Főkép– A többiek maradjanak csendben és ne érjenek hozzánk!
– figyelmeztette őket az öreg máng. – Megértettétek? Óriás, te is megértetted?
– Ha bármi baja esik a lánynak, kitöröm a nyakadat.
Lófivér felsóhajtott és fejével a barlang bejárata felé intett.
– Ha közbeavatkozol, amikor nekilátunk, még az is le-
het, hogy nem kell kitörnöd egyikünk nyakát se. A leheletlakmározó megteszi helyetted.
Cem barátságtalanul meredt rá, de nem tiltakozott tovább.
Leültek, és pillanatnyi mozdulatlan némaságot követő-
en Lófivér nekilátott halkan, nagyon halkan kaparászni a körmével a dobján. Nemsokára már kopogtatta, és Hezsi is csatlakozott hozzá, ő is kopogtatott a dobján a mutatóujja körmével. Szinte azonnal meglett az eredménye: a kifeszített nyersbőr alig érzékelhető rezgése felkúszott az ujján, belebújt a vérébe és a csontjaiba, ritmussal töltött ki mindent. A sajátjától eltérő, nem szívéből, hanem a bőrdarabból, a karján lévő pikkelyből eredő lüktetésre mozgott. Alig vette észre, mikor kezdett el énekelni az öreg máng: először csak valami szöveg nélküli bájolás volt, újra meg újra elzümmögött dallam, amelynek alkalmanként különösen változott a magassága. Ám az értelmetlen szótagok apránként szavakká álltak össze, és a lány megjegyezte őket, ahogy elhagyták Lófivér száját.

Ébredj, vendég, szunnyadhattál
bordás házamban, szívem házában.
Ébredj hát most,
láss szememmel,
lépj lábammal,
Jas, barátom!

A máng éneklés közben reszketni kezdett, imbolygott, akár a láng az erős szélben. Ahogy alakja egyre kevésbé volt kivehető, arca egyszerre lett a sajátja és egy farkas pofája, s végtagjainak állásából Hezsi nem egészen emberi, girhes, vékony horpaszú ordasságot olvasott ki. Lófivér folytatta, beszélt a benne lévő szellemmel, mire Hezsi körül álmodni kezdett a levegő, megtelt a lehunyt szemhéj mögött villódzó színekkel. Cem, Ngangata és a többiek elmosódtak, árnyékosak lettek, ahogy valós és valótlan csereberélte egymással lényüket. Lófivér egyre csak növekedett, két alak lett belőle, egy farkas és egy ember, ám ezek nem váltak el teljesen egymástól.
–Most pedig – szólt oda a lányhoz az öregember, pedig
közben nem hagyta abba az éneklést –, énekeld azt, amit én! Szólítsd elő a segédedet!
Hezsi ringatózott és lehunyta a szemét. Többé már nem olyan volt, mintha ujja a dob ritmusára mozogna – inkább olyan volt, mintha önmagától moccanna. Tekintete befelé fordult, ahol megpillantotta a hívását váró lógyermeket. Épp úgy nézett ki, mint életében: almásderes, izzó fehér csíkokkal, sörényét heves szél cibálta, ahogy valamiféle határtalan, füves mezőn vágtázott éppen.
Ez bennem van! – döbbent rá. A ló világa ott fészkelt őbenne: dübörgő paták és forró, akaratos vér.
Gyere elő! Gyere elő és segíts nekem, gondolta. Ajka ugyanazt kántálta, amit Lófivéré, de ez a belső beszéd fontosabbnak tűnt az elhangzó szavaknál. A kanca a szándékára válaszolt, nem a máng szótagokra. Örömmel jött hozzá, patáinak mennydörgése olyan hevesen rázta a dobot, hogy Hezsi kis híján kiejtette a kezéből.
