Főkép1

Ez nem történt meg, nyugtatgatta magát Claire. Ez csak egy rossz álom, csak egy újabb rémálom. Felébredsz, és eloszlik, mint a köd…
Szorosan összezárta a szemét. A szája száraz volt, kicserepesedett, a teste nekinyomódott az Üvegház kanapéján felhúzott lábbal fekvő Shane meleg, kemény oldalának.
Claire rettegett.
Csak egy rossz álom.
De ahogy kinyitotta a szemét, a barátja, Michael még mindig holtan hevert előtte a padlón.
– Hallgattasd már el a csajokat, Shane, ne várd meg, amíg én fogom be a szájukat – csattant fel Shane apja. Fel-alá járkált a fapadlón, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Rá sem pillantott Michael vastag, poros bársonyfüggönnyel letakart holttestére. Claire viszont, miután újra ki merte nyitni a szemét, nem látott mást, csak a halott fiút. Ott hevert előtte a padlón, és Claire most már biztos volt benne, hogy nem álmodik, hogy Michael holtteste nem fog eltűnni. Beállított hozzájuk Shane faterja, ez az ijesztő alak, Michael pedig…
Michael meghalt. Ezzel csak egyetlen apró bökkenő volt: Michael már eleve halott volt, nem igaz? Hátborzongató. A srác nappal halott… éjszaka él…
Claire csak akkor vette észre, hogy sír. amikor Shane apja vérben forgó szemmel odafordult felé. Claire ettől jobban megijedt, mint amikor vámpírok méregették ellenséges tekintettel… mondjuk ez csak egyszer-kétszer fordult elő eddig. De azért Morganville, úgy általában véve, elég para hely volt, a vámpírok pedig meglehetősen ijesztő szerzetek.
Shane faterja – Mr. Collins – magas, hosszú lábú fickó volt, őszülő, kócos és göndör haja a bőrdzsekije gallérjáig ért. Sötét szeme volt. Eszelős tekintete. A szakálla ápolatlan. Egy hosszú, redőzött, élénkvörös heg éktelenkedett az arcán.
Tényleg baromi ijesztő alak. De ember lévén egész másképpen volt ijesztő, mint a vámpírok.
Claire szipogott, megtörölte a szemét, és abbahagyta a sírást. Valami azt súgta neki: most a túlélés a legfontosabb, sírni ráérsz később is. Úgy tűnt, Shane fejében valami hasonló járhat, mert a srác rá sem pillantott legjobb barátja bársonyfüggönnyel letakart holttestére. Az apját nézte. Az ő szeme  is vörös volt, de nem csillogtak benne könnyek.
Claire most már Shane-t is elég ijesztőnek találta.
– Eve – szólalt meg a srác először halkan, aztán, amikor a lány semmit sem reagált, hangosabban folytatta. – Eve! Hagyd már abba!
A negyedik lakótársuk, Eve a szoba túlsó végében kuporgott a könyvespolcok mellett, furcsa testhelyzetben, és próbált a lehető legtávolabbra kerülni Michael holttestétől. Felhúzott térddel, lehajtott fejjel, vigasztalanul zokogott. Amikor Shane a nevét kiáltotta, felnézett, az arcán fekete csíkokat húzott a lefolyt szempillafesték, és a könnyei lemosták fehér sminkje nagy részét. Claire-nek feltűnt, hogy Eve a halálfejes Mary Jane cipőjét viseli. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy ezt a tényt miért tartja fontosnak.
Látszott, hogy Eve totál meg van kavarodva, Claire lekászálódott a kanapéról, odament hozzá, és leült mellé. Átkarolták egymást. Claire megérezte Eve könnyeinek és verítékének szagát, meg a parfümjének édeskés vaníliaillatát. Eve egész testében rázkódott. Sokkot kapott. Legalábbis a tévében ilyen estekben mindig ezt mondják. A bőre jéghideg volt.
