Részlet Lars Kepler: A hipnotizőr című könyvéből

1
December nyolcadika, éjszaka

Erik Maria Bark felriad, amikor megszólal a telefon. Mielőtt még teljesen magához térne, hallja a saját hangját, amint mosolyogva azt mondja:
– Lufk és szerpentinek.
A szíve kalapál a hirtelen ébredéstől. Erik nem tudja, mit jelentenek szavai, fogalma sincs, mit álmodott éppen.
Nem akarja felébreszteni Simonét, így kioson a hálóból, és becsukja az ajtót, mielőtt felvenné a telefont.
– Tessék, Erik Maria Bark.
Egy Joona Linna nevű bűnügyi felügyelő kérdezi, eléggé éber­e ahhoz, hogy egy fontos információt befogadjon. Gondolatai még mindig belevesznek az álmát követő sötét űrbe, miközben figyel a felügyelőre.
– Úgy hallottam, sikeresen tudja kezelni az akut traumás eseteket – mondja Joona Linna.
– Igen – feleli Erik kurtán.
Miközben hallgatja a beszámolót, bevesz egy fájdalomcsillapítót. A felügyelő elmagyarázza, hogy ki kellene hallgatnia egy tanút. Egy tizenöt éves fú szemtanúja volt egy kettős gyilkosságnak. Az a gond, hogy a fú súlyosan megsérült. Állapota válságos, sokkot kapott, és többnyire nincs eszméleténél. Az éjszaka folyamán a huddingei neurológiáról átszállították a solnai Karolinska klinika idegsebészetére.
– Ki a kezelőorvosa? – kérdezi Erik.
– Daniella richards.
– Nagyon kompetens orvos, biztosra veszem, hogy sikerül…
– Ő kérte, hogy hívjam fel önt – vág közbe a felügyelő. – A segítségére van szüksége, és eléggé sürget az idő.
Erik visszamegy a hálóba a ruháiért. Az utcai lámpák fénye beszűrődik a roló résein. Simone a hátán fekszik, és különös, üres tekintettel néz rá.
– Nem akartalak felébreszteni – mondja Erik suttogva.
– Ki volt az? – kérdezi Simone.
– Egy rendőr… rendőrfelügyelő, nem értettem a nevét.
– Mit akart?
– Be kell mennem a Karolinskára – válaszolja Erik. – Segítséget kértek egy fú ügyében.
– Hány óra van tulajdonképpen?
Simone ránéz a vekkerre, és lehunyja a szemét. Erik észreveszi, hogy a nő szeplős vállát megcsíkozta a lepedő gyűrődése.
– Aludj csak, Monus – suttogja.
Erik kiviszi a ruháit az előszobába, felkapcsolja a villanyt, és gyorsan felöltözik. Fényes acélfelület csillan meg mögötte. Erik megfordul, és észreveszi a bejárati ajtó kilincsén a korcsolyát, amit fa akasztott oda, hogy otthon ne felejtse. Bár Erik siet, elmegy a gardróbhoz, kihúzza a korcsolyatáskát, és előkeresi az élvédőket. Rögzíti őket az élekre, majd az előszoba szőnyegére helyezi a korcsolyákat, és elhagyja a lakást.
December 8­án, kedden, éjszaka háromkor Erik Maria Bark autóba száll. Lomhán hull a hó a fekete égből. Tökéletes szélcsend van, a súlyos pelyhek álmatagon tottyannak le az üres utcákra. Erik ráadja a gyújtást, és lágy hullámokban hömpölyög elő a zene: Miles Davis, Kind of Blue.
Rövid az út az alvó városon át, kihajt a Luntmakargatáról, norrtull felé végiggurul a Sveavägen. A Brunnsvik­tó sötéten tátongó űr a hófüggöny mögött. Lassan gördül be a kórház területére, elhalad Astrid Lindgren emberhiánnyal küzdő kórháza és a szülészet között, elhagyja az onkológiát, a pszichiátriát, majd leparkol a megszokott helyén, az idegsebészet előtt, és kiszáll az autóból. Az utcai lámpák fénye tükröződik a magas épület ablakaiban. Csupán pár magányos autó áll a látogatók parkolójában. Szárnyukat emelgető feketerigók mocorognak a fákon a sötétben. Erik megjegyzi magában, hogy ilyenkor nem hallani az autópálya távoli dübörgését.
