Részlet Arnaldur Indriðason: Hideg nyomon című könyvéből

Erlendur leparkolt a Ford Falconnal a háza előtt. Egy ideig még nem állította le a kocsit. Bár öreg volt, tökéletesen működött, motorja fülbemászóan dorombolt. Erlendur imádta, és néha, amikor semmi dolga nem akadt, csak úgy furikázott vele a városon kívül. Korábban sosem csinált ilyet. Egyszer Mariont is elhívta a Kleifarvatn-tóhoz. Végighajtott a parton, és közben az ügyről mesélt, amelyen éppen dolgozott. A tó mélyén egy csontvázat találtak, és az esetet egy csapat izlandi diákkal hozták összefüggésbe, akik még a hatvanas években az NDK-ban tanultak. Mariont különösen érdekelte ez a nyomozás. Erlendur tenni akart valamit az asszonyért, mert tudta, milyen beteg. Azzal is tisztában volt, hogy senki másra nem számíthat, ha eljön a halál pillanata.
Ahogy ez eszébe jutott, elhúzta a száját, és megsimogatta a vékony, elefántcsontszínű kormánykereket. Sosem látja többé Mariont. Csak az emlékek maradtak, elég vegyesek. Arra gondolt, hogy az ő ideje is gyorsan lejár ezen a földön. Lassan majd átadja a helyet az új nemzedéknek. Máris minden elmúlt, anélkül, hogy észrevette volna, mert nem foglalkozott mással, csakis a munkával. Mielőtt ráeszmélne, egy kórházi ágyon fog feküdni, ahogy Marion, és szembenéz a halállal.
Erlendurnek fogalma sem volt, mihez kell kezdeni egy halottal. Marion megkérte, hogy intézkedjen a temetéséről. A további lépéseket az ápolónővel beszélte meg.
A kórházból hazafelé felhívta Szánit, és szólt neki, hogy beugrik. Ott találta a nő öccsét és Gudnyt is. A tolmács épp menni készült, amikor Erlendur megérkezett, de felajánlotta, hogy marad.
– Még mindig nem akarja elmondani, hol van Niran? – tudakolta Erlendur.
Száni megrázta a fejét, és csökönyösen nézett a nyomozóra.
– Szerinte jobb neki ott, ahol van – mondta Gudny – Tudni akarja, mikor adják ki Elías holttestét.
– Hamarosan – ígérte Erlendur. – Ez kiemelt fontosságú ügy. A földi maradványokat csak addig tartjuk bent, amíg a nyomozás folyik.
A lakásban valamivel nyugodtabb volt a légkör, mint korábban. Erlendur egy fotelben ült a sárga sárkány alatt. A testvérek egymás mellett kucorogtak a kanapén. Mindketten dohányoztak. Erlendur még sosem látta Szánit cigarettázni. Az asszony szeme táskás volt, arca egyszerre fájdalmas és aggódó.
– Milyen ezen a környéken élni? – kérdezte Erlendur. – Ismeri a szomszédait?
– Jó hely – válaszolt Száni. – Nagyon nyugodt. De a szomszédokat nem igazán ismerem.
– Volt abból valami baja, hogy thaiföldi? Észlelt faji előítéletet vagy ellenségességet?
– Csak amikor elmentem egy bárba vagy ilyesmi.
– A fiúk szeretnek itt?
– Niran haza akar menni Thaiföldre, de én azt szeretném, ha velem maradna. Elías sosem panaszkodott. De volt egy tanár, akit nem szeretett. Kjartan.
– Ódinn nem örült, amikor jóval az esküvő után tudomást szerzett Niranról. Ezért váltak el?
Száni meghallgatta, ahogy Gudny lefordítja a kérdést. Aztán Erlendurhöz fordult.
– Ez is benne lehetett – felelte. – Sosem szívelték egymást.
– A barátjának volt köze a váláshoz? – kérdezte Erlendur.
– Nem – válaszolta Száni. – Ódinnal már vége volt, amikor megismertem.
– Miért nem mond róla semmit? Ő nem akarja? Valamiért szégyelli a kapcsolatukat?
Az asszony felnézett. Úgy tűnt, már válaszra nyitja a száját, de aztán mégsem tette.
– Nála van Niran?
– Hagyjuk ezt.