– Ssss – csitítgatta Claire. – Michael jól van. Minden rendben lesz. – Claire maga sem értette, miért próbálja beadni a barátnőjének ezt a nyilvánvaló hazugságot. Abban ugyanis biztos volt, hogy amit mond, hazugság. Mindannyian látták, mi történt. Valami mégis azt súgta neki, hogy ezt kell mondania. És alig, hogy kiejtette a szavakat a száján, Eve máris halkabban sírt, végül pedig abbahagyta a zokogást, és remegő kezébe temette az arcát.
Shane szótlanul figyelte az apját, olyan tekintettel, amit a férfiak többnyire azok számára tartogatnak, akiket legszívesebben laposra vernének. Ha az apjának fel is tűnt a dolog, nem látszott rajta, hogy különösebben meghatná. Rendületlenül járkált fel-alá a szobában. A fickók, akikkel beállított – ezek a sétáló hústornyok, fekete motoros bőrszerkóban, kopaszra borotvált fejjel, kivarrva – a sarokban ácsorogtak, összefont karral. Amelyik megölte Michaelt, unott képpel forgatta a kését az ujjai közt.
– Állj fel! – törte meg a csendet Shane apja. Megállt a fia előtt. – Nem vagyok kíváncsi a baromságaidra, Shane. Ne kelljen még egyszer mondanom!
– Felesleges volt megölnötök – szólalt meg Shane, és feltápászkodott, majd kis terpeszben megállt az apjával szemben. Készen arra, hogy bevigyen egy ütést, vagy kivédjen egyet, gondolta Claire. – Michael nem jelentett veszélyt rátok.
– Közülük való volt. Élőhalott.
– Mondtam, hogy nem jelentett veszélyt senkire!
– Szerintem meg jó lenne, ha végre elismernéd, hogy a haverod is szörnyszülött volt. – Shane apja esetlen mozdulattal belebokszolt a fiú vállába. Claire úgy vélte, Shane faterja kedves gesztusnak szánta a dolgot. Shane úgy tett, mintha észre sem vette volna, hogy megütötték. – Különben is, ami történt, megtörtént. Remélem, még nem felejtetted el, hogy miért jöttünk ide. Vagy tévedek?
Shane nem válaszolt, mire az apja benyúlt a bőrkabátja zsebébe, előhúzott egy köteg fényképet, és hozzávágta Shane-hez. Ahogy a fényképek lepattantak Shane mellkasáról, a fiú önkéntelenül megpróbálta elkapni őket, de egy részük így is a padlóra hullott. Néhány Claire és Eve lábánál kötött ki.
– Te jó ég! – suttogta Eve.
A fényképek Shane családjáról készültek, Claire legalábbis úgy tippelte. Ez a helyes kissrác Shane lesz. Az egyik képen átkarolta egy még nála is kisebb, sűrű, fekete, göndör hajú lány vállát. Egy csinos nő állt mögöttük, és egy férfi, akiben Claire csak nagy nehezen ismerte fel Shane apját. Az arcát akkoriban még nem csúfította heg. Egész normálisnak tűnt… Boldogan mosolygott.
De nem ez volt az egyetlen fénykép. Eve guvadt szemmel bámulta az egyiket, Claire viszont nem tudta kivenni, hogy mi van a képen. Valami fekete, összetekeredett tárgy…
Shane odalépett, lehajolt, és felszedte a képeket.
Leégett a háza. Majdnem ő is bennégett. A testvérének nem volt akkora szerencséje.
Te jó ég, az a kicsavarodott fekete valami Alyssa volt, Shane húga. Claire szeme újra könnybe lábadt, a szája elé kapta mindkét kezét, hogy elfojtsa a torkából feltörni készülő sikítást. Nem azért sikoltott fel kis híján, mert amit a képen látott olyan rettenetes volt – bár mi tagadás, tényleg az volt –, hanem azért, mert rettenetesnek találta, amit Shane apja csinált: rákényszerítette a saját fiát, hogy megnézze ezeket a fényképet.
Ez kegyetlenség. Ez nagyon nagy kegyetlenség. És Claire sejtette, hogy nem először fordul elő ilyesmi.
– Az anyád és a húgod emiatt az átkozott hely miatt halt meg… a vámpírok miatt. Ugye nem felejtetted el, Shane?