Bedugja az automatába a belépőkártyát, beüti a hatjegyű kódot, belép az előcsarnokba, majd lifttel felmegy az ötödikre, és végigsétál a folyosón. A mennyezeti fénycsövek úgy csillannak meg a kék linóleumon, mint jég a vizesárokban. Csak ekkor tör rá a fáradtság a hirtelen adrenalin löket után. Jó mélyen aludt, még mindig érzi az álom kellemes utóízét. Elhalad egy műtő mellett, ellépdel az óriási túlnyomásos kamra ajtaja előtt, ráköszön egy nővérre, és újra átgondolja, amiről a felügyelő beszámolt a telefonban: egy fiú vérzik, egész testét sebek borítják, izzad, nem akar lefeküdni, nyugtalan és nagyon szomjas. Próbálnak beszélni vele, de az állapota gyorsan romlik. Csak pillanatokra nyeri vissza az öntudatát, ugyanakkor a szíve nyargal, és a kezelőorvosa, Daniella richards helyes döntést hoz: nem engedi be a nyomozókat a pácienshez.
Két egyenruhás rendőr áll az n18­as osztály ajtaja előtt. Erik mintha az aggodalom szelét látná átsuhanni az arcukon, amikor közelít feléjük. Talán csak fáradtak, gondolja, miközben megáll előttük, és igazolja magát. A rendőrök gyors pillantást vetnek az igazolványra, majd megnyomnak egy gombot, mire az ajtó zümmögve kitárul.
Erik bemegy, kezet fog Daniella Richards­szal, és észreveszi a nő száján a feszültséget, mozdulatain az elfojtott idegességet.
– Igyál egy kávét! – mondja a nő.
– Van időnk? – kérdezi Erik.
– A máj vérzését elállítottam – feleli Daniella. Negyvenöt év körüli, fekete zakós, farmeros férfii nyomkodja a kávéautomata gombjait. Szőke haja kócos, ajkát komoran összeszorítja. Eriknek eszébe jut, hogy talán Daniella férje lehet, Magnus. Soha nem találkoztak még, csak egy fényképet látott róla Daniella irodájában.
– A férjed? – kérdezi Erik a férfi felé intve.
– Mi? – Daniellát mintha egyszerre mulattatná és meghökkentené a feltételezés. – Nem – mondja nevetve.
– Biztos? őt is megkérdezhetem – tréfálkozik Erik, és elindul a férfii felé.
Megszólal Daniella mobiltelefonja, és ő nevetve kinyitja.
– Erik, hagyd már abba! – mondja, majd füléhez tartja a telefont, és beleszól. – tessék, Daniella.
Fülel, de semmit nem hall.
– Halló? – Vár néhány másodpercet, majd ironikusan a hawaii „aloha” köszöntéssel zárja a beszélgetést, visszacsukja a telefont, és Erik nyomába ered.
Erik időközben odaér a szőke férfiihoz. A kávéautomata zümmög és sziszeg.
– Igyon egy kis kávét – mondja a férfi, és megpróbálja a bögrét Erik kezébe nyomni.
– Nem kérek, köszönöm.
A férfi belekóstol a kávéba, elmosolyodik, arcán gödröcskék jelennek meg.
– Finom – mondja, és megint megpróbálja Eriknek adni a bögrét.
– Nem kérek.
A férfi iszik még egy kicsit, közben Eriket nézi.
– Elkérhetem a telefonját? – kérdezi hirtelen. – Ha nem gond. A sajátomat a kocsiban felejtettem.
– És most kölcsön akarja kérni az enyémet? – kérdezi Erik kimérten. A szőke férfi bólint, és világosszürke, csiszolt gránit színű szemével Erikre néz.
– Most is megkaphatja az én mobilomat – mondja Daniella.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
A szőke férfi átveszi a telefont, megnézi, majd viszonozza Daniella tekintetét.
– Ígérem, visszaadom – mondja.
– Csak maga használja – tréfál Daniella.
A férfi felnevet, majd félrehúzódik.
– Ez csak a férjed lehet – mondja Erik.
Daniella mosolyogva megrázza a fejét. Nagyon fáradtnak tűnik. Látszik, hogy dörzsölgette a szemét, ezüstszínű szemfestéket kent szét az arcán.
– Megnézzem a beteget? – kérdezi Erik.
– Hogyne – bólint Daniella.
– Ha már itt vagyok – siet hozzátenni.
– Erik, nagyon örülnék, ha elmondanád a véleményedet, nem vagyok biztos a dolgomban.