– Nagyon fontos, hogy beszéljünk Nirannal – erősködött Erlendur. – Nem hisszük, hogy rosszat tett, de tudhat valami fontosat. Gondolkodna ezen holnapig?
Gudny fordított, de Száni nem válaszolt.
– Itt fogja eltemettetni Elíast? – kérdezte Erlendur.
– Persze – mondta Száni. – A családom eljön a temetésre. Jó lesz őket újra látni… Bár Thaiföld nem hiányzik… Kétszer jártam otthon, amióta Elías megszületett.
Aztán elhallgatott.
– Csak békében akarok itt élni – mondta hosszú szünet után. – Egy jobb élet reményében jöttem, és azt hittem, megtaláltam. Semmit sem tudtam Izlandról korábban. Azt sem, hogy van ilyen ország. Aztán egyszer csak álmaim földje lett. És akkor most jön ez a szörnyűség. Lehet, hogy visszamegyek Nirannal. Talán nem tartozunk ide.
– Elég megbízhatatlan forrásból értesültünk róla, ezért nem is tulajdonítunk neki nagy fontosságot, de úgy tudjuk, hogy Niran olyan fiúkkal barátkozik, akik kábítószert árulnak.
– Ki van zárva.
– Tudja, mi az a behajtó?
Száni bólintott.
– Volt Nirannak ügye ilyenekkel?
– Nem – fordított a tolmács. – Niran nem barátkozik ilyenekkel. Aki mást mond, hazudik.
Erlendur leállította a motort, és kiszállt a kocsiból a fagyba. Összehúzta magán a kabátot, és lassan a kapuhoz sétált. Odabent a sötét lakásban lámpát gyújtott. Most nem látszott a hold az ablakból, borult volt az ég, és a szél üvöltött a falon túl.
Nem is tudta, mióta üldögél Marionra gondolva, amikor kopogtak. Azt hitte, elaludt, de nem volt biztos benne. Felkelt, és ajtót nyitott. Egy alak lépett ki a folyosó árnyai közül, és köszönt. Eva Lind volt.
Erlendur zavarba jött, hiszen régóta nem látta. Mivel a kapcsolatuk romokban hevert, nem is igen számított rá, hogy valaha még látni fogja. Úgy döntött, nem kajtat utána többé, nem cibálja ki a drogtanyákról, nem lép közbe, ha meglátja a nevét a rendőri jelentésekben, nem igyekszik rávenni, hogy maradjon vele, nem győzködi, hogy menjen elvonókúrára. De ez is csak rontott a helyzeten. Minden találkozásukkal tovább mélyült közöttük a szakadék. Eva Linden a vetélése után erőt vett a búskomorság és a cselekvésképtelenség. Erlendur minden erőfeszítése ellenkező hatást váltott ki, mint amit akart. Lánya azzal vádolta, hogy basáskodik fölötte. Utolsó kísérlete az volt, hogy megpróbálta rábeszélni az elvonóra. Amikor kudarcot vallott, feladta. A munkája során sűrűn találkozott ilyen helyzetekkel. A végén sok szülő mondott le a gyerekéről, aki mélyebbre és mélyebbre süllyedt, és a legkisebb jelét sem adta annak, hogy hajlandó lenne megváltozni.
Hagyta hát, hadd csináljon a lány, amit akar, és Eva Lind se sokat törődött vele. Erlendur rájött, hogy szinte nem is ismeri. A méreg, amivel folyamatosan küzdenie kellett, egészen más emberré tette. Kilátástalan harc volt. Bár a lány sosem jutott el odáig, hogy kifogásként használja a bódítószereket, Erlendur tudta, hogy a méreg nem Eva Lind. A méreg egy dolog, Eva Lind egy másik. Általában nehezen lehetett csak megkülönböztetni a kettőt, de azért meg lehetett. És – noha ez csekély vigasz volt – Erlendur tudatában volt ennek.
– Bejöhetek? – kérdezte Eva Lind.
Erlendur soha nem ismerte volna be, mennyire örül, hogy látja. Végre nem azt az ocsmány fekete bőrdzsekit viselte, hanem egy hosszú vörös kabátot. A haja tiszta volt, lófarokba fogta össze, szolid sminket tett fel, és nem viselt piercinget az arcán. A fekete rúzs is hiányzott, sőt, egyáltalán nem volt kirúzsozva. Vastag zöld pulóvert húzott a hideg ellen, farmer volt rajta, és fekete, majdnem térdig érő csizma.