Kinyitotta a szemét. Lófivér megint beszélt, még az is lehet, hogy hozzá. Úgy tűnt, sürget valamit, azonban ebben az álomszerű állapotban a lány tunyának érezte magát, túlságosan lusta volt kitalálni, mit akar mondani az öreg. Sokkal jobban érdekelte a testéből kiemelkedő szellem – egészen olyan volt, mintha szülne… legalábbis így képzelte a szülést. Valahol messze egy kutya ugatott eszeveszetten. Heen lenne az? Ő soha semmi miatt nem veszíti el az eszét.
Aztán meglátta Perkart: állt, felé nézett és lehajolt hozzá. Szemének mandula formájában bugyogó kátrányként fortyogott, kavargott a teljes feketeség. Fura volt a mosolya és a fogai is feketék voltak. Kardja ficánkolt elfehéredett bütykű markában: hol penge volt, hol sas, hol egyetlen, hosszú csőr vagy karom.
–Megmondtam – szólalt meg. – Én figyelmeztettelek. – Lassan emelte fegyverét, hogy hegye épp Hezsi torkára szegeződjön, mintha nehéz lenne, és gondot okozna bánnia vele.
Fogak, karmok, szürke foltok vad kavargása csapódott Perkarba, mire a fekete vigyor vicsorrá változott. Az ifjú megtántorodott a roham erejétől, sután csapott körbe a kardjával. Lófivér továbbra is a helyén ült, ütötte a dobot, és a belőle előbújt farkas közben fehér fogakkal szaggatta Perkart.
Hezsi tátott szájjal bámulta a jelenetet. Megölik Perkart? Ha a leheletlakmározó kiakolbólításának az ára az, hogy megölik, akkor mi értelme az egésznek? Azonban nem úgy tűnt, hogy az ifjú vesztésre áll. Egyik keze már torkánál fogva markolta a farkast, s bár az állat vergődött és folyamatosan változtatta alakját, hol farkasnak, hol kígyónak, hol embernek mutatkozva, nem eresztette, és lesújtott az istenkarddal. A farkas fülhasogató vonítás közepette kis híján kettéhasadt. Perkar félrehajította és megindult az öreg máng irányába.
– Ki kellett volna maradnod ebből, vénember. Egy nálad sokkal erősebb adta őt nekem.
– Kicsoda? – kérdezte Lófivér. Azonban tekintetét nem vette le közben Hezsiről.
– Elviszem hozzá a szellemedet. Minden bizonnyal meg-találja a módját, hogyan használjon fel majd.
– Sajnálom, hogy nem kísérhetlek el.
Hezsi észrevette, hogy a farkas két felét még mindig öszszekötötte az élet egyik fonala és a kutyára emlékeztető lény konokul vonszolta magát a barlang padlóján Perkar felé. Csakhogy esélye sincs elérni, mielőtt még ez a Perkart formázó valami odaér Lófivérhez. Az öreg gán és a halál között nem állt más, csak a fogát villogtató Heen… ám ha a farkasistenség ilyen hamar odalett, meddig lenne képes kitartani egy közönséges kutya?
Hezsi csupán szemhunyásnyi ideig tétovázott. Mi van akkor, ha valójában Lófivér az ellenség, és az egész csak arra szolgál, hogy rászedje őt, és egyszer s mindenkorra végezzenek Perkarral? Minden tapasztalata ellenére továbbra is csupán az öreg máng szavában bízhatott, miszerint ő mellette áll. Ám ahogy ott ült és hidegvérrel nézte azt a valamit, ami olyan volt, mint Perkar, de valójában nem is…
– Istennő, jöjj! – kiáltott fel. – Itt van az ellenfeled!
Azzal a szellem előszökkent a mellkasából, akár a szívet és minden mást maga mögött hagyó szívdobbanás. Egészen hasonlított a rettentő nagy szomorúság vagy öröm érzéséhez, ahogy beszorult mellkasának apró csontjai alá és most egyszerre előtör – abból is inkább az örömhöz. Nagy lendülettel kitárult szívének kapuja, és kiugrott belőle a Lóisten.