– Nem felejtettem el! – üvöltötte Shane. Próbálta szabályos kötegbe rendezni a képeket, de még véletlenül sem pillantott rájuk. – Minden éjjel velük álmodom, apa. Minden átkozott éjszaka!
– Remek. Ez is a te ötleted volt. Ezt se felejtsd el. Most már nem táncolhatsz vissza.
– Senki sem táncol vissza!
– Akkor meg mi ez a baromság, hogy „megváltoztak a dolgok, apa”? – folytatta az apja Shane hangját utánozva. Claire szívesen bemosott volna egyet neki, az sem érdekelte, hogy Mr. Collins minimum négyszer akkora, mint ő, ráadásul valószínűleg sokkal rutinosabb és alattomosabb, ha verekedésre kerül sor. – Lógsz egy kicsit a régi haverjaiddal, és mire észbe kapok, máris elbizonytalanodsz. Ez az izé itt Michael volt, ugye?
– Igen – felelte Shane. Claire látta, hogy a fiú hatalmasat nyel, és a szemében könnyek csillognak. – Igen, ez Michael volt.
– És ez a másik kettő kicsoda?
– Senki.
– Az ott úgy néz ki, mint egy vámpír. – Shane apja véreres szemével Eve-re bámult, és elindult a padlón kuporgó lányok felé.
– Hagyd békén! – szólalt meg Shane, és a kanapéra dobta a fényképeket, aztán a kezét ökölbe szorítva az apja elé ugrott. A férfi összevonta a szemöldökét, aztán a fiára villantotta hegtől elcsúfított vigyorát. – Ő nem egy rohadt vámpír. Ő Eve Rosser, apa. Nem emlékszel rá?
– Hűha – mondta Shane apja, aztán még néhány másodpercig bámulta Eve-et, majd megvonta a vállát. – Lehet, hogy nem vámpír, de ahogy elnézem, szívesen csatlakozna hozzájuk. Nálam ez ugyanolyan gáz, mintha tényleg az lenne. Mi a helyzet a kölyökkel?
Shane apja Claire-re célzott.
– Nem vagyok kölyök, Mr. Collins – szólalt meg Claire, és felállt. Teljesen bénának érezte magát, mintha nem ő irányította volna a végtagjait, valahogy semmi sem akart rendesen működni. A szíve meg olyan vadul vert, hogy szúrt, amikor levegőt vett. – Itt lakom. Claire Danversnek hívnak. Az egyetemen tanulok.
– Nem mondod – jegyezte meg Shane apja. – Kicsit fiatalnak tűnsz még ehhez.
– Korengedménnyel vettek fel, uram. Tizenhat vagyok.
– Édes kis tizenhat éves – vigyorgott Mr. Collins. Vagy jobban mondva megpróbált mosolyogni, de a heg miatt az ajka jobb oldala lefelé görbült. – Lefogadom, hogy még nem csattant el az első csók.
Claire fülig vörösödött. Nem tudott mit tenni ellene, és egyszerűen muszáj volt Shane-re pillantania. Shane állkapcsa megfeszült, remegtek az arcán izmok. De közben a semmibe meredt.
– Hohó! Hát erről van szó. Azért légy résen, nehogy lesitteljenek liliomtiprásért, fiam – mondta, de közben furcsa módon elégedettnek tűnt. – Frank Collins – mutatkozott be. – Gondolom, arra már magadtól is rájöttél, hogy ennek a jómadárnak vagyok az apja – tette hozzá. – Régebben magam is Morganville-ben laktam. De pár éve elköltöztem.
– A tűzeset után – szólalt meg Claire, és nagyot nyelt. – Amikor Alyssa meghalt. És Shane anyukája? – Claire bizonytalan volt, mivel Shane erről soha nem beszélt egy szót sem.
– Molly később halt meg – mondta Mr. Collins. – Miután itt hagytuk ezt az átkozott helyet. A vámpírok ölték meg.
Közben Eve is összeszedte magát és lágy, puhatolózó hangon megkérdezte: – Hogyhogy emlékeztek a városra? Mármint Morganville-re, azután, hogy leléptek? Azt hittem, ha egyszer valaki elmegy innen, mindent elfelejt.
