Főkép Sokszor ábrándoztam arról, miközben egy izgalmas, letehetetlen könyvet olvastam, hogy milyen jó lenne belecsöppenni az események sűrűjébe, együtt küzdeni a főhőssel, legyőzni a gonoszok ármánykodásait és/vagy bátran harcolni a barátok oldalán; hogy milyen lehet felfedezni az ismeretlen világokat, kirándulni a más fantáziája által teremtett erdőkben, hegyekben, képzeletbeli lények között…
Sokszor vágytam rá, hogy bárcsak együtt mehetnék Frodóval a Végzet Hegye felé, vagy lehetnék Lizzy Benneth barátnője, esetleg együtt sétálhatnék Jane Eyre -rel a parkban Mr. Rochester után kutatva a távolban… s még annyi, de annyi mindent szerettem volna olvasás közben!
 
Viszont a Tintaszív elolvasása után, azt hiszem, kétszer is meggondolom, hogy vajon tényleg szeretném-e a saját bőrömön megtapasztalni a fantáziadús izgalmakat? Biztos, hogy olyan bátor lennék-e, mint ahogy elképzelem, vagy magamra húznám a takarót, és felőlem aztán jöhetne az Armageddon? Nagy valószínűséggel az utóbbi történne. Bár a képzelet sem utolsó edzésprogram, azért mégis azt kell mondanom, hogy valószínűleg több engedményt tennék magamnak, mint amire a való élet képes lenne… vagyis a kalandok és izgalmak maradjanak csupán a lapokon…
 
S hogy miért is írom ezt? Tanultam Mortimer esetéből. Az ügyes kezű könyvgyógyász ugyanis nem csupán a könyvek szépségének visszavarázsolásához ért, hanem a felolvasáshoz is. De nem ám úgy, ahogyan édesanyánk vagy az óvó néni tette annak idején, az ágyunk mellett arra várva, hogy végre lecsukódjon a szemünk! Nem. Mortimer (rövidebben csak Mo), olyan csodálatosan formálja a szavakat, mikor felolvas egy könyvből, hogy a történet megelevenedik, testet ölt – szereplők szabadulnak ki a regényekből…
 
Egy ilyen felolvasással hozta el a világra a gonosz Kaprikornuszt és hírhedt bandáját még sok évvel a regény kezdete előtt. Kaprikornusz ebben a világban sem hazudtolta meg önmagát: falvakat tett a földdel egyenlővé, családokat tett tönkre, nőket és férfiakat hajtott szolgaságba, és még sorolhatnám, de az túl borzalmas lenne.
Sok évvel Kaprikornusz kivarázsolása után Mo és kislánya, Maggie viszonylag békés életet élnek, továbbra is a könyvek és az irodalom szeretetében – ám érthető módon, a felolvasások azóta elmaradnak. Egy nap végül azt a hírt kapják, hogy a Mo által világra szabadított gonosz elhatározta: szüksége van Mo tehetségére – így apa és lánya kénytelenek hátra hagyni otthonukat. De vajon hová mennek? És képesek-e megmenekülni Kaprikornusz kezei közül?
 
Cornelia Funke könyve letehetetlenül izgalmas, szívszorítóan szép, olykor irtózatosan kegyetlen, s minden sorából süt a könyvek iránti mérhetetlen szeretet. Gyönyörű történet a regényekről, a képzeletbeli világokról, az olvasás, a könyvek szeretetéről, és magukról a könyvekről is. A Tintaszívben több regény is szót kap egy-egy fejezet elején, úgy, mint a Szép remények, a Pán Péter, a Narnia krónikái, a Végtelen történet és még sokan mások – e könyvek talán régi jó barátként köszönnek vissza, de az is lehet, hogy új kalandokra csábítanak...
 
Ám az írónő bármennyire jó munkát végzett ezzel a könyvével, sajnos a magyar kiadással vannak problémáim: egyrészt a fordítás és/vagy a szerkesztés hagy némi kívánnivalót maga után (a mondatok olykor magyartalanok és a szöveg néhol döcögős), másrészt – legyen bármennyire szép a borító, és szemet gyönyörködtetőek az illusztrációk – fájdalmasan sok benne az elütés.
 
A Tintaszív egy trilógia első része lenne, de a magyar kiadó nem igazán szorgalmazza a további kötetek megjelenését. Ám ez ne riasszon vissza senkit a könyv elolvasásától, mert attól még ugyanolyan kerek a történet, amit igazán kár lenne kihagyni.