FőképNegyedik fejezet

Valahol sejtette, hogy ez csak egy álom – hogy 1950-ben van, és nem 1941-ben; hogy ismét végig fogja nézni a történetet, miközben új részletek után sóvárog, és lélegzetvisszafojtva figyel, nehogy megzavarja a végkifejletet.
Dél felé száguld a 101-esen, egy lopott La Salle szedánnal. A zsaruk szirénáit egyre közelebbről hallja; Kern megye kietlen pusztasága fenyegetően veszi körül. Hirtelen három földutat pillant meg az autópálya mellett, és rákanyarodik a bal szélsőre. Azt reméli, hogy a rendőrautók majd továbbhajtanak az autópályán, vagy ha mégis lekanyarodnak, akkor a középsőt választják. Az út tanyák és gyümölcsösök viskói mellett visz el, és egy szurdokba vezet; körülveszik a szirénahangok, jobbról, balról, hátulról és elölről is hallja őket. Tudja, hogy minden tanyához vezető út zsákutca, ezért visszavált, és nekivág a barázdáknak, így próbál elmenekülni a vijjogó szirénáktól. Meglát egy lámpát, ami nem mozog, és rájön, hogy egy tanyához közeledik; a sötétből előbukkan egy kerítés; visszavált kettesbe, és a kerítés mellé farol, hogy belásson a kivilágított ablakon:
Két fejszével hadonászó férfi egy fiatal, szőke nőt szorít a falhoz. Egy villanásnyi időre látja, ahogy egy suhintással levágják a nő egyik karját. Narancsszínűre rúzsozott ajkán néma sikoly.
Az álom felpörög.
Sikerül eljutnia Bakersfieldbe; leadja a La Salle-t; megkapja érte a pénzt. Vissza San Berdoóba, nappal biológiaórák a középiskolában, éjszaka rémálmok a szájról és a karról. Pearl Harbor, katonai alkalmatlanság a felszúrt füle miatt.
Se tanulással, se az autólopásokkal, semmivel nem tudja elűzni a lány képét. Hónapok telnek el, és végül visszatér, hogy kiderítse, mi, miért és hogyan történt.
Némi időbe telik, de sikerül kinyomoznia a három ember kilétét: az eltűnt helyi lány, Kathy Hudgens, nem sokkal korábban rúgta ki a szeretőjét, Marty Sidwellt – Saipannál halt meg –, akit a rendőrség kihallgatott, de aztán elengedték, mert nem találták a holttestet. A másik férfi valószínűleg Buddy Jastrow volt, feltételes szabadlábon a Folsomból, köztudottan imádott kutyákat és macskákat kínozni. Szintén eltűnt – utoljára két nappal az eset után látták, amint átvágott egy kiszáradt káposztaföldön. Az álom átvált gépelt szövegbe – kriminológia-tankönyvek véres illusztrációkkal. ’44-ben csatlakozik a Los Angeles-i Seriff Hivatalhoz, hátha egyszer választ kap a MIÉRTRE; végigjárja a szamárlétrát, börtönőrként és járőrként kezdi; a kollégái gúnyolódnak rajta, amiért állandóan Harlan „Buddy” Jastrow jár a fejében.
Hirtelen zaj hallatszott. Danny Upshaw felriadt, az első gondolata az volt, hogy újra itt vannak a szirénák. Aztán meglátta a hálószoba mennyezetén a díszes gipszvakolatot, és rájött, hogy a telefon csörög.
Felvette.
– Kapitány?
– Igen – szólt bele Al Dietrich százados. – Honnan tudta?
– Maga az egyetlen, aki felhív.
Dietrich felhorkant.
– Mondta már valaki magára, hogy aszkéta?
– Igen, maga.
Dietrich felnevetett.
– És azt, hogy mázlista? Először hagyom ott éjszakai ügyeletesnek, és máris hullanak az emberek, mint a legyek:
két baleset meg egy gyilkosság. Nem akar beszámolni róla?
Danny a hullára gondolt: a harapásnyomra és a hiányzó szemekre.
– A legocsmányabb eset, amit valaha láttam. Beszélt Hendersonnal és Deffryvel?
– Olvastam a jelentésüket, de abból nem derül ki semmi különös. Nagyon durva?
– A legdurvább, amivel eddig találkoztam.
Dietrich felsóhajtott.
– Danny, maga egy zöldfülű kispöcs ezen a pályán, még szép, hogy nem látott eddig ilyesmit, maximum a tankönyveiben, fekete-fehérben.
Kathy Hudgens szája és karja a mennyezetre vetítve vigyorgott rá – színesben. Danny igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Igaza van, kapitány. De akkor is ocsmány eset. Lementem a hullaházba, és… végignéztem az előboncolást. Kiderült, hogy még durvább, mint gondoltam. Aztán visszamentem segíteni Deffrynek és Henders…
– Mesélték. Meg azt is, hogy parancsolgatott nekik. Szokjon le róla, különben elkönyvelik primadonnának.
Danny nyelt egyet.
– Rendben, kapitány. Sikerült már azonosítani a holttestet?