– Molly emlékezett – felelte Mr. Collins. – Szép fokozatosan eszébe jutottak a dolgok. Lyssát nem tudta elfelejteni, és ez résnyire nyitott egy ajtót, aztán lassan minden emlék visszatért. Úgyhogy tudtuk, mit kell tennünk. El kell pusztítanunk a várost. Porig kell rombolnunk ezt a kócerájt. Jól mondom, fiam?
Shane bólintott. Bár szemmel láthatólag ez nem az egyetértés jele volt, inkább csak azért biccentett, hogy megússzon egy újabb verést, amiért ellentmond az apjának.
– Egy darabig készültünk, aztán visszaküldtem Shane-t Morganville-be, hogy szimatolja ki, mi a helyzet a városban, azonosítsa be a lehetséges célpontokat, és készítse elő nekünk a terepet, hogy amikor begurulunk, már ne kelljen sokat szarakodni. Amikor segítséget kért, nem bírtuk visszafogni magunkat. Jöttünk, mint a villám.
Shane elég rosszul nézett ki. Kerülte Eve és Claire tekintetét, és nem nézett Michael holttestére. Sem az apjára. Csak bámult maga elé. Az arcán könnycseppek nyoma csillant, pedig Claire úgy emlékezett, hogy nem látta sírni a srácot.
– Mire készülnek? – kérdezte Claire elhaló hangon.
– Első körben, gondolom, eltemetjük ezt itt – felelte Mr. Collins Michael letakart teste felé biccentve. – Shane, az lesz a legjobb, ha te kimaradsz ebből…
– Ne! Nehogy hozzá merjetek érni! Én akarom csinálni!
Mr. Collins hosszan, rosszallóan méregette a fiát. – Tudod, hogy mit kell tennünk vele, hogy biztosan ne térjen vissza – mondta Eve és Claire felé pillantva.
– Ez csak mese, apa. Nem kell le…
– Már pedig mi így fogjuk csinálni. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem szeretném, ha a drágalátos haverod visszatérne közénk naplemente után, hogy végezzen velem.
– Ez meg mi a frászról magyaráz? – suttogta Claire Eve-nek, aki közben szintén feltápászkodott a földről, és most szorosan a barátnője mellett állt, és a kezét szorongatta. Claire hidegnek érezte a saját ujjait, de Eve ujjai olyanok voltak, mint a jégcsapok.
– Bele akar döfni egy karót a szívébe – nyögte Eve kábán. – Ugye? És fokhagymát töm a szájába? És…
– Ne vesszünk el teljesen a részletekben – vágott a szavába Mr. Collins. – Csak essünk túl végre a dolgon, ha lehet. És miután végeztünk, Shane szépen berajzolja nekünk egy térképre, hogy hol a fészkes fenében húzták meg magukat a nagymenő morganville-i vámpírok.
– Miért, maga talán nem tudja? – szólalt meg Claire. – Hiszen maga is itt élt.
– Ez nem ilyen egyszerű, kislány. A vámpírok nem bíznak bennünk. Folyamatosan változtatják a helyüket, és a legkülönbözőbb módszerekkel próbálják megvédeni magukat a megtorlástól. De az én drága kisfiam kitalált valamit. Jól mondom, Shane?
– Jól – morogta Shane szinte teljesen élettelen hangon. – Gyerünk, essünk túl rajta.
– De Shane… nem… nem teheted…
– Fogd be a szád, Eve! Hát még mindig nem érted? Michaelért már nem tehetünk semmit. És ha egyszer meghalt, mindegy, mit csinálunk a holttestével. Nem igaz?
– Ezt nem tehetik! – üvöltötte Eve. – Michael nem halt meg!
– Nos – szólalt meg Mr. Collins –, én úgy vélem, ha átdöfjük a szívét karóval és levágjuk a fejét, ez a probléma végleg megoldódik.