– Persze – mondta Erlendur, és beengedte.
– Olyan szörnyen sötét van itt mindig – jegyezte meg a lány, ahogy besétált a nappaliba. Erlendur becsukta az ajtót, és követte. Eva félretolt egy kupac újságot a kanapén, leült, elővett egy csomag cigarettát, és kérdő tekintettel apja felé nyújtotta. Erlendur egy gesztussal jelezte, hogy nyugodtan rágyújthat, de ő nem kér.
– Szóval mi újság? – kérdezte, miközben leült a karosszékébe, mintha csak egy-két napja találkoztak volna.
– Same old  – felelte Eva angolul.
– Az izlandi már nem elég jó nyelv?
– Sosem változol meg, igaz? – Eva körbehordozta a tekintetét a zsúfolt könyvespolcokon, kinézett a konyhába, ahol csak egy asztal állt két székkel, kávéfőző, meg egy nyeles lábas a tűzhelyen.
– Ahogy te sem.
Eva Lind megvonta a vállát. Nem szeretett magáról beszélni, mert az rendszerint veszekedésbe torkollott, ami után mindkettőjükben csak rossz érzések maradtak. Erlendur nem akarta azzal ingerelni, hogy kifaggatja, hol volt, amióta nem látta. Úgyis csak azt a választ kapná, mint mindig: semmi köze hozzá. Meg hogy sosem volt köze hozzá, ami az ő hibája.
– Ma benézett hozzám Sindri. Épp az Anonim Alkoholisták gyűlésére ment – nézett a lánya szemébe. Vonásai, szeme és magas járomcsontja néha az anyjára emlékeztette.
– Valami fakereskedőnél melózik Kópavogurben… Úgy egy hete dumáltunk. Rólad.
– Rólam?
– Mindig rólad van szó, ha találkozunk. Mondta, hogy tartja veled a kapcsolatot.
– Néha felhív – ismerte be Erlendur. – Meg időnként beugrik. Miket beszéltek rólam?
– Ezt-azt – felelte Eva. – Fura vagy. Meg hát az apánk vagy, jó, hogy néha beszélünk rólad. Sindri jókat mond. Jobbakat, mint gondoltam.
– Sindrivel nincs semmi baj. Neki legalább van munkája.
Nem volt szándékos a megjegyzés. Nem akart ítélkezni, de kicsúszott a száján, és látta, hogy Eva magára vette. De hiszen azt sem tudta, van-e állása éppen.
– Nem veszekedni jöttem – mondta Eva.
– Nem, nem, tudom. Egyébként sincs értelme veled vitatkozni. Ezt már megtanultam. Falra hányt borsó. Nem tudom, mit csinálsz, vagy mit csináltál az elmúlt időben, és így rendben is van. Nem tartozik rám. Igazad van, semmi közöm hozzá. Kérsz kávét?
– Igen.
Eva elnyomta a cigarettáját, és azonnal elő is vett egy újabbat, de nem gyújtott rá. Erlendur vizet és kávét tett a kávéfőzőbe a konyhában. A gép hamarosan öklendezni kezdett, és kicsöpögött belőle a barna folyadék. Erlendur talált némi kekszet is, aminek egy hónapja lejárt a szavatossága, így inkább kidobta. Előkotort két bögrét, és bevitte a nappaliba.
– Hogy megy a nyomozás? Van már valami fogalmatok róla, mi történt?
– Nincs – mondta Erlendur. – Lehet, hogy dílerek működnek az iskola környékén, talán az udvaron is – tette hozzá, és megnevezte a két lányt, de Eva sosem hallott róluk. Viszont az iskolai drogkereskedelmet ismerte. Egy rövid ideig maga is foglalkozott vele.
Erlendur behozta a kávét, és kitöltötte. Aztán visszaült a karosszékbe. A lányát nézte a csészéje pereme fölött. Nem jött rá azonnal, mi változott. Mintha megöregedett volna, mióta legutóbb találkoztak. De érettebbnek is tűnt. Ebben a kabátban sokkal inkább nézett ki fiatal nőnek, mint annak a nagyszájú kislánynak, aki minduntalan lázadozott, és alaposan kiosztotta, ha úgy tartotta kedve. A kamaszos viselkedésnek, amely oly sokáig része volt a személyiségének, nyomát sem látta.
