FőképA While Heaven Wept egy Virginia állambeli metal zenekar, amely több, mint 20 éve indult. Egészen különleges, párját ritkító muzsikát játszanak, olyat, ami egyfelől egy szűkebb, mondhatni ínyenc réteget mozgat meg – másfelől viszont épp speciális volta miatt lehet sok olyan zenehallgató számára is érdekes, akik amúgy nem hallgatnak metalt. És a kultikus csapat június 4-én végre magyar színpadon is fellép, a Metal Fest keretén belül.
 
A WHW pályája tele volt problémákkal, tagcserékkel, regényt lehetne írni belőle (amint azt a zenekarvezető, gitáros, fő dalszerző Tom Phiilips valamelyest meg is tette a honlapjukon…). Hogy mást ne mondjak, a Fear of Infinity csupán a 4. albumuk – és mégis tartalmaz két olyan dalt („Unplenitude”, „To Grieve Forever”), amik kb. 1995-ben íródtak (még ha nem is akkori formájukban kerültek ide). És ez az első lemezük, ami nem totálisan underground, kicsi kiadónál jelenik meg. A két évvel ezelőtti mestermű (Vast Oceans Lachrymose) nyomán a legnagyobb metal kiadó, a Nuclear Blast szerződtette őket, ami óriási előrelépés.
 
A WHW zenéjében a klasszikus heavy metal keveredik epikus doom, progresszív, thrash, nordikus black metal (a lemezt nyitó „Hour of Reprisal”-ban), sőt komolyzenei elemekkel. Olyan zenekarok jutnak eszembe az albumot hallgatva, mint pl. a korai Fates Warning (még John Arch énekessel), a Candlemass, a Solitude Aeternus, a korai Queensryche, a Solstice, a Cirith Ungol, a Mercyful Fate, a ’80-as évek eleji brit heavy metal robbanás obskúrus bandái (amik közül legfeljebb az Iron Maiden-t ismerik ma tömegek). Ezek zöme ugye enyhén szólva is nem túl közismert név, és ez már önmagában jelzi, hogy a WHW olyasmit csinál, ami alapból a „beavatott” kevesek kedvence. Jellemzően csupa két-három évtizedes hatásról beszélünk itt, bárkiben felmerülhet hát, mi a jó abban, hogy poros, ótvaros, ódon heavy metalt csinál egy zenekar ma, 2011-ben? Erre az a válaszom, hogy egyrészt, lévén annyira speciális és ritka fajta muzsika ez, alapból olyan élményt adhat a legtöbb hallgatónak, amit valószínűleg soha korábban nem tapasztalt. Másrészt pedig a WHW hangzása korántsem poros, meg aztán ez a zene inkább kortalan, meg az is, amiről szól, így aztán évtizedek múltán is mondani fog valamit.
 

 
De amiért olyan nagyon különlegesnek tartom Phillips-ék zenéjét, az elsősorban mégis a zenébe tett érzelmek mélysége. Nagyon kevés metal zenekart lehetne mondani, amelyik ilyen emelkedett, ünnepélyes hangulatú zenét játszik. Sokszor mintha templomban ülne az ember, mit templomban, valami viharverte, ősi katedrálisban, olyan felemelő és monumentális, amit itt hall. Ugyanakkor végtelenül szomorú, gyászos, borongós is a WHW, de valahogy nem a dark/gothic bandákat idézőn, talán mert itt nem az extremitásig fokozott negatív érzések meg gondolatok, ill. különféle sötét témák adják a dalok alapját, hanem olyan emberi érzések, amik bármelyikünkben felmerülhetnek. Lehet azt mondani, hogy a szövegek java arról szól, hogy milyen elveszíteni valakit, aki mindennél fontosabb volt számunkra. Az nem derül ki, hogy adott fontos személlyel szakított-e a szövegeket író Tom Phillips, netán meghalt az illető, de tény, hogy az elválás fájdalma esszenciális formában van jelen e dalokban.
 
Persze, az albumot lehet anélkül is hallgatni, hogy az ember felnyitogassa saját csalódásainak régi sebeit. A súlyos gitárriffek, a billentyűs hangszerek bőséges használata, a gyönyörű dallamok és szólók, Rain Irving hangja, mellyel a magasabb és mélyebb fekvésekben egyaránt erőteljesen és kifejezően énekel, s egyáltalán, az album összes dala önmagában is feledhetetlen élményt nyújt.
 
Az egyes dalokat már nem elemezném ki, csak annyit jegyeznék meg, hogy az „Unplenitude” és a „To Grieve Forever” olyan gyönyörűek, amikhez foghatót ritkán hall az ember a metal világában. Előbbi egyes dallamai akár Secret Garden vagy Loreena McKennitt lemezein is elférnének, míg utóbbi Dead Can Dance emlékeket is ébreszt. Ugyanakkor meg ki állhatna ellen az „Hour of Reprisal” és a „Destroyer of Solace” magával ragadó sodrásának, és hogyan volna képes bárki, akinek szíve van és érezni képes, borzongás és gyönyörűség nélkül hallgatni a záró, 11 perces „Finality” bánatverte, mégis oly’ egyenes tartású, őszinte, megrázó dallamait?!
 
Az együttes tagjai:
Tom Phillips – gitár, ének, billentyűs hangszerek
Jim Hunter – basszusgitár
Scott Loose – gitár
Trevor Schrotz – dob
Michelle Schrotz – billentyűs hangszerek, vokál
Rain Irving – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hour Of Reprisal  
2. Destroyer Of Solace         
3. Obsessions Now Effigies
4. Unplentitude         
5. To Grieve Forever
6. Saturn And Sacrifice        
7. Finality
 
Diszkográfia:
Into the Wells of Sorrow (1994) 7" kislemez
Lovesongs of the Forsaken (1995) EP
The Mourning split 7" with Cold Mourning (1997)
Sorrow of the Angels (1998)
Chapter One: 1989-1999 2x LP Retrospective (2002)
The Drowning Years (2002) 7" kislemez
Of Empires Forlorn (2003)
Vast Oceans Lachrymose (2009)
Vessel (2010) 7" kislemez
Triumph:Tragedy:Transcendence (2010) koncert
The Arcane Unearthed 2x LP Retrospective (2011)
Fear of Infinity (2011)