FőképPROLÓGUS

Noha az esti szellő az átvezető úton egészen lehűtötte Benjamin Hurwood hátát, még nem látott hozzá éjszakáról éjszakára elvégzendő munkájához, hogy a sziget fürtökben növő indái és pálmatörzsei közül kisöpörje a nappal után itt maradt párás levegőt, a férfi arca pedig már azelőtt verítéktől csillogott, hogy a fekete vezetésével akár tucatnyi lépést megtett a dzsungelben. Megemelte a bal kezében tartott machetét – másikban nem is foghatta volna –, miközben aggodalmasan meresztette szemét a körülöttük és fejük felett található, fáklyafényben fürdő buja növényzet mögött meggyűlő sötétségbe, mivel az emberevő törzsekről és óriási kígyókról szóló történetek jelen pillanatban egészen hihetőnek tetszettek, s az utóbbi időben átéltek ellenére nehezére esett a társa övéről fityegő ökörfarkak, szövetből készült erszények és kicsiny szobrocskák csapata jelentette biztonságra hagyatkozni. Ebben az őserdőben nem sokat segített, ha nem fétiseknek, hanem  garde-oknak, arret-knak és  drogue-oknak tekintette  őket, vagy ha kísérőjében nem vajákost, sámánt, hanem bocort látott.
A fekete intett a fáklyával és hátrasandított.
– Most balra – mondta, ügyelve az angol szavakra, majd Haiti egyik leromlott francia dialektusában, sebesen pergő nyelvvel hozzátette: – és vigyázzon, hová lép… sok helyütt patakok mosták alá az ösvényt.
– Akkor menjen lassabban, hogy láthassam, hová teszi a lábát! – felelte bosszúsan a maga iskolás, ámde folyékony franciáján. Átvillant az agyán, ez idáig tökéletes kiejtése vajon mennyit romlott az elmúlt hónapban hallott sokféle furcsa változat hatására.
Az ösvény egyre meredekebb lett, és hamarosan kénytelen volt övébe dugni machetéjét, hogy megkapaszkodhasson az ágakban és felhúzza magát – hiába kapott a feketétől egy védelmező drogue-ot, heves szívverése egy ideig annyira ijesztő volt, hogy azt hitte, menten szétrobban… Aztán alattuk maradt a környező dzsungel, rájuk talált a tengeri szellő, ő pedig szólt kísérőjének, álljanak meg, hogy az üde levegőben kifújhassa magát, és élvezhesse, amint belekap csatakos, ősz hajába és nyirkos ingébe.
Alattuk zörgött és susogott a szél a pálmalevelek sűrűjében, s mivel körülötte már ritkásabb volt az erdő, a törzsek között megpillanthatta a vizet… a Tongue of the Ocean holdfénytől sziporkázó szeletét: aznap délután hajóztak át rajta ketten New Providence szigetéről. Emlékezett rá, ahogy feltűnt neki a magaslat, amelyen most állt, és miközben igyekezett a zsörtölődő kalauz elvárásainak megfelelően kurtítani a vitorlát, elmerengett a látványon.
A térképeken Andros-sziget néven szerepelt, ám akiknek az utóbbi időben a társaságát kereste, általában Isle de Loas
Bossalsnak nevezték, ami, ha jól értette, azt jelentette, Megszelídítetlen – még inkább Gonosz – Szellemek Szigete (bár néha úgy tetszett, inkább istenekről van szó). Ő csak Perszephoné partjaként gondolt rá, ahol reményei szerint oly sok idő után végre ablakot nyithat Hadész házába.
Háta mögül bugyogást hallott, s még épp időben fordult meg, hogy lássa, amint kísérője visszanyomja a dugót az egyik palackba. A tiszta levegőben jól érződött a rum szaga.
– A francba! – csattant fel. – Az a szellemeké!
A bocor vállat vont.
– Túl sokat hozott – magyarázta. – Ha túl sok, akkor túl sok szellem jön.
A félkarú inkább nem mondott erre semmit, csak ismételten azt kívánta, bár eleget – és nem éppen csak valamennyit – tudna ahhoz, hogy teljesen egyedül végigcsinálhassa.
– Mindjárt ott vagyunk – közölte a fekete, és visszadugta a palackot a vállán lógó bőrzsákba.
Aztán már mentek is tovább a felázott földű ösvényen, azonban Hurwood úgy érezte, valami megváltozott: felfigyeltek rájuk.
Kísérőjének is feltűnt, és a válla felett hátravigyorogva kivillantotta fogával vetekedő fehérségű ínyét.
– Érzik a rumot – mondta.
– Biztos, hogy nem azok a szerencsétlen indiánok?