A zajra Perkar megfordult és eltátotta a száját, annyira, amennyire ember nem is lenne képes. Valójában az egész feje mintha sarokvason nyílt volna ki egészen nevetséges látványt nyújtva. A cápaszerű fogakkal kirakott nyitott szájból fekete láng kanyargott elő. Az ifjú felemelte a fegyverét, de már későn. A kanca előtte termett, szemében harag és szenvedély örvénylett, patája pedig a nyári villámlásnál is gyorsabban és nagyobb erővel csapott le. Épp fejen találta Perkart, mire az ifjúnak széthasadt a koponyája: cserépedény módjára szilánkokra tört. Perkar megtántorodott, majd nyakának csonkjából előmászott a leheletlakmározó. A démon – csupa karikába tekeredő porc és pikkely – a levegőt hasítva pattant ki. Szerteszét áradó sugaraival ezerlábú pókra emlékeztetett, amelynek minden egyes lába fullánkban végződő szelvényezett féregként tekergett. A Lóisten felé pördült, aki fogát csattogtatva hőkölt hátra, hogy megküzdjön vele. Hezsi összehúzta magát, úgy készült az ütközésükre, de nem ez történt – valami remegő fényből lévő hurok telepedett a démonra, és a lány egyszerre ráébredt, nem látta Lófivért odalépni a párbajozókhoz, noha most már érezte, mennyire sürgető lett a dobszava. Korábbi méreténél sokkal nagyobbnak látszó hangszerének keretét a leheletlakmározóra vetette, és ahogy a fenevad áthaladt rajta, darabokra esett. Penészes fekete sajttá változott, és végül füstté bomló férgek szökőkútjaként szó szerint áttörte a dob bőrét. Valami halk hang hallatszott, félúton egy csettintés és egy sóhajtás között.
Az öreg máng meglengette még néhányszor a dobot, hogy megbizonyosodjon róla, a démon összes darabkája gőzpárává változott, ám nem maradt semmiféle sötétség, semmilyen látható nyoma sem annak – addigra már a füst is eloszlott. Aztán Lófivér meghajolt a kanca irányába és a sebesült farkasszellemhez térdelt. Magába húzta a lényt és enyhe borzongás közepette eggyé váltak ismét. Mikor az öreg talpra állt, láthatóan húzta a lábát és homloka ráncaiból kiolvasható volt a fájdalom. Odament Hezsihez és szelíden megfogta a kezét. A lánynak úgy tűnt, mintha az ujjai még Nhólnál is távolabb lennének tőle, egyáltalán nem alkotnák részét a testének, de amikor a máng a kezébe fogta őket, megszűnt a dobolás, és rádöbbent, hogy egy pillanatig se szűnt meg kopogni a hangszerén. A ló felnyihogott, jobbról balra körbetáncolta őket, aztán visszaugrott Hezsibe – aki nem érzett mást, csak némi meglepetést, valamint lószőr és veríték szaga csapta meg az orrát.
Aztán lesújtott rá a félelem. A dobon túli világ tiszta volt és erőteljes, a maga módján egyszerű, az emberi érzelmek ködösen derengtek fel benne. De most, immár utána, az álmélkodásnak induló érzésről felismerte, hogy rettegésnek kellett volna lennie. Perkart pedig  megölték, ahelyett hogy megmentették volna. Szétrobbant a feje, méghozzá Hezsi saját kezűleg végzett vele… illetve szellemsegédje patája tette.
Pislogott néhányat. Perkar ott hevert a barlang talaján, éppúgy, mint korábban. Fejének nem volt semmi baja, s amikor Lófivér Ngangatával együtt fölé hajolt, felnyögött.
–Mi történt? – kérdezte némi éllel Cem. – Miért remegsz?

A Kiadó engedélyével.