Eve a szája elég kapta ökölbe szorított kezét, felsikoltott, és térdre rogyott. Claire megpróbálta megtartani, de Eve jóval nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Shane egy szempillantás alatt megfordult és már ott guggolt a lány mellett, védelmezőn átkarolta, és közben az apját meg a Michael holteste mellett ácsorgó két motoros férfit figyelte.
– Mekkora rohadék vagy – mordult rá az apjára nyersen. – Már korábban megmondtam, hogy Michael nem jelent veszélyt rád, most meg már végképp nem kell tartanod tőle. Megöltétek. Most már leakadhattok a témáról.
Válasz helyett Shane apja biccentett a két haverjának – társának? –, akik erre szó nélkül megragadták Michael holttestét, és kivonszolták a konyhába nyíló ajtón. Shane felpattant.
Az apja elállta az útját, és visszakézből akkorát lekevert neki, hogy a srác megtántorodott. Shane feltartotta a kezét, védekezően, nem támadólag. Claire-nek összeszorult a szíve.
– Ne – lihegte Shane. – Apa, kérlek, ne!
Mr. Collins leeresztette ökölbe szorított kezét, amit már épp a második ütésre lendített volna, aztán végignézett a fián, és hátat fordított neki. Shane remegve állt, lesütött szemmel, miközben az apja lépései fokozatosan elhalkultak, ahogy kiment a konyhába.
Aztán Shane megfordult, odaszaladt Claire-hez és Eve-hez, majd a karjuknál fogva megragadta őket. – Gyertek! – sziszegte a lépcső felé terelve két lányt. – Nyomás!
– De… – próbált ellenkezni Claire. A válla fölött hátrapillantott. Shane apja az ablaknál állt, kifelé bámult, alighanem azt nézte, mit csinál a két haverja a hátsó kertben (te szent Isten!) Michael holttestével. – Shane!
– Az emeletre! – vakkantotta Shane. Nem hagyott nekik sok választási lehetőséget. Shane nagydarab srác volt, és ezúttal kihasználta az izmaiban rejlő erőt. Mire Claire feleszmélt, már az emeleti folyosón robogtak, és a következő pillanatban Shane már be is lökte Eve szobájának ajtaját. – Befelé, lányok! Zárkózzatok be! Komolyan mondom. Senkinek ne nyissatok ajtót, csak nekem!
– De Shane!
A fiú Claire felé fordult, a vállára tette két hatalmas mancsát, aztán előrehajolt és kedvesen homlokon csókolta a lányt. – Nem ismered ezeket a fickókat – mondta. – Nem vagytok biztonságban. Maradjatok a szobában, amíg visszajövök értetek.
– Meg kell állítanod őket – motyogta Eve kábán. – Ne engedd, hogy bántsák Michaelt!
Shane mélyen Claire szemébe nézett, és a lány látta, milyen szomorú és elkeseredett. – Igen – mondta Shane. – Úgy tűnik, erről már egy kicsit lekéstem. Most már rátok kell vigyáznom. Michael is ezt akarja.
És mielőtt Claire ellenkezni tudott volna, Shane belökte a szobába, és becsapta az ajtót. Aztán rávágott egyet ököllel, és azt mondta: – Zárd be!
Claire bekattintotta a zárat, aztán elfordította a régi kulcsot. Mozdulatlanul állt az ajtó előtt, mert valahogy megérezte, hogy Shane még vár valamire.
– Shane? – Claire az ajtóhoz préselte magát, hallgatózott. Úgy érezte, mintha hallaná a fiú kapkodó, szaggatott légzését. – Shane, ne hagyd, hogy bántson. Ne hagyd!
Valami neszt hallott, ami inkább zokogásra, mint nevetésre emlékeztette. – Oké – hallatszott Shane halk hangja. – Rendben.
Aztán távolodó léptek zaja szűrődött be, ahogy Shane végigtrappolt a folyosón, és elindult lefelé a lépcsőn.
Eve az ágyán ült, meredten bámult maga elé a semmibe. A Claire szobájában kitört tűz miatt itt is olyan szag terjengett, mintha egy hatalmas kandalló lett volna, pedig Eve szobájában semmi komoly kár nem esett, csak a füst kormozta be itt-ott a falakat. Ráadásul Eve rengeteg fekete holmija miatt szinte alig lehetett észrevenni.
