Főkép Noha a Svéd Központi Bank (Sveriges Riksbank) által alapított közgazdasági Nobel-emlékdíjat 1969 óta ítéli oda a Svéd Királyi Tudományos Akadémia, vagyis a diszciplína jó ideje komoly presztízsnek örvend, számomra mindig is úgy tűnt, hogy ez a furcsa szakterület inkább humbug, mint egzakt tudomány. Másképp hogyan lehetne megmagyarázni, hogy a makroökonómia tudorai legfeljebb utólag megmagyarázni, előre jelezni viszont nem képesek a nagyobb gazdasági válságokat, és azok kezelésében sem mindig jeleskednek igazán?
 
A lelki tényezők szerepe a gazdaságban és a globális kapitalizmusban alcímű kötetükben George A. Akerlof és Robert J. Shiller pontosan erre a problémára ad magyarázatot, mégpedig az angol szakirodalomban „animal spirits” – magyarosítva „lelki tényezők” – szerepét kidomborítva, melyek az irracionalitás, a kiszámíthatatlanság változóját viszik bele az amúgy szigorú logikát megkívánó gazdasági egyenletekbe, valamint a rajtuk alapuló elméletekbe.
 
Szerintük ugyanis az ésszerűség, a hűvös számítás mellett öt – magától értődően eltérő mértékben és különféle kombinációkban ható – emberi tényező, éspedig a bizalom, a méltányosság, a korrupció (annak enyhébb változatával, a rosszhiszeműséggel), a monetáris illúzió és a történetek befolyásolják leginkább gazdasági döntéseinket. A makroökönómiai folyamatokra vonatkozó bármely elemzés és előrejelzés kizárólag az ezekkel módosított értékek esetében közelíthet kellőképp a valóság leírásához, és erről nemcsak a közgazdászok, hanem – és ez sokkal veszélyesebb – az egész országok sorsát befolyásoló politikusok is megfeledkeznek, vagy szándékosan nem vesznek tudomást.
 
Tételük bizonyításához a szerzők elsősorban az USA nagy gazdasági válsága mögött ható erőket veszik górcső alá, és az ezekből levont következtetésekkel, az általánosan elfogadott és a bevett közgazdaságtudományi módszerek kiigazításának szükségességével igazolják annak helytállóságát, hogy az emberi tényezők figyelembe vétele nélkül jó eséllyel hamis eredményre jutunk.
 
Jóllehet ők csupán az Óz, a nagy varázsló allegóriájának sajátos pénzügyi értelmezésével példálóznak, óhatatlanul is eszünkbe jut az asimovi pszichohistória (egyfajta kognitív szociológia) fiktív példája, melynek segítségével viszonylag kis hibahatárral meghatározhatók a nagy tömegek viselkedésének jövőbeni „mozgásai”. Ám még ez sem tekinthető bombabiztos módszernek, hiszen az ésszerűtlenség, a kiszámíthatatlanság sohasem vonható ki teljességgel az egyenletekből.
 
Különösen tanulságos és megszívlelendő az Egyesült Államok kisebbségeiről, mindenekelőtt a feketékről, a feketék aránytalan bebörtönzöttségének és szegénységének okairól, a pozitív diszkrimináció szükségességéről szóló fejezet, ahogy érdemes elgondolkodni azon is, milyen szerepet tartanak üdvösnek az állam számára – és miért. A piacok túlzott szabadságát ugyanis veszélyesnek tekintik, mivel képtelenek kezelni a szélsőségeket, így a vadhajtások lenyesegetése, az óvó-gondoskodó terelgetés – ami alatt semmiképp sem szabad durva, autokratikus beavatkozást érteni – szerintük az állam, a vezető politikusok, valamint a központi bankok feladata.
 
A szövegen jól érződik a két szerző komoly szakmai-elméleti felkészültsége, ugyanakkor mindvégig kellően olvasmányos marad (persze Dan Brown-regényre azért nem szabad számítani), és fontos lépésnek tűnik afelé, hogy a közgazdaságtudomány ne a valós folyamatokkal sokszor köszönőviszonyban sem lévő, azokat legfeljebb utólagosan „magyarázó” absztrakció, hanem hasznos és hihető tudományág legyen. Ahhoz pedig, hogy az emberi tényezőt legalább részben racionalizálhassuk, érdemes lenne a kötetet minél több diáknak, ha másnak nem, legalább a felsőoktatásban tanulóknak elolvasnia.