– Sindrivel beszéltünk az öcsédről is, aki meghalt – mondta Eva, miután végre rágyújtott a cigarettára.
Olyan hangon jelentette be, mintha nem lenne több köze hozzá, mint egy újsághírhez. Erlendur egy pillanatig nagyon haragudott rá. Mi dolga neki ezzel? Az öccse halála óta már több mint egy nemzedéknyi idő eltelt, de Erlendurt még mindig nagyon érzékenyen érintette, ha szóba került. Senkinek nem beszélt róla egészen addig, amíg Eva ki nem hízelegte belőle valahogy. Azóta már többször megbánta, hogy kitárta előtte a szívét.
– Sindri elmesélte, hogy hallott róla keleten, még a halüzemben. Ott még emlékeztek rád, az öcsédre meg a nagyszüleinkre, akikről mi nem is hallottunk. Sindri elmondta a sztorikat, amiket arrafelé beszélnek…
Erlendur tudott erről: Sindri egyszer csak felbukkant, és neki is elmesélte, mit hallott a családról és arról a végzetes útról, amikor a lápvidékre hirtelen lecsapott a hóvihar.
– Sztorikat? – visszhangozta Erlendur. – Mégis mit képzeltek…
– Lehet, hogy ezért álmodtam azt – szakította félbe Eva Lind. – Mert róla beszéltünk.
– Mit álmodtál?
– Tudtad, hogy vannak, akik naplót vezetnek az álmaikról? Én nem, de a barátnőm például mindent leír, amit álmodik. Én nem is álmodom soha. Legalábbis nem emlékszem. Azt hallottam, hogy mindenki álmodik, csak van, aki reggelre elfelejti. Hogy hívták az öcsédet? – kérdezte Eva.
– Bergur – mondta Erlendur. – Bergurnek hívták. Mit hallott róla Sindri?
– Hogyhogy nem találták meg?
– Mindent megtettek, amit csak tudtak. A mentőcsapatok, a helyi gazdák, aki élt és mozgott, minket keresett. Nekem szerencsém volt. Elvesztettük egymást a hóviharban. Őt sosem találták meg.
– Igen, de úgy értem, hogy később nem lehetett volna felkutatni? – erősködött Eva azzal a makacssággal a hangjában, amelyet Erlendur még a saját anyjától ismert. – Testrészeket, csontokat…
Erlendur tökéletesen tisztában volt vele, miről beszél Eva, csak úgy tett, mintha nem értené. Sindri nyilván hallhatta a történetet keleten, ahol még mindig közszájon forgott a két fiú tragédiája, akik az apjukkal együtt eltévedtek a hóviharban sok-sok évvel ezelőtt. Erlendur számos elméletet hallott, mielőtt a szüleivel Reykjavíkba költözött volna. Most meg a lánya, aki semmit nem tudott az esetről azon kívül, amit tőle hallott, itt ült vele, hogy megbeszéljék az öccse eltűnését. Fogta magát, és a semmiből betoppant, hogy kifaggassa az emlékekről, amelyek tízéves kora óta gyötörték.
– Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezte kurtán.
– De miért ne beszélhetnénk erről?
Nem értette, miért ilyen konok a lánya. Igaz, egyetlen kesztyűre vagy sálra sem akadtak, és az idő múlásával másokat is izgatni kezdett, miért nem találták meg a maradványokat, így az emberek különféle elméleteket gyártottak. Ám Erlendur inkább egyiken sem töprengett túl sokáig.
– Mert nem akarok – jelentette ki. – Talán majd máskor. Mesélj inkább magadról. Ezer éve nem láttalak. Mi van veled?
– De én rólad akarok beszélni – kötötte a karóhoz az ebet Eva. – Rólad álmodtam. Egyetlen álmomat sem láttam még ilyen tisztán. És utoljára kiskoromban álmodtam rólad, amikor azt se tudtam, hogy nézel ki.