Daniella nesztelenül kinyitja a nehéz ajtót, és Erik követi őt a műtőhöz tartozó meleg szobába. Sovány fiú fekszik az ágyon. Két ápolónővér éppen átkötözi a sebeit. Szúrások és vágások százai borítják mindenütt a testét. A talpán, a mellkasán, a nyakán, feje búbján, arcán, kezén.
A pulzus gyenge, de nagyon szapora. Ajka alumíniumszürke, izzad, és a szeme le van hunyva. Orra mintha eltört volna. A bőre alatt véraláfutás terjed sötét felhőként a nyakától a mellkasáig.
Eriknek feltűnik, hogy a fiúnak a sebek ellenére szép arca van.
Daniella halkan beszámol a fejleményekről, hogyan változott a fú állapota, de kopogást hallva hirtelen elhallgat. Megint a szőke férfi az. Az ajtó üvegén keresztül integet nekik.
Erik és Daniella egymásra néznek, és elhagyják a vizsgálót. A szőke férfi ismét a sziszegő kávéautomatánál áll.
– Egy nagy cappuccino – mondja Eriknek. – Szüksége lehet rá, mielőtt találkozik a rendőrrel, aki megtalálta a fiút.
Erik csak ekkor ébred rá, hogy a szőke férfi a bűnügyi felügyelő, aki egy szűk órája felébresztette. A telefonban nem volt ennyire egyértelmű a finn akcentusa, vagy csak Erik volt túl fáradt ahhoz, hogy észrevegye.
– Miért akarnék találkozni a rendőrrel, aki megtalálta a fiút? – kérdezi Erik.
– Hogy megértse, miért kell kihallgatnom…
Joona elhallgat, amikor megszólal Daniella telefonja. Kiveszi zakója zsebéből, és a nő kinyújtott kezére ügyet sem vetve a kijelzőre pillant.
– Biztosan engem keresnek – mondja Joona, és felveszi. – Tessék… nem, jöjjön ide. Értem, de leszarom.
A felügyelő mosolyogva hallgatja kollégája tiltakozását a telefonban.
– De feltűnt nekem valami – feleli Joona.
A másik üvöltözik.
– A magam módján intézem – mondja Joona nyugodtan, majd befejezi a beszélgetést.
Visszaadja a telefont Daniellának, és halkan köszönetet mond.
– Muszáj kihallgatnom a beteget – magyarázza komolyan.
– Sajnálom – mondja Erik. – Egyetértek Richards doktornővel.
– Mikor hallgathatom ki? – kérdezi Joona.
– Ha már nem lesz sokkos állapotban.
– Tudtam, hogy ezt fogja felelni – mondja Joona halkan.
– Még mindig válságos az állapota – magyarázza Daniella.
– A mellhártya megsérült, a vékonybél, a máj és…
Egy piszkos rendőregyenruhát viselő férfi bukkan fel a folyosón. Tekintete nyugtalan. Joona int, odalép hozzá, és kezet fog vele. Suttogva mond valamit, mire a rendőr megtörli a száját, és az orvosokra néz. A bűnügyi felügyelő közli a rendőrrel, hogy az orvosok jelen lehetnek, nekik is ismerniük kell a körülményeket, ez nagy segítséget jelenthet a számukra.
– Szóval… – mondja a rendőr, és halkan megköszörüli a torkát – rádión kaptuk a hírt, hogy egy takarító egy halott fickóra bukkant a tumbai sportpálya vécéjében. Az autóban ültünk a Huddingevägen, csak rá kellett kanyarodnunk a Dalvägre, aztán el a tó felé. Janne, a társam bemegy, míg én a takarítóval beszélek. Először azt hittük, túladagolásról van szó, de gyorsan kiderült, hogy mással van dolgunk. Janne kijön az öltözőből, falfehér, szinte el sem akar ereszteni. Baromi sok vér, mondja háromszor, majd ott helyben leül a lépcsőre, és…
A rendőr elhallgat, leroskad egy székre, és nyitott szájjal bámul maga elé.
– Folytatná? – kérdezi Joona.
– Igen… kijön a mentő, a halottat azonosítják, és nekem jut a feladat, hogy beszéljek a hozzátartozókkal. Állandó emberhiánnyal küszködünk, úgyhogy egyedül kell odamennem. Mert a főnököm nagyjából azt mondja, hogy nem akarja elengedni Jannét ebben az állapotban, ami érthető.
Erik az órára pillant.