– Még nem, de azt hiszem, az autó megvan, amivel odavitték. Egy ’47-es Buick Super, fél háztömbnyire a helyszíntől. Fehér kárpit, rajta vérfoltokra emlékeztető nyomok. Délelőtt tízkor jelentették be, hogy eltűnt, utoljára egy dzsessz  klub előtt látták a South Centralon. A tulaj még részeg volt, amikor telefonált, majd hívja fel a részletekért!
– Ujjlenyomatok?
– Most nézik.
– A telket átvizsgálták?
– Nem. Egyelőre csak az ujjlenyomat-szakértőt tudtam elcsalni a helyszínre.
– A francba. Kapitány, nekem kell ez az ügy.
– Megkaphatja. de semmi hírverés. Nem akarok még egy Fekete dália hisztit.
– És egy társat kaphatok?
Dietrich hosszan felsóhajtott.
– Ha az áldozat kiléte megköveteli. De addig egyedül kell dolgoznia rajta. Összesen négy nyomozónk van, Danny. Ha ez egy senki, akkor nem akarok még egy embert elpazarolni rá.
– Egy gyilkosság akkor is gyilkosság, uram – mondta Danny.
– Ne tegyen úgy, mintha tényleg csak ennyi esze lenne – felelte Dietrich.
– Igen, uram – mondta Danny, és lerakta.

Délutánra beborult és hűvös lett. Danny bekapcsolta a rádiót az Allegro felé menet; az időjós még több esőt jövendölt, a kanyonokban esetleg áradásokat – az azonosítatlan holttestről nem tettek említést a hírekben. Az építési telek mellett elhaladva látta, hogy gyerekek fociznak a sárban, és bámészkodók nézegetik az éjszakai felhajtás helyszínét – valószínűleg most már értelmetlen lett volna tüzetesen átvizsgálni a területet.
Az ujjlenyomat-szakértő kocsija és a magára hagyott Buick a háztömb végén állt. Dannynek feltűnt, hogy a szedánt milyen precízen parkolták le, húsz centire a járdaszegélytől, befelé fordított kerekekkel, nehogy lecsússzon a lejtőn.
Újabb adalék a gyilkos profiljához: miután brutálisan végzett áldozatával, és a hullát – ki tudja honnan – idefurikázta, volt annyi lélekjelenléte, hogy higgadtan megszabaduljon a kocsitól – ott, ahol a holttestet lerakta –, ami azt jelenti, hogy valószínűleg senki nem látta.
Danny a szakértő kocsija mögé állt a Chevyjével. Látta, hogy a technikus lába kilóg a Buick vezetőülése felőli oldalon. Odasétált, és meghallotta a fickó hangját:
– Kesztyűnyomok a kormányon és a műszerfalon, nyomozó. Friss vér a hátsó ülésen és valami ragadós, fehér cucc az oldalsó ablakon.
Danny benézett az autóba, és egy idősebb, civil ruhás férfit pillantott meg, aki éppen a kesztyűtartót porozta be ecsettel. A hátsó ülésen vérfoltok és egy fehér frottírtörülköző. A sofőr mögötti ülés háttámláján vércsíkok – a frottírtörülközőre több jutott belőle. Az ajtó bársonyhuzatán ugyanaz a zselészerű anyag, amiből mintát vett a hullaházban. Danny megszagolta, és most is ugyanazt a mentolos orvosság szagot érezte. Keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt, ahogy próbálta rekonstruálni magában az eseményeket:
A gyilkos az üres építési telekre furikázta áldozatát, beletömte a hulla szájába a fehér frottírtörülközőt, a szem nélküli fej neki-nekiütődött az ajtónak, összekenve azt a balzsammal vagy kenőccsel. A háttámlán látható vércsíkok az áldozat hátán talált vágásokból származnak: a vérfolt az ülésen akkor keletkezhetett, amikor egy élesebb kanyarnál a hulla eldőlt.
– Hé! Nyomozó!
Az ujjlenyomat-szakértő felült. Látszott rajta, hogy nincs ínyére Danny önkényes vizsgálódása.
– Nézze, meg kell vizsgálnom a hátsó ülést is. Mi lenne, ha…
Danny a visszapillantó tükörre nézett, látta, hogy furcsa szögben áll, és beült a kormány mögé. Újabb rekonstruálás:
a tükörből tökéletes rálátás nyílt a hátsó ülésre, a vércsíkokra és a trutyis ajtóra. A gyilkos azért állította be így, hogy vezetés közben szemmel tudja tartani áldozatát.
– Hogy hívják magát, fiam?
Az öreg technikus most már tényleg bepöccent.
– Upshaw nyomozó vagyok, és kár vesződnie a hátsó üléssel. Ez a fickó sokkal okosabb annál.
– És azt is elmondja, hogy ezt honnan tudja?
A szakértő kocsijában megszólalt az adó-vevő, mire az öreg a fejét rázva kiszállt a Buickból. Danny memorizálta a kormányoszlopra erősített forgalmi engedély adatait: Nestor J. Albanese, St. Andrews 1236, LA, dunkirk-4619. Átvillant az agyán, hogy mi van, ha Albanese a gyilkos – kamu bejelentés a lopott kocsiról –, de aztán elvetette az ötletet. Inkább a dühre