Főkép Újabb két évszázad telt el a Weyland-Yutani nagyvállalat Fiorina „Fury” 161 nevű fegyenckolóniáján bekövetkezett súlyos fiaskó után, az emberséget nem ismerő kereskedelmi szervezet helyét pedig mostanra a hadsereg vette át. A fegyveres erők tudósainak hosszas kísérletezése eredményeképp születhetett meg Ellen Ripley nyolcas számú klónja, melyből végre sértetlenül kioperálható a sorozat címét adó idegen faj királynőjének bábja, nyüve, csírája – vagy tán a legszerencsésebb, ha egyszerűen embriónak nevezzük ezt a parazita fejlődési állapotot.
 
Ám mivel a klónt a már gazdaszervezetté lett Ripley sejtjeiből hozták létre, benne megtalálhatók nemcsak az ember, hanem a földönkívüli lény génjei is, minek következtében mindkettejükben különös változások mennek végbe. A nyolcas számú klón emlékezik, vére hasonlóképp – még ha nem is oly erősen – savas, mint a fekete testű, rémisztő idegenek sárga testfolyadéka, és ami a legfontosabb, érzi az idegeneket. Mindez pedig a hadsereg Auriga nevű orvos-laboratóriumi hajóján történik, ahol a rendkívül ellenálló, immár az emberi géneket is bensőséges módon ismerő földönkívüli lények „beidomításán” mesterkednek a bennük hatalmas lehetőségeket látó tudósok.
 
Valódi sci-fit kapunk tehát a harmadik rész pszicho-horrorja után, és ezt mind a forgatókönyv, mind a rendezés határozottan és tudatosan közvetíti felénk. A sorozatban most először kapnak valóban komoly szerepet a dialógusok; most élvezhetjük ki hosszasabban is a modern technikát, a dokkoló űrhajók, és a különleges orvosi berendezések látványát; most látunk először a szereplőket mozgató indítékok mögé; a „megtermékenyítéshez” hibernált alanyokat szállító Betty legénységének köszönhetően pedig még egy kis Star Warsra emlékeztető betyárromantikával és humorral is szélesedik a művészi paletta.
 
Ugyancsak most először kap komolyabb szerepet a sorozatban a színészi játék, és ugyan korábban sem holmi csapnivaló gárdával készültek el a filmek, Winona Ryder, Dominique Pinon és Ron Perlman beválasztása kifejezetten telitalálatnak bizonyult (az utóbbi kettőssel Jeunet az Elveszett gyermekek városában, kizárólag Pinonnal számtalan más filmjében is dolgozott már, Perlman pedig később a Hellboy filmek sztárja lett), ahogy az akkoriban épp befutni készülő Gary Dourdané is, kinek nevét manapság leginkább a CSI: Helyszínelők című televíziós sorozatból ismerhettük.
 
Cselekményét tekintve a film furcsamód erősen támaszkodik a tudományos fantasztikum kliséire: a tébolyult tudós és a frankensteini szörnyeteg alakjára, de még a világot megmentő, magányos hős figurájára is, ahogy a forgatókönyvíró sok elemet átvett a korábbi Alien-részekből is, mégis mindenhol találni valamiféle csavart. Ripley anyai ösztöne ezúttal két irányban is érvényesül, ám mindkét esetben – hol kissé, hol egészen határozottan – eltorzulva; e félig eltaszító, félig elfogadó kapcsolatok mégis tagadhatatlanul emberivé teszik a történetet.
 
Vagyis ezúttal hamisítatlan, néhol artisztikus megoldásokban dúskáló mozit láthatunk, melyben pergősebb akciójelenetek váltakoznak elgondolkodtató párbeszédekkel és háttérként szolgáló – sokszor elsősorban a látványra összpontosító – képsorokkal. A szigorú tudományosság elve néhol ugyan sérül, ám mivel Jeunet páratlan mestere a hitetlenség felfüggesztésének, első látásra eszünkbe sem jutna megakadni az apróbb-nagyobb logikai bakikon. Ennek köszönhetően a Feltámad a halál sokkal közelebbi rokonságot mutat az olyan klasszikusokkal, mint a Start Wars dupla-trilógia vagy a Star Trek mozifilm-sorozat, és utat nyit a későbbi, konvencionálisabb, ámde hatásos kvázi-folytatások felé, mint az AVP opusok.
 
A film legnagyobb erénye egyben elsődleges hibája is: túlságosan jó, túlságosan művészi ahhoz, hogy hosszú távon zsigeri szinten tudja fenntartani a feszültséget – sokkal inkább a szívre és az intellektusra hat. Miután az ezt megelőző három Alien film mindegyikében egy-egy műfaji megközelítés dominált, a Feltámad a halálban érvényesülő átfogóbb és integrálóbb felfogás miatt a negyedik rész valamelyest kilóg a történetfolyam egészéből, ugyanakkor e nélkül nem lehetne teljes a sorozat. Ha egyszer már túltettük magunkat azon, hogy az első idegen pusztulásával nem értek még véget az emberiséget fenyegető borzalmak, érdemes eljutnunk ide, az alapszálat ténylegesen lekerekítő dráma végéhez.