– Szánjon ránk még egy kis időt – mondja neki Joona higgadt finn akcentusával.
– Az elhunyt – folytatja a rendőr lesütött szemmel – tanár volt a tumbai gimnáziumban, és az új sorházak egyikében lakott a hegygerincen. Senki nem nyit ajtót. Többször becsöngetek. Szóval valójában nem tudom, mi késztetett arra, hogy teljesen megkerüljem a házat, és bevilágítsak a zseblámpámmal egy hátsó ablakon.
A rendőr elhallgat, szája remeg, és a szék karfáját kezdi kaparászni.
– Folytassa, legyen szíves – kéri Joona.
– Muszáj? Én nem…
– Megtalálta a fiút, az anyát és egy ötéves kislányt. A fiú volt az egyetlen túlélő.
– Bár azt hittem… hogy…
Elhallgat, arca teljesen színtelen.
– Köszönöm, hogy eljött, Erland – mondja Joona.
A rendőr aprót bólint, feláll, zavartan végigsimítja piszkos zubbonyát, majd elhagyja a szobát.
– Mindenkit összeszabdaltak – folytatja Joona a történetet. – Kész elmebaj, csúnyán elbántak velük, megrugdosták, megverték, leszúrták őket, és a kislányt… kettévágták. Az alteste a lábakkal a fotelban hevert, a tévé előtt, és…
Elhallgat, és egy ideig Erik arcát fürkészi, mielőtt folytatná:
– Úgy fest, az elkövető tudta, hogy a családfő a sportpályán van – magyarázza Joona. – Focimeccs volt, őt kérték fel bírónak. A tettes megvárta, míg egyedül maradt, és akkor végzett vele, nekilátott szabdalni, kegyetlenül szabdalni, majd átment a sorházba megölni a többieket.
– Ebben a sorrendben történt? – kérdezi Erik.
– Ezt gondolom – válaszolja a felügyelő.
Erik érzi, hogy remeg a keze, amikor megtörli a száját. Apa, anya, fú, lány, sorolja magában nagyon lassan, majd tekintete találkozik Joona Linnáéval.
– Az elkövető az egész családot ki akarta irtani – állapítja meg Erik elfúló hangon.
Joona tétova kézmozdulatot tesz.
– Éppen ez az… Egy gyerek még hiányzik, a nővérük. Egy huszonhárom éves lány. Nem találjuk. Nincs a sundbybergi lakásán, nincs a fiújánál. Nem tartjuk kizártnak, hogy a tettes rá is vadászik. Ezért akarjuk kihallgatni a tanút, amint lehetséges.
– Bemegyek, és alaposan megvizsgálom – mondja Erik.
– Köszönöm – bólint Joona.
– De nem tehetjük kockára a páciens életét azzal, hogy…
– Ezzel tisztában vagyok – vág a szavába Joona. – De az a helyzet, hogy minél később tudunk meg valamit, amin elindulhatunk, annál több időt kap a tettes, hogy megkeresse a nagylányt.
– Esetleg addig átvizsgálhatnák a tetthelyet – mondja Daniella.
– Teljes gőzzel dolgozunk rajta – feleli Joona.
– Menjen oda, és inkább őket sürgesse! – mondja Daniella.
– De abból semmi nem fog kisülni – mondja a felügyelő.
– hogy érti ezt?
– Ezeken a helyszíneken összekeveredett DNS­nyomok százait, netán ezreit fogjuk megtalálni.
Erik visszatér a beteghez. Az ágy előtt áll, és nézi a fiú sápadt, sebes arcát. Hallja a felszínes légzést. Nézi a kihűlt ajkakat. Erik kimondja a nevét, mire mintha fájdalom feszítené meg a fiú arcbőrét.
– Josef – ismétli meg halkan. – A nevem Erik Maria Bark, orvos vagyok, és meg foglak vizsgálni. Légy szíves bólints, ha érted, amit mondok.
A fiú teljesen mozdulatlanul fekszik, csak a hasa emelkedik meg kissé az apró lélegzetvételektől, Erik mégis meg van győződve róla, hogy a fiú értette a szavait, de aztán az öntudat szintje csökken, és megszakad a kapcsolat.

Amikor Erik fél órával később elhagyja a szobát, Daniella és a bűnügyi felügyelő kérdő tekintettel néz rá.
– Rendbe jön? – kérdezi Joona.
– Erre még korai lenne válaszolni, de…
– A fiú az egyetlen tanúnk – vág a szavába Joona. – Valaki megölte az apját, az anyját, a kishúgát, és ugyanez a személy feltehetően éppen a nővéréhez tart.
