fájdalmas ordítással, vagy rángatták a mélyen testükbe fúródó vesszőszárakat. Az a maroknyi túlélő, akit nem terítettek le sem az íjak, sem Kull csatabárdja, lemenekült a lépcsőn, melynek tövében a piktek görbe kardjai várták őket. Itt estek el mind ezek a bátor veruliai katonák, az utolsó leheletükig harcolva, egy cselszövő király bábjaiként. Becstelen ügyben járva buktak el, emléküket nem őrzik hősénekek – de férfiként haltak meg valamennyien.
Egyikükre azonban nem várt halál a lépcső tövében. Az álarcos az első gyanús zajokra menekülőre fogta, s egy gyors ló nyergében vágtatott át a kerteken. Már majdnem elérte a külső falat, amikor Lándzsás Brule, a piktek főnöke elébe vágott. A lépcsős meredély csúcsáról a véres csatabárdjára támaszkodó Kull tisztán látta összecsapásukat a holdfényben.
Az álarcos feladta a visszavonulás taktikáját. Mintha nem is forogna halálos veszélyben, olyan higgadt mozdulattal vont kardot a piktre, aki a maga részéről ugyanígy fogadta támadását. Mindketten kitűnő lovasok voltak. A két nemes állat kitáncolt, befordult, oldalazott, felágaskodott, ahogy a feszülő kantárszár vagy a combok enyhe nyomása utasította őket. És közben mindvégig acél csengett acélon, ezüstívek villantak a holdfényben, ahogy a két küzdőfél lélegzetvételnyi szünet nélkül szúrt, vágott és hárított. Brule – nem úgy, mint törzsének többi harcosa – a keskeny, egyenes valúziai kardot használta. Az álarcos sem ügyesség, sem tapasztalat terén nem maradt el mögötte; Kull többször is visszafojtott lélegzettel harapott az ajkába, mikor már-már úgy tűnt, hogy egy meglepően ravasz
csuklócsel után a pikt lefordul a nyeregből.
Nem eszeveszett vagdalkozás volt ez, hanem két gyakorlott vívó párviadala. Szúrásra hárítás következett, gyors riposzt, majd újabb szúrás. Egyszerre csak úgy tűnt, mintha Brule elveszítené az érintkezést az ellenséges pengével. Túl nagy lendülettel parírozott, s ezzel rést kínált ellenfelének, aki hátasa véknyába vágta a sarkát a támadáshoz; kard, lovas és ló egyetlen testként szökkent előre. Brule derékból félrehajolt, hagyta lecsúszni a hosszú döfést mellvértje oldaláról, saját pengéje viszont előrevillant: váll és könyék, markolat és hegy töretlen vonalat alkotott. A két ló összeütközött és felborította egymást. Egy pillanatra semmit sem lehetett látni a nagy kavarodásban. Aztán Brule emelkedett ki sértetlenül a rúgkapáló paták zűrzavarából, az álarcos pedig fekve maradt a fűben: a pikt kardja pontosan a szívét járta át.
Kull mintha kábulatból ocsúdott volna; a piktek veszett farkasokként üvöltöztek körülötte, míg fölemelt kézzel csendre nem intette  őket. – Elég legyen! Mind nagy hősök vagytok! De most kötözzétek be Dalgart, súlyos sebet kapott. És ha vele megvagytok, nézzetek meg engem is. Brule, hogy a csodába találtál rám?

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi művéről írtunk:Robert E. Howard összes Conan története I.
Robert E. Howard összes Conan története II.
Robert E. Howard: Solomon Kane történetei
Düledék palota – Klasszikus rémtörténetek