FőképA sorozat újabb darabja egy mindenkit foglalkoztató téma köré szerveződik, melyre már a legutóbbi elemzésemkor is célzásokat tettem. Ingoványos talaj ez, hiszen túl azon, hogy nem használunk elemzésben olyan mondatokat, mint „a művész azt gondolta, hogy...”, önmagunkat is meg kell védenünk a túlzott kitárulkozástól. Ezért is van az, hogy a szerelmes témájú alkotások esetében az ember szeret a felszínes, átlagos, mindenki által ismert rétegeken lebegni, hiszen, ha túl mélyen magába nézne, talán elkottyintana olyan tényeket, amelyeket a saját tapasztalataiból merített. Ez önmagában véve nem probléma, de kinek nincs olyan emléke, amit szeretne megtartani magának? Ha pedig beszélni kell egy képről, gyakorlatilag megkerülhetetlen, hogy ne a saját tapasztalatainkat vetítsük ki rá. Női szemmel pedig egy férfi szemszögét nem lesz egyszerű megközelíteni. Minden feltétel adott tehát egy izgalmas képelemzéshez.
 
A magányos pillanatokban történő képzelgések fájdalmasan édesek. Ez volt az első gondolatom, ahogy jobban megfigyeltem a képet. Kissé giccses ez a lírai megközelítés, az esővel, az árnyékkal, a virágcsokorral, maga a téma pedig annyiszor jelent meg ilyen-olyan formában, hogy már-már az elcsépelt kategória szélét súrolja. Erről pedig akaratlanul is egy régi tanárom A kis herceg című könyvről alkotott véleménye jut eszembe: „A kis herceg egy olyan alkotás, ami a giccs és a mélység közötti határvonalon egyensúlyozik, s hogy merre dől el, azt csak a befogadó döntheti el.” Számomra ennek a képnek a látványa is ilyen érzetet kelt.
 
A legtöbb ember a magányt a párkapcsolat hiányában éli meg a legmélyebben. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, jogos-e vagy sem, nem áll szándékomban mérlegelni. Az viszont tény, hogy a társas kapcsolatok hiánya a magány megélésének első, s talán legalapvetőbb fázisa. Az ember egy szociális lény, nem a magányra termett, mégis számtalan vallásban olvashatunk arról, hogy életünket gyakorlatilag egyedül éljük le még akkor is, ha sokan vesznek körül. Ezt végigvezetni nem lenne egyszerű, messzire vinne a témától, s nem is célom, de a társ-kérdés és a kép kontextusában fontosnak találtam megemlíteni.
 
Ebben az esetben a legegyszerűbb, ha megpróbáljuk kideríteni, hogy mi is történt. Előzményeket és következményeket kell gyártanunk, hogy képesek legyünk tetten érni a kép mélyebb rétegeit. Az elemzés olyan pontján lebegünk, ahol képtelenség csupán a vonalhasználatból, vagy a színből következtetni, hiszen ezek erőteljesebben összefonódnak, mint az eddig elemzett alkotások esetében. A függőleges/ferde vonalak egyértelműen az eső hatásának erősítését szolgálják, míg a színek komorak, sötétek, hidegek. Ugyanakkor ezek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy közben már-már kérlelik a szemlélőt, hogy érzelmi alapon közelítse meg a témát. Gyakorlatilag irányt adnak, csak most nem a tekintetünket vezetik, inkább a belsővé válás folyamatát.
 
A kép, s maga a téma a be nem teljesülés érzetét keltheti.
„Szegény fickó, elkésett.” – gondolhatnánk egyik pillanatban. Ekkor szánalommal fordulunk az alakhoz.
„Szegény fickó, elhagyták.” – így egy másik állapotunkban. A szánalom ismételten adott.
„Lehetséges, hogy tett valamit, amit már nem bocsátanak meg neki?” – újabb helyzet, újabb pillanat, itt a szokásos sajnálat mellett megjelenik pár rémkép, amit valahogy képesek vagyunk elvárni a saját életünktől is, mintha csak keresnénk a kapukat, amiken keresztül csalódottságot érezhetünk. Önigazoláshoz vezető kis folyosóra értünk, hiszen ezek természetesen csak feltételezések, melyekben azért akad valami közös: mindegyik helyzetbe önmagunkat helyezzük, beleláthatunk megtörtént tetteket az életünkből, s csak mi tudhatjuk, hogy elkövetői vagy elszenvedői voltunk a keserű emlékeknek.
 
Nem egyszerű ez a kép, s én egy nem egyszerű megfejtést láttam bele. Ez – szokás szerint – meglehetősen szubjektív. A szemem ugyanis folytatta a képet. Úgy döntött, hogy köszöni szépen, de ez neki nem elég. A lelkem pedig követte, amit a szemem hozzárajzolt a képhez. A férfi testtartása, arcvonásai, a virágcsokor egy nem kellemes közegbe kalauzolta a fantáziámat. Megjelent a férfi előtt egy sírkő, s az árnyék ezt az eleve nem kellemes érzelemcsomagot csak még kellemetlenebbé, még szomorúbbá varázsolta. Szó sincs arról, hogy még csak hasonlót is átéltem volna valaha, gyakorlatilag félelmeket vetítettem egy olyan képbe, aminek csak egy része készült el számomra.
 
A magány olyan megközelítéséhez lyukadtam ki, mely gyakorlatilag visszafordíthatatlan, és bekebelezi az embert. A szeretett személy elvesztése – még akkor is, ha „csak” félelem – kegyetlen, s következménye mindig egy olyan formája a magánynak, amiből kilábalni nem könnyű feladat. Kérdés, hogy csak rossz állapotban voltam-e, mikor erre a következtetésre jutottam. A válasz pedig: nem. Csupán annyi történt, hogy mélyen volt bennem egy ilyen gondolat, ami a kép hatására előpattant, s ha már előtérbe helyeződött, volt lehetőségem mélyebben megismerni önnön félelmemet. Amennyiben pedig túlestem ezen a folyamaton, gyógyultan távozhatok. Köszönöm Tamás! Köszönöm Doktor Úr!
 
Szerény véleményem szerint ez nem az a kép, amelyik önmagában hordozná a mélységet. Ez az a fajta, amelyik a mélységet a szemlélőben szólítja meg. Nem konkretizál, csak sejtet, így nagyobb a szabadságunk, mint az eddigi esetekben. Az alkotási folyamatot is valahogy így tudom elképzelni: nem azért született a kép, hogy önmagában magányt hordozzon, inkább a belül tomboló vihar csillapítására szolgált. Jól van ez így, ilyen is kell. Szerintem a művész ezt gondolta.