Cassandra Clare: Üvegváros
Írta: Hollóssy Amadea | 2011. 06. 17.
A kiadó könyveinek hátoldalán általában szerepel egy-két reklámszerepű szó, és erre a könyvre maximálisan igaz a saját jelszava; az Üvegváros tényleg magához láncol, alighogy nekiláttam az olvasásnak, képtelen voltam elszakadni a történettől. Ez a legakciódúsabb rész, Clare elsütötte az összes meglepetését, amelyeket a korábbi részekben alig észrevehetően beleszőtt az eseményekbe. A Végzet Ereklyéi gyönyörűen felépített sorozat, körülbelül azon a szinten áll, mint a Vámpírakadémia.
Kedvenc tinédzsercsapatunk Manhattan helyett ezúttal Alicantéban tevékenykedik, természetesen szörnyű bonyodalmak közepette: Clary engedély nélkül jut be a városba, hogy megmenthesse édesanyját, hebehurgyasága miatt Jace rettenetesen megharagszik rá, Simont pedig tömlöcbe vetik, hogy kiszedjék belőle annak a titkát, hogyan képes vámpír létére elviselni a napfényt. Tehát hőseink tovább fokozzák az egyébként is feszült hangulatot az árnyvadászok között, ugyanis Valentine-nak már csak a Végzet Tükrére van szüksége, hogy végrehajthassa ördögien gonosz tervét.
A történet egyik legnagyobb kérdőjele az egyik új szereplő, a borítón pózoló Sebastian Verlac, akinek Clary-val szemben tanúsított lovagias viselkedése talán minden olvasónak szöget üt a fejébe; amellett természetesen a sorozat legnagyobb talánya is boncasztalra kerül – elég meglepő körítésben. Miután becsuktam a könyvet, gondolatban végigfutottam a három kötet (Csontváros, Hamuváros, Üvegváros) történésein, és teljes, kerek egésznek láttam, attól a két elvarratlan száltól eltekintve, amiket Cassandra Clare nyitva hagyott.
Képtelen vagyok értelmesen megfogalmazni, miért imádom annyira ezt a sorozatot, ezért inkább felsorolok néhány dolgot. Szeretem a hangulatát, pedig a szerző nem pazarol hosszas körmondatokat a leírásokra, ennek ellenére képes elérni, hogy annyira részletesen lássam magam előtt például a New York-i Intézetet, mintha magam is a helyszínen lennék. Imádom a fordulatait, pedig az első rész, a Csontváros megjelenése előtt féltem a csalódástól, hiszen melyik ifjúsági fantasyban nincs már átlagosnak hitt, de valójában különleges lány és jóképű, de veszélyes fiú?
Szerencsére A Végzet Ereklyéi sorozatban Clary és Jace csupán két szereplő a sok közül, nekem mindig Magnus Bane, az extrém öltözködési stílusáról híres boszorkánymester marad a kedvenc szereplőm. És ha már a szereplőknél járunk: nem átlagos társaságot alkotnak, távol állnak a papírmasé-figuráktól, vagy, ha kezdetben annak is tűnnek, érdekes változásokon mennek keresztül, tehát nem statikus emberekről van szó. A legjobb példa erre Valentine Morgenstern: elviekben ő a trilógia „főgonosza”, de nem eredendően gonosz ember, hanem azzá válik. Valentine lelki folyamatainak ábrázolása megérne egy külön regényt, ahogy az ambiciózus, karizmatikus fiatalember beteges, semmit nem tisztelő pusztítóvá alakul. De bizonyos szemszögből talán még gonosznak sem lehet nevezni, a maga borzasztó módján érthető szélsőséges logikája.
Kedvenc tinédzsercsapatunk Manhattan helyett ezúttal Alicantéban tevékenykedik, természetesen szörnyű bonyodalmak közepette: Clary engedély nélkül jut be a városba, hogy megmenthesse édesanyját, hebehurgyasága miatt Jace rettenetesen megharagszik rá, Simont pedig tömlöcbe vetik, hogy kiszedjék belőle annak a titkát, hogyan képes vámpír létére elviselni a napfényt. Tehát hőseink tovább fokozzák az egyébként is feszült hangulatot az árnyvadászok között, ugyanis Valentine-nak már csak a Végzet Tükrére van szüksége, hogy végrehajthassa ördögien gonosz tervét.
A történet egyik legnagyobb kérdőjele az egyik új szereplő, a borítón pózoló Sebastian Verlac, akinek Clary-val szemben tanúsított lovagias viselkedése talán minden olvasónak szöget üt a fejébe; amellett természetesen a sorozat legnagyobb talánya is boncasztalra kerül – elég meglepő körítésben. Miután becsuktam a könyvet, gondolatban végigfutottam a három kötet (Csontváros, Hamuváros, Üvegváros) történésein, és teljes, kerek egésznek láttam, attól a két elvarratlan száltól eltekintve, amiket Cassandra Clare nyitva hagyott.
Képtelen vagyok értelmesen megfogalmazni, miért imádom annyira ezt a sorozatot, ezért inkább felsorolok néhány dolgot. Szeretem a hangulatát, pedig a szerző nem pazarol hosszas körmondatokat a leírásokra, ennek ellenére képes elérni, hogy annyira részletesen lássam magam előtt például a New York-i Intézetet, mintha magam is a helyszínen lennék. Imádom a fordulatait, pedig az első rész, a Csontváros megjelenése előtt féltem a csalódástól, hiszen melyik ifjúsági fantasyban nincs már átlagosnak hitt, de valójában különleges lány és jóképű, de veszélyes fiú?
Szerencsére A Végzet Ereklyéi sorozatban Clary és Jace csupán két szereplő a sok közül, nekem mindig Magnus Bane, az extrém öltözködési stílusáról híres boszorkánymester marad a kedvenc szereplőm. És ha már a szereplőknél járunk: nem átlagos társaságot alkotnak, távol állnak a papírmasé-figuráktól, vagy, ha kezdetben annak is tűnnek, érdekes változásokon mennek keresztül, tehát nem statikus emberekről van szó. A legjobb példa erre Valentine Morgenstern: elviekben ő a trilógia „főgonosza”, de nem eredendően gonosz ember, hanem azzá válik. Valentine lelki folyamatainak ábrázolása megérne egy külön regényt, ahogy az ambiciózus, karizmatikus fiatalember beteges, semmit nem tisztelő pusztítóvá alakul. De bizonyos szemszögből talán még gonosznak sem lehet nevezni, a maga borzasztó módján érthető szélsőséges logikája.