Claire leült az ágyra Eve mellé. – Jól vagy? – kérdezte.
– Nem – felelte Eve. – Ki akarok nézni az ablakon. Pedig nem kéne, ugye? Nem kéne látnom, hogy mit művelnek.
– Szerintem se – helyeselt Claire, és nyelt egy nagyot. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – Finoman simogatni kezdte Eve hátát, és közben azon agyalt, hogy mit csináljon… de egyetlen épkézláb ötlete sem támadt. Ahogy a helyzet állt, nagyítóval sem igazán talált volna szövetségeseket a környéken… Shane-en kívül nem maradt senkijük. A második legjobb lehetőségük pedig egy vámpír lett volna.
Ez mennyire para már?
Ezzel együtt még mindig felhívhatta volna Amelie-t. Habár ez olyan lett volna, mintha egy hangyabolyt akarna atombombával elpusztítani. Amelie olyan brutál vámpír volt, hogy a többi vámpír harc nélkül meghunyászkodott, ha feltűnt a színen. Ő azt mondta Claire-nek, „mindenkivel tudatni fogom, hogy ne háborgassanak benneteket. Azonban nektek is meg kell ígérnetek, hogy ezután nyugton maradtok. Ha mégis megzavarjátok a rendet és a nyugalmat, kénytelen leszek felülvizsgálni a döntésemet. Az pedig rátok nézve nem lenne…”
– Szerencsés – fejezte be a mondatot Claire suttogva. Na ja. Nagyon nem lenne szerencsés. Ami itt folyik, azt nehéz lesz úgy értelmezni, hogy azzal nem zavarják meg a rendet és a nyugalmat, és ha Shane faterja is akcióba lendül… na akkor teljességgel kizárt. Azért jött, hogy vámpírokat gyilkoljon, és nem valószínű, hogy olyan apróságok miatt, mint a fia testi épsége – vagy az élete – visszafogná magát.
Nem lenne jó ötlet értesíteni Amelie-t.
Akkor viszont ki marad? Oliver? Ami azt illeti, Oliver sem foglal el túlságosan előkelő helyet Claire Legjobb Barátainak Örökranglistáján, habár eleinte elég jó arcnak tűnt, ahhoz képest, hogy milyen öreg. De aztán kiderült, hogy csak megjátszotta magát Claire előtt, miközben ő volt a második lebrutálabb vámpír a városban. Aki, ha tehetné, szemrebbenés nélkül kihasználná őket és ezt a helyzetet, hogy megszívassa Amelie-t.
Szóval nem. Oliver is kilőve. A rendőrség a vámpírok kezében van, mindenkit lefizettek. A tanárai az egyetemen… kizárt. Egyikükről sem sütött, hogy szívesen szembenézne a veszéllyel, és jól bírná a nyomást.
Anya és apa? Beleborzongott a gondolatba, hogy mi lenne, ha segítséget kérne tőlük… Egyrészt az emlékeiket mostanra már megváltoztatta Morganville különös pszichikus mezője, legalábbis Claire erre tippelt, mivel úgy tűnt, a szülei elfelejtették, hogy hazaparancsolták, miután kiderült, hogy kiköltözött a kollégiumból és a campuson kívül vett ki szobát. Ráadásul fiúkkal osztozott az albérleten. Nem valószínű, hogy az anyukája és az apukája segítségére van szüksége, hogy kimásszon ebből a slamasztikából, főleg úgy, hogy Shane faterjával meg a motorosbandájával kell szembeszállni.
Az unokatesója, Rex… ez egész jó ötletnek tűnt. De sajnos Rexet három hónappal ezelőtt lesittelték, jutott eszébe Claire-nek. Az anyukája említette a dolgot.
Nézz szembe a tényekkel, Danvers. Egyedül maradtál. Senki sem jön, hogy megmentsen.
Ő, Eve és Shane a világ ellen.
Egy a hárommilliárdhoz az esélye, hogy ezt túlélik.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi művéről írtunk:Rachel Caine: Az Üvegház