– Tudjuk – mondja Daniella. – De úgy véljük, a rendőrségnek esetleg a lányt kéne keresnie, ahelyett hogy minket zaklatnak.
– Hogyne keresnénk, de túl lassan haladunk. Beszélnünk kell a fiúval, mert ő valószínűleg látta az elkövető arcát.
– Hetekbe telhet, mire ki lehet hallgatni – mondja Erik.
– Úgy értem, nem lehet egyszerűen életet lehelni belé csak azért, hogy közöljük vele, az egész családja meghalt.
– De hipnózisban… – mondja Joona.
Csend ül a szobára. Eriknek eszébe jut a kórházba jövet látott, a Brunnsvik­tóra hulló hó. Ahogy kavargott a fák között a sötét víz felé.
– Nem – súgja mintegy magának.
– Nem segítene a hipnózis?
– Egyáltalán nem értek hozzá – feleli Erik.
– De nekem nagyon jó az arcmemóriám – mondja Joona széles mosollyal az arcán. – Maga híres hipnotizőr, és… 
– Csak blöfföltem – vág a szavába Erik.
– Szerintem nem – mondja Joona. – és ez itt vészhelyzet.
Daniella elpirul, és a padló felé lövell egy mosolyt.
– Nem megy – mondja Erik.
– Valójában most én felelek a betegért – mondja Daniella emelt hangon. – és nem különösebben vonz annak a lehetősége, hogy engedélyezzem a hipnózist.
– De ha úgy ítélné meg, hogy nem veszélyes a betegre nézve? – kérdezi Joona.
Erik rájön, hogy a felügyelő már kezdettől fogva lehetséges és gyors megoldásként vette számításba a hipnózist. Megérti, hogy korántsem hirtelen jött ötletről van szó. Joona Linna csak azért kérette őt a kórházba, hogy megpróbálja rávenni a beteg hipnotizálására, nem az akut sokk és trauma kezelésével kapcsolatos szakértelmére van itt szükség.
– Megfogadtam, hogy soha többé nem próbálkozom a hipnózissal – mondja Erik.
– Rendben, értem – mondja Joona. – Úgy hallottam, nincs magánál jobb, de mi a francot tehetnék, kénytelen vagyok tiszteletben tartani a döntését.
– Sajnálom – mondja Erik.
Az ablakon át benéz a betegre, majd Daniella felé fordul.
– Kapott dezmopresszint?
– Nem, igazság szerint várni akartam vele – feleli Daniella.
– Miért?
– A tromboembóliás komplikáció rizikója miatt.
– Követem a szakirodalmat, de az aggályoskodóknak szerintem nincs igazuk, én mindig dezmopresszint adok a saját fiamnak – mondja Erik.
Joona feltápászkodik a székből.
– Hálás lennék, ha tudna ajánlani egy másik hipnotizőrt – mondja.
– Még azt sem tudjuk, egyáltalán visszanyeri­e a beteg az eszméletét – válaszolja Daniella.
– De én arra számítok…
– És nyilvánvaló, hogy öntudatánál kell lennie ahhoz, hogy hipnotizálni lehessen – fejezi be mondandóját Daniella, és kicsit elhúzza a száját.
– Figyelt, amikor Erik beszélt hozzá – mondja Joona.
– Nem hiszem – dünnyögi a nő.
– De, tényleg hallott – mondja Erik.
– Esélyt kéne kapnunk, hogy megmenthessük a nővérét – mondja Joona.
– Most hazamegyek – mondja Erik halkan. – Adj a betegnek dezmopresszint, és fontold meg a túlnyomásos kamrát!
Elhagyja a szobát, és miközben végigmegy a folyosón, és belép a felvonóba, leveszi magáról az orvosi köpenyt. Többen jönnek­mennek az előcsarnokban. Az ajtók nyitva vannak, és az égbolt enyhén kivilágosodott. Már kifelé gurul az autó a parkolóból, amikor benyúl a kesztyűtartóba a kis fadobozért. Le sem veszi az útról a szemét, felpöcköli a doboz fedelét, amin egy színpompás papagáj és egy bennszülött díszeleg, kivesz három tablettát, majd sietősen lenyeli őket. Muszáj lesz pár órát aludnia reggel, mielőtt Benjamin felébred, és be kell adnia neki az injekciót.

A Kiadó engedélyével.