– Még alszanak – felelte a bocor hátra sem fordulva. – A loák azok, akiknek a tekintetét magadon érzed.
Noha tisztában volt vele, egyelőre semmi különlegeset nem láthat, mégis körbepillantott, és most először merült fel benne, hogy talán nem is annyira összeférhetetlen ez a hely jövetelének céljával: a pálmafák és a tengeri szellő valószínűleg nem különbözik sokban attól, ami a Földközi-tengeren lehetett, ez a sziget pedig bizonyos szempontból nagyon is olyan, mint az, ahol sok ezer évvel ezelőtt Odüszszeusz hajtotta végre szinte ugyanazt a szertartást, amelyikre ők is készülnek.

Hurwood csak akkor döbbent rá, hogy mindvégig tartott ettől a helytől, amikor elérték a domb tetején lévő tisztást. Nem volt benne semmi egyértelműen és nyilvánvalóan baljóslatú – letaposott földű irtás, oldalában kunyhóval, közepén négy oszlop tartotta nádfedelecske egy fadoboz felett –, azonban nem feledkezett meg a kunyhóban lévő két elkábított aravak indiánról és a parányi kalyiba túlsó oldalán található, viaszosvászonnal bélelt árokról sem.
A fekete odament az esőtől védett dobozhoz – ez volt a trone, vagyis az oltár –, nagy gonddal leoldott néhány szobrocskát az övéről, majd a ládára tette őket. Meghajolt, elhátrált, aztán kihúzta magát, és odafordult a félkarúhoz, aki követte a tisztás közepére.
– Tudod, mi jön most? – kérdezte.
Hurwood tisztában volt vele, hogy most próbára teszik.
– Szét kell locsolni a rumot és a lisztet az árok körül. – Igyekezett magabiztosan beszélni.
– Nem – rázta fejét a bocor. – A következő. Előtte. – Most már egyértelműen gyanakvóan csengett a hangja.
– Jaj, tudom, mire céloz. – Próbálta húzni az időt, és közben rettenetesen törte a fejét. – Úgy hittem, hogy azt meg sem kell említenem. – Mi a fenére gondolhatott ez?
Csinált bármit is előtte Odüsszeusz? Nem… legalábbis semmi olyasmit, amit aztán feljegyeztek. Persze ő még akkor élt, amikor egyszerűen lehetett varázsolni… méghozzá viszonylag zavartalanul. Ez lesz az: egy ilyen feltűnő tetthez most már minden bizonnyal szükség van valamiféle védekezést szolgáló eljárásra is, hogy legyen mivel sakkban tartani az izgalomra esetleg ideérkező szörnyetegeket.
– Az oltalmazó lépésekről van szó.
– És azok miből állnak?
Miféle védelmező varázslatokat használhattak a keleti féltekén, amikor még működött az erős mágia? Pentagrammákat és köröket.
– A földön lévő jelekből.
A fekete megenyhülten bólintott.
– Úgy van. A verver.
Óvatosan a földre helyezte a fáklyát, aztán kotorászni kezdett az erszényében, végül előhúzott egy kicsiny zacskót, abból pedig egy csipetnyi szürke hamut.
– Ezt Guinée lisztjének nevezzük – magyarázta, azzal leguggolt, és nekilátott a földre szórni, bonyolult mértani ábrát kirajzolva.
A fehér magabiztosságot sugárzó maszkja és testtartása álcája alatt rövid sóhajt engedélyezett magának. Milyen sok mindent lehet tanulni az efféle népektől! Kétség nem fért hozzá, hogy primitívek, csakhogy még kapcsolatban állnak a civilizáltabb területeken elferdített történelemnek tekintett, élő erővel.
– Tessék! – szólt oda a bocor, ahogy leakasztotta az erszényt és odadobta neki. – Túladhatsz a rumon és a liszten… van még benne egy kevés süvegcukor is. A loák kifejezetten szeretik az édességet.
Hurwood a lapos árokhoz vitte a zsákot – a fáklyafény nyomán támadt árnyéka előrenyúlt egészen a tisztást falként körülvevő levélfüzérekig –, és hagyta kicsusszanni a kezéből. Puffanva ért földet. Lehajolt, hogy elővegye a rumospalackot, fogával húzta ki belőle a dugót, majd felegyenesedett, és az árkot lassan megkerülve a földre locsolta az átható szagú italt. A kör végén még mindig volt egy csészényi az üveg alján: megitta, mielőtt elhajította a palackot. A zsákban akadt még liszt és süvegcukor is – ezeket is szétszórta az árok körül, s közben aggódva állapította meg, mozdulatai túlságosan is emlékeztetnek a földet öntöző és magokkal telihintő szántóvetőére.
