Főkép Sokszor hallani, olvasni, látni olyat, hogy valami félresiklott. Másnak készült és más lett belőle. Jobbára, vagy inkább döntően a csalódás térfelén. Pocsék, silány munka, és hiába sajnálkozik az ember, hogy kikandikál belőle a jobb sorsra érdemes velő, úgyis a vég- és összeredmény számít. De szerencsére ellenpéldák is akadnak. Noel Péter Hernyó című könyve ugyanis forgatókönyvnek készült, ám végül mégis regény lett belőle. Meg a remény, hogy így a film megvalósítása nélkül is emberek ezreihez eljuthat. És lám, a félresiklás ezúttal bejött. Úgy tartalmilag és minőségileg, mint szándékát és üzenetét tekintve. A Hernyó kibújt a bábjából.
 
Aki a címet nem azonosítja kapásból a kábítószeres témával, az szerencsére biztosan nincsen benne a dolgok (drogok) sűrűjében. Aki meg igen – mármint aki asszociál a legpusztítóbb kábítószerre, a heroinra –, annak csak félig-meddig van igaza. Félig nagyon, de a meddig mégsem a fecskendőn és a kiskanál-öngyújtó kölcsönös feltételezésén múlik…
 
A Hernyó olyasféle nagyvárosi road-movie, amelyben a főhős fiatalok kis csapata fizikai, lelki és spirituális száguldást folytat a túlélésért, s a kábítószer csak kulisszaként van jelen. A főhősök elutasítják az ismert, megszokott és ránk kényszerített társadalom többnyire hamis és palástoló normáit, hogy a saját „hitük” szerint lázadjanak. Lázadjanak? Frászt! Keressék önmagukat ebben a keresztül-kasul civilizált modern létben, ahol a közhelyeket törvénnyé erősítő kapcsolatok elidegenednek, az egyetlen értékmérő matéria pedig virtuális és kézzelfogható pénzzé devalválódik.
 
Szóval a csapat tagjai a bűnözés szélén egyensúlyoznak, de pontosan érzik, hol a határ, így igazán kemény cselekmények még véletlenül sem terhelik a számlájukat. Ők csupán élni szeretnének, és azt szeretnék, ha hagynák is őket. Ám a napi rutin szorongató és unalomba taszító rutinja véletlenül a „nagyok” dolgába keveri őket: a fejük felett a különféle veszélyes és kegyetlen bűnözői csoportok érdekharca csap keresztül, magukkal sodorván őket is.
 
A történet komolyabb kontúrokkal élezi magát erőszakossá, ahol hőseink lassan elveszítik a szilárdnak vélt talajt a szélsőséges gonoszság kegyelmet nem ismerő földjén. Feladatik nekik a sokszor idillikus ábrándszövésű lecke, amely a valóságban nem ismer tréfát, ám legalább ugyanannyi hullát. A kis csapat így érik felnőtté saját, egyáltalán nem golyóálló bőrében, hogy végül egy elmés, csavarokkal tűzdelt történet bontakozzon ki az olvasó szeme-képzelete előtt.
 
A Hernyó ugyan a főhős szemszögéből kábítószer-ellenes regény, de nem ez a központi témája, sokkal inkább az a sokkoló éleslátás, amely felfedi a mai generáció céltalan vágyakozását, úttalan haladását, érzelemzavart élni akarását, ahol a merészség nem a félelem hiányából fakad, hanem éppen ellenkezőleg…
 
Noel Péter zseniális felütése egyszerre mutat cinkos fintort az olvasó felé, és manipulálja a beleélést. A szöveg mögött megbújó naivitás, érezni vágyás meseközelivé szelídíti a történéseket, hogy összességében mindenki elhihesse, a Hernyó elsősorban szórakoztatni akar. Fecskendő, fehér por, öngyújtó és kiskanál nélkül. Épp ezért az író törekvése mindenképpen átviláglik a lapokon, hogy a heroin és társai sose legyenek többek allegóriánál…