Félix J. Palma: Az idő térképe
Írta: Kovács Tímea | 2011. 06. 26.
A tizenkilencedik század utolsó éveiben járunk, Londonban: Viktória királynő több mint fél évszázada irányítja vasmarokkal birodalmát, az angol gyarmatbirodalom minden elképzelhető méretet felülmúl, a felső osztályok saját gazdagságuk és felsőbbrendűségük tudatában próbálják konzerválni addig megszokott életüket és világképüket, azonban nem vethetnek gátat a történelmi, társadalmi és tudományos változásoknak. London népe forrong, a munkások tömegei jobb életkörülményeket akarnak, a Cheapside-ot titokzatos sorozatgyilkosok tartják rettegésben, a tudomány pedig nap mint nap újabb felfedezéseket kínál: előbb Darwin borzolja az érzékenyebb gyomrú olvasók idegeit, majd megjelenik H. G. Wells könyve, Az időgép.A divatos társaság rögtön ráharap az időutazás témájára, hisz mi lehetne izgalmasabb, mint megtudni, milyen kalapokat hordanak a jövőben, s akad néhány szemfüles üzletember is, aki pénzt és energiát nem kímélve társasutazásra invitálja vendégeit – a jövőbe. Mégpedig a 2000. év Londonjába, amit porig rombolt az automaták serege, és ahol a hős Shackleton kapitány az automaták vezérével, Salamonnal vív épp sorsdöntő ütközetet.
Félix J. Palma regénye, Az idő térképe első ránézésre viktoriánus köntösbe bújtatott kalandregény, ám valójában jóval több annál – sci-fi, kalandregény, romantikus történet, társadalomkritika, elmélkedés a művészet mibenlétéről és az emberi hiszékenységről, és mindenekelőtt egy óriási főhajtás H. G. Wells előtt. Hatalmas műfaji katyvasz, ami valami egészen egyedivé áll össze, hogy aztán a végeredmény egy minden ízében elbűvölő, okos, fordulatos, elgondolkodtató regény legyen.
Megszámlálni sem tudom, hányszor veri át olvasóját Palma a történet során – ami nem is egy történet, hanem legalább három. Az első rész olvastakor még hajlamosak vagyunk elhinni, hogy sci-fit olvasunk, egy utcalányba szerelmes nemes ficsúr időutazását a múltba, hogy megmentse szerelmét Hasfelmetsző Jack-től. Elég hamar kiderül, hogy jól meg lettünk vezetve, Palma pedig dörzsöli a tenyerét az íróasztala mögött, hogy milyen jól átverte az olvasót és a főhősét is – és ez még csak a kezdet. Ahányszor azt hinnénk, kezünkben a megoldás, és végre átlátunk a mesterkedésein, újfent csavar egyet a történeten – ami lehetne idegesítő is, de nem az. Palma van annyira jó író, hogy simán megbocsátunk neki, mert olyasmivel ajándékoz meg minket, amivel manapság már nagyon kevesen: mesél. Gátlástalanul, logikátlanul, ide-oda csapongva, tanulságoktól sem mentesen, bevonva minket a mesébe.
És megidéz – egy kort, egy műfajt, egy nagy elődöt. Az idő térképe után azt kell mondjam, nem tudom, milyen Félix J. Palma stílusa, viszont azt tudom, hogy elképesztő profizmussal idézi meg a viktoriánus regényírókat. Narrátora főszereplővé lép elő, ki-kiszól az olvasó felé, folyamatos jelenlétével biztosítva minket arról, hogy ő minden titkok tudója – az olykor elejtett cselekményszálakat kicsit összefoglalja nekünk, mikor újra felvesszük őket; a néhánytíz oldalra magára hagyott szereplőkről elmeséli, mi történt velük azóta; az újonnan megismert szereplőkről pedig gátlástalanul a fülünkbe suttogja pletykáit. Hogy aztán az újabb történetet így vezesse be: „Ha tetszett a múltba tett utazásunk, nyájas olvasó, következő izgalmas füzetecskénk abban a szerencsében részesít, hogy eljuthatsz a jövőbe (…)”.
Az ilyen kiszólásokért imádom ezt a narrátort, és hajtok fejet Palma előtt, aki úgy parafrál, hogy közben minden sorából csak úgy süt a rajongás a korabeli regényírók iránt, ugyanakkor cseppet sem burkolt iróniával ír szereplőiről. Akik a létező legostobább módon hagyják magukat megvezetni, és gabalyodnak bele a legvalószínűtlenebb kalandokba, amikből aztán rendre Wells segítségével másznak ki. A három különálló történet, melyek helyet kaptak a kötetben, mind az időutazás rejtélyét járják körül, időgéppel, a múlt avagy a jövő megváltoztatásával, időőrökkel, gyilkosságokkal – hogy aztán a végére kiderüljön, hogy minden cselekedetünket a szerelem vezérli. Palma ízig-vérig romantikus alkat lehet, olyan szépen szövi bele kalandos sci-fi történeteibe a szerelmi szálat – persze az is lehet, hogy játszik velünk, és ez is csak egy műfaji fricska.
Nem csak a narrátor stílusa idézi meg tökéletesen a kort, a könyv hangulata is remek – már az első oldalak után a Viktória-kori Londonban érezhetjük magunkat, akár az előkelő villákról, akár a mocskos londoni utcákról van szó, Palma szinte filmszerűen tárja elénk őket. Ahogy a szereplői is egytől egyig a kor emberei, legyen szó utcai tolvajokról, nyerészkedő üzletemberekről, elkényeztetett kisasszonyokról vagy páváskodó úriemberekről, mindenki hiteles, élő, többdimenziós figura.
A kulcsfigurává előléptetett Wells mellett feltűnik a könyvben Bram Stoker és Henry James is, no meg egy korokon átutazó könyvtolvaj, aki a világ legkülönlegesebb könyvtárát akarja összeállítani – úgy, hogy kedvenc könyvei kéziratát még a megjelenésük előtt ellopja, így azokat rajta kívül senki más nem ismerheti meg. Azt hiszem, ez a szál méltán válhat a könyvrajongók kedvencévé. Ám túl azon, hogy az egész könyv Az időgép „leszármazottja”, még jó néhány, az időutazás témakörét érintő könyv és film megidéződik – Palma az egész tudományos-fantasztikus műfaj előtt hajt fejet.
Külön tanulmányt érdemelne a könyv befejezése – az utolsó néhány oldalon Palma valami olyasmit csinál, amitől általában messzire elhajítunk egy könyvet: beleírja saját magát és az írásról, jelen könyv írásáról szóló gondolatait a regénybe. Hogy ebben az esetben mégsem hajítjuk el, hanem széles vigyorral csukjuk be, hogy aztán újra meg újra elolvassuk azt a három-négy oldalt, az Palma zsenialitását mutatja. Ahogy az itt már abszolút főszereplő Wells szerepébe helyezkedve befejezi ezt a könyvet, olyat én még nem olvastam – nem mintha annyira eredeti lenne, vagy formabontó, egyszerűen olyan kedves, őszinte, szerethető, ironikus, amilyet ritkán látunk. Már csak ezért a befejezésért is megéri elolvasni.