Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

A tavalyi év egyik legnagyobb kortárs magyar irodalmi szenzációja volt A fekete zongora – annak ellenére, hogy nem rengette meg a sikerlistákat, és nem kapott díjesőt sem. Ellenben megmutatta, hogy létezik igényes magyar szórakoztató irodalom, és hogy van is helye a „lila” szépirodalomra és szórakoztató gagyira elkülönülő hazai könyvkiadásban. Hiánypótló mű volt, ami nem véletlenül vált az olvasók kedvencévé – nem csoda, hogy a legtöbben tűkön ülve várták a folytatást. Magam is közéjük tartozom, azonban ahogy ez a nagyon kedvelt könyvek esetében lenni szokott, egy cseppet azért tartottam attól, mit hoz a következő kötet. Nem is attól féltem, hogy Baráth Katalin nem tudja tartani a színvonalat – ahhoz ő elég alapos és tudatos írónak tűnik, hogy ezzel ne legyen baj –, inkább attól, hogy a sorozatokra sajnos többnyire jellemző módon túl nagyot akar majd markolni a folytatásban.
 
Szerencsére a szerző ismét rácáfolt az aggodalmaimra, A türkizkék hegedű úgy jó, ahogy van – méltó folytatása A fekete zongorának, ugyanakkor önálló regényként is megállja helyét, épp csak annyival nagyobb szabású, hogy még ne legyen zavaró, a főszereplő is épp annyit fejlődik, hogy hiteles maradjon, és még a gyengeségeit sem vetkőzi le egyik pillanatról a másikra, sőt! Ahogy bonyolódnak a kalandjai, és ahogy kénytelen kilépni a biztonságos ókanizsai miliőből a nagyvilágba, úgy válik Veron egyre esendőbbé, és ez az, ami az én szememben igazán hitelessé teszi – hiszen ő mégis csak egy fiatal, tapasztalatlan kisvárosi nő.
 
Aki az Ókanizsán történtek után a számára ijesztően idegen Budapestre költözött, hogy A Nő és a Társadalom című feminista lap munkatársaként végre bebizonyíthassa, hogy a tyúketetésen és a papírbolti eladókisasszony-szerepen túl többre is képes. Újságíró karrierjének még csak a kezdeti lépéseinél tart, és a szezon legfrissebb bonbonkínálatáról írt riportok mellett az irodalomba menekül – ami olykor nem várt kalamajkákba keveri. Mindennek ellenére Veron élvezi a nagyvárosi életet, barátnőjénél, a nagyvilági Maránál lakik albérlőként, kávézókba jár tejeskávézni és hírlapot olvasni, kedvenc könyvesboltjának idős tulajdonosát immáron a rajongói közt tudhatja, a könyvkölcsönzőben pedig ritka kiadásokra vadászik – minden tökéletes lenne, ha nem rabolnák el Mara tragikus hirtelenséggel elhunyt barátnőjének kisfiát az árvaházból.
 
Veron természetesen nem hagyhatja annyiban a dolgot, hiszen ki más lenne alkalmas egy gyerekrablási ügy felgöngyölítésére, mint az ókanizsai nyomozó kisasszony, így Marával és az eltűnt kisfiú nagybátyjával azonnal nyomozásba kezdenek. Hamar rábukkannak egy minden hájjal megkent szélhámosra, aki egyfajta szektát épített saját személye köré, hogy a kétségbeesett nőkből minél több pénzt húzzon ki, és aki sem gyilkosságtól, sem gyerekrablástól nem riad vissza, hogy megszerezze, amit akar. Az ördögi Szászi Barabás nyomában Veronék Balatonfüredre indulnak, ahol kiderül, hogy a kisfiú elrablása csak a jéghegy csúcsa, és sokkal nagyobb szabású gaztettek vannak készülőben.


 
Amint kiteszi a lábát Budapestről, Veron egyre inkább elemében van, és mintha Baráth Katalin is otthonosabban mozogna Füreden, mint a nagyvárosban – no nem mintha a korabeli Pest leírásába becsúszna egy fikarcnyi hiba is, csak épp a hangulat válik sokkal felszabadultabbá, ahogy magunk mögött hagyjuk a villamosokat és a tömeget. Füreden a balatoni nyaralóközönség épp oly színes és furcsa, mint Ókanizsa lakói, az Anna-bál és a sétahajókázások közepette pedig Veron még a szokottnál is különösebb kalandokba keveredik.
 
Ám mindez még semmi ahhoz képest, ami Abbáziában vár rá és kísérőjére. A Monarchia kedvelt üdülőhelyén diplomáciai méltóságok, sokat látott tengerészek és szélhámosok körében Veron olyasmibe keveredik, amiről tán álmodni sem mert, miközben Armand és Josephine történetét szőtte Ókanizsán. Ez volt az egyetlen pont, ahol megbicsaklott a történet, de szerencsére kiderült, hogy Veron nem tud egyedül gátat vetni az „egész Monarchia sorsát katasztrofálisan befolyásoló” üzelmeknek, és nálánál jóval tapasztaltabb egyének oldják meg az ügyet – úgy, ahogy.
 
A könyv legnagyobb meglepetése a humora – nem emlékszem, hogy A fekete zongora ilyen féktelenül humoros lett volna, inkább a szolid irónia dominált benne, itt viszont olykor hangosan kacagtató szereplőkkel és jelenetekkel ajándékozott meg minket a szerző. És mintha az iróniával is még bátrabban bánt volna – főként a főhősével kapcsolatban, amibe olykor belekeveredik némi keserűség is. Veron, a pengeéles eszű, emancipált újságírótanonc bizony sokszor kapja meg a magáét – szürke kis egérke és kékharisnya éppúgy lesz ő, mint paraszt az Anna-bál puccos közönsége szemében.
 
Ami viszont cseppet sem meglepő, hogy a hangulat és a korfestés megint csak pompás. Elképesztő, hogy Baráth Katalin milyen otthonosan mozog a múlt század elejének világában – a nyüzsgő Budapest minden részletre kiterjedő leírása, azok a hétköznapi kis életképek, amik Veron útjait kísérik, a nyári pompájában elénk táruló Füred, vagy a nagyvilági Abbázia megjelenítése egyaránt képeslapra illő. Ott sétálunk Veronnal a füredi sétányon, látjuk magunk előtt az Adria szikrázó partját, érezzük a bóra hűvös, száraz leheletét, ahogy kikergeti a kikötőből a nedves, meleg sirokkót, és a mi szívünk is összeszorul a félelemtől, amikor az alföldi lány először pillantja meg az Alpok csipkés hegycsúcsait.
 
A folytatás nem múlja felül A fekete zongorát, ám el sem marad tőle. Épp a környezet változása miatt egészen más könyvet tarthatunk kezünkben, és meg kell állapítanunk, hogy mindkettő ugyanolyan jól áll Dávid Veronnak és Baráth Katalinnak is. Egy ízig-vérig kisvárosi krimi és egy többhelyszínes, nagyvilági nyomozás után kíváncsian várom, mit tartogat nekünk az írónő – s hogy visszatér-e Veron Ókanizsára. Abban azonban már most biztos vagyok, hogy számos írói ambíciókat dédelgető fiatal lány bosszankodhat titkon A fekete zongora vagy A türkizkék hegedű olvastakor épp úgy, ahogy Veron tette Kaffka Margit Színek és évekjével a kezében – hogy miért is nem ő írta ezt a könyvet.

Részlet a regényből

Kapcsolódó írás:Interjú Baráth Katalinnal, A fekete zongora című regény szerzőjével – 2010. szeptember