Erlendur nem szólt. Az anyja lelkesedett az álomfejtésért, de Erlendurt sosem kötötte le az ilyesmi. Csak az elmúlt néhány évben kezdett feltámadni az érdeklődése. Eva azt mondta, elfelejti az álmait. Az anyja is így volt vele. Csupán harmincéves korában kezdett emlékezni rájuk, amikor kialakult az a rejtélyes képessége, hogy haláleseteket, születéseket, látogatókat meg efféléket álmodott meg előre kísérteties pontossággal. Csak épp a fia halálát nem álmodta meg. Bergur utána is csupán egyszer látogatta meg álmában. Ezt elmesélte Erlendurnek. Álmában nyár volt, és a kisfia a tanya ajtajában állt. Az ajtófélfának támaszkodott háttal az anyjának, aki csak a körvonalait látta. Sokáig lebegett a szeme előtt ez az álomkép, de nem bírt közelebb menni a gyerekhez. A karját nyújtotta felé, de a fiú észre sem vette. Aztán felegyenesedett, leszegte a fejét, zsebre vágta a kezét, ahogy szokta, kisétált a nyári napsütésbe… és eltűnt.
Ez hat évvel a szerencsétlenség után volt. Akkor már Reykjavíkban éltek.
Erlendur régen nemigen gondolt bele az álmaiba, mígnem egy időben lidércnyomásos látomások lepték meg, amikre azonban sosem emlékezett pontosan. Talán az volt az oka, hogy dolgozott akkoriban egy ügyön, ami igen mélyen érintette.
Nehezére esett megemészteni, hogy Eva Lind ennyi idő után beállít hozzá, hogy elmesélje a róla meg az öccséről szóló álmát.
– Miért nem találták meg soha? – kérdezte újra Eva.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Sindri elmondta, mi történhetett.
– Mit fecsegnek összevissza keleten? – fakadt ki Erlendur. – Mit gondolnak, mit tudnak?
– Szóval álmomban nem fagyhalál végzett vele. És ez passzol ahhoz, amit Sindri mondott.
– Kérlek szépen, hagyjuk ezt! – könyörgött Erlendur. – Nem akarok beszélni róla! Most nem. Később, Eva. Megígérem. De most jobb lenne, ha elmennél. Sok… sok a dolgom. Nehéz napom volt. Majd máskor megbeszéljük rendesen.
Felállt. Eva szótlanul figyelte. Egyszerűen nem értette. Úgy érezte, apjára ugyanakkora hatást gyakorolnak a történtek most, mint annak idején. Ennyi év alatt sem volt képes beletörődni.
– Ha találkozol Sindrivel, mondd meg, hogy üdvözlöm – túrt a hajába Erlendur.
– Megmondom.
– Örülök, hogy láttalak – mondta félénken.
– Ja, én is.
Miután a lánya elment, megállt a könyvespolccal szemben, és sokáig úgy maradt. Eva pompásan értett ahhoz, hogy felhúzza. Senki más nem volt képes ennyire felidegesíteni. Nem állt készen az öccse eltűnéséről szóló beszámolóra. Egyszer megígérte Evának, hogy elmondja az egész történetet, de nem lett belőle semmi. Mindez persze még nem jogosítja fel arra, hogy beállítson, és válaszokat követeljen, amikor éppen olyanja van.
A könyv, amelyből felolvasott Marion Briemnek, az asztalon hevert. Felvette. Annyiban különbözött a többi, végzetes balesetekről szóló könyvétől, hogy röviden azt a sok évvel ezelőtti történetet is leírta, amikor egy apát és két fiát elkapta a tomboló vihar az Eskifjördur fölötti lápon.
Erlendur fellapozta ezt a részt, ahogy már oly sokszor. A könyvben különböző terjedelmű írásokat gyűjtöttek csokorba. Mindnek ugyanolyan volt a szerkezete. A címet alcím vagy forráshivatkozás követte. Az elbeszélés általában a helyszín földrajzi leírásával indult, ez után jött maga a történet, majd egy rövid befejezés. Ezt a bizonyos beszámolót többször olvasta el, mint bármi mást életében, és már betéve tudta, szóról szóra. Elfogulatlan és szenvtelen volt, noha egy nyolcéves kisfiú magányos halálát beszélte el. Nem tett említést a pusztításról, melyet a tragédia vitt végbe azok szívében, akik átélték. Azt a történetet nem írja meg soha senki.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:Arnaldur Indri?ason: Kihantolt bűnök
Arnaldur Indri?ason: Vérvonal
Arnaldur Indriđason: Hidegzóna