Fémes nyikorgás ütötte meg a fülét, mire a kunyhó felé fordult, s a tisztáson felé közeledő alak látványa – a bocor volt az, aki minden erejét megfeszítve taszigált egy hordót, amelyben két öntudatlan, sötét bőrű alak bucskázott előre – egyszerre töltötte el iszonyattal és reménnyel. Egy röpke pillanatig azt kívánta, bár ne kellene emberi vért használni, bárcsak megtenné a birkavér is, mint Odüsszeusz idején… ám aztán megkeményítette magát, és segített a feketének kiemelni a testeket a földre úgy, hogy fejük közel essen az árokhoz.
A bocornak volt egy kis hámozókése, s most odanyújtotta a félkarúnak.
– Te akarod?
Hurwood a fejét rázta.
– Magára bízom – közölte rekedten. Elfordult, és le nem vette volna tekintetét a fáklya lángjáról, míg a fekete a testek fölé görnyedt, s amikor néhány pillanattal később meghallotta a csepegést és csorgást az árokban lévő viaszosvásznon, lehunyta a szemét.
– Most pedig a szavakat – mondta segítője. Franciaország, Afrika Mondongo nevű térsége és a karib indiánok nyelvének keverékén kezdett kántálni, miközben a fehér, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét, óhéberül tette ugyanezt.
A két egyhangú énekszó mindenféle rendszer nélkül ellenpontozta egymást, és fokozatosan erősödtek, mintha ezzel igyekeznének elnyomni az őserdőben újonnan támadt zajokat: suttogó kuncogáshoz, síráshoz hasonló hangokat, komótos susogást a fák koronájában, no meg kitines kaparászást, mintha valahol levedlett kígyóbőröket dörzsölgetnének össze.
A két zsolozsmázás egyszerre ugyanolyanná vált, a férfiak szótagról szótagra tökéletes összhangban beszéltek… noha a fehér még mindig az óhébert, a fekete pedig a maga sajátos nyelvkeverékét használta. Hurwood egy pillanatig sem hagyta abba, pedig egészen ámulatba ejtette, és érezte, ahogy a képtelenül hosszú, véletlen egybeesés hatására veleje is belereszket az áhítatba. A kiloccsantott rum átható illata és a kiontott vér rozsdabűze mellett egyszerre új illat, a mágia forró fémszaga csapta meg az orrát – még soha nem észlelte ennyire tisztán…
Aztán már nem is voltak egyedül: a tisztást ellepték a fáklya világánál szinte átlátszó, emberforma alakok – igaz, ha egymást takarva sokan voltak a láng előtt, a fény elhalványult –, és ez a rengeteg anyagtalan valami ott tömörült a vérrel teli verem előtt, könyörgőn kiáltozott vékonyka, csiripelő, madárszerű hangján. A két férfi abbahagyta a kántálást.
Más dolgok is megjelentek, bár nem lépték át a hamuvonalat, melyet a bocor húzott a tisztás körül, csak bámultak a pálmatörzsek közül, vagy ott kuporogtak az ágakon – Hurwood látott egy izzó szemgödrű borjút, egy levegőben lógó fejet, amelynek nyakából irtóztató ingaként zsigerek lógtak, valamint számos apró, inkább rovarnak, mint embernek tűnő lényt a lombokban. Míg a verver határán belül lévők fülhasogató módon csiviteltek, a kintről figyelők egytől egyig némák voltak.
A fekete kicsiny késével széles mozdulatokat tett a levegőben, így tartotta távol a kísérteteket a gödörtől.
– Gyerünk! – zihálta. – Találd meg, akit keresel!
A félkarú férfi odalépett az árok pereméhez, és szemügyre vette a leheletvékony lényeket.
Pillantása nyomán néhányan valamivel láthatóbbá váltak, akár a tojásfehérje hártyája a forró vízben.
– Benjamin! – szólt az egyikük; karcos, reszketeg hangja kiemelkedett a locsogás háttérzajából. – Benjamin, én vagyok az, Peter! Én voltam a vőfély az esküvődön, emlékszel? Szólj neki, hogy hadd szürcsöljek én!
A bocor kérdőn nézett rá.
Hurwood a fejét rázta, mire társának megvillant a kése, és szépen kettévágta az esdeklő szellemet – halk kiáltás kíséretében oszlott el, akár a füst.
– Ben! – rikoltotta egy másik. – Áldjon meg az ég, fiam, hoztál egy kis frissítőt apádnak! Tudtam…
– Nem – szólt most fennhangon. Szája egyenes vonal volt csupán, miközben a penge ismét villant, és egy újabb elhaló jajveszékelés szállt el a szélben.
– Nem tudom örökké visszatartani őket – fújtatott a bocor.
– Csak még egy keveset! – csattant fel Hurwood. – Margaret!
Valami kavarogva összesűrűsödött az egyik sarokban, és egy pókhálófinom alak úszott előre.
– Benjamin, hogy kerültél te ide?
– Margaret! – Inkább fájdalmas kiáltás volt ez, mint diadalordítás. – Őt – vicsorogta a feketének. – Hadd jöjjön!
A bocor felhagyott a széles mozdulatokkal, helyette döfködni kezdett az árnyak felé, csak annak irányába nem, akire Hurwood rámutatott. A halott lelke odament az árokhoz, majd alakja elmosódott, összezsugorodott, aztán megint tisztán kivehető lett, most már térdelő helyzetben. Kinyúlt a vér felé, de ekkor megdermedt, és csak a peremen lévő lisztből és rumból álló pépet érintette meg. Szívdobbanásnyi időre átlátszatlan lett a fáklyafényben, keze pedig annyira anyagiasult, hogy arasznyival arrébb tudta gördíteni az egyik süvegcukrot.
– Nem lenne szabad itt lennünk, Benjamin – mondta.
Hangja mostanra már valamivel határozottabban zengett.
– A vért, igyál a vérből… – kiáltotta a félkarú férfi , és térdre rogyott a gödör túlsó végében.
A kísértet alakja egyetlen hang nélkül füstté vált és szétröppent, noha egy pillanatig sem került a hűvös acél a közelébe.
– Margaret! – ordította Hurwood, és átugrott az árkon az összeverődött lelkek rengetegébe: azok fák közé kifeszített pókhálók módjára nyíltak szét előtte, a férfi álla pedig a tömör földnek koccant. Csengő füle miatt alig hallotta, ahogy elhal a kétségbeesett kísértethangok kórusa.
Néhány szívverésnyi idő múlva feltápászkodott, és hunyorogva körbepillantott. Most, hogy nem fátyolozták el a lelkek, a fáklyák fénye világosabb lett.
A bocor meredten bámulta.
– Remélem, megérte.
Nem felelt, csak lassan, elcsigázottan talpra állt, majd megdörgölte felhorzsolt állát, és kifésülte arcából ázott, fehér tincseit. A szörnyek továbbra is ott kuporogtak, álldogáltak vagy lebegtek a hamuvonalaknál – úgy tűnt, meg sem moccantak, talán még csak nem is pislantottak az elmúlt percekben.
– Jól szórakoztok? – kiáltotta angolul, és öklét rázta feléjük. – Vetődjek át ismét az árok felett, csak hogy ne álljatok itt hiába? – Hangja rikácsolásba csapott át, és szaporán pislogott, ahogy lépett egyet a tisztás széle felé, majd rámutatott az egyik bámészkodóra, egy hatalmas disznóra, amelynek kakasfejek sarjadtak a nyakából. – Maga ott, uram – kezdte botrányosan rosszul imitálva a szívélyes, baráti hangot. – Kérem, tiszteljen meg minket legőszintébb véleményével! Tán jobban tettem volna, ha zsonglőrködöm egy keveset? Vagy esetleg némi arcfestékkel és egy műorral…
A fekete elkapta hátulról a könyökét, megfordította, és ahogy elképedve Hurwoodra nézett, már-már szánakozás vegyült a pillantásába.
– Elég – mondta halkan. – A nagy részük nem hall, ráadásul szerintem egyikük sem beszél angolul. Napkeltekor elmennek, és mi is távozunk.
Hurwood kirántotta karját a fekete markából, visszasétált a tisztás közepére, és az ároktól, a két kivéreztetett hullától nem messze a földre huppant. A mágia izzó fémszaga ugyan eltűnt, ám a szellő a vér bűzét nem mosta el.
Még kilenc-tíz óra, mire felkel a nap – noha itt kell rostokolnia, szinte bizonyosan képtelen lesz elaludni. A hosszú várakozás gondolatára émelyegni kezdett.
Eszébe jutott a bocor előző mondata.
Felnézett a csillagokra, és kihívóan rájuk vicsorgott. „Most próbáljatok megállítani, még ha éveket is kell rááldoznom – gondolta. – Már tudom, hogy igaz. Meg lehet tenni. Igen… még ha  egy egész tucatnyi indiánt kellett volna megölnöm, hogy kiderítsem, vagy egy tucatnyi fehér embert, egy tucatnyi barátot… akkor is megérte volna.”

© 2011, Metropolis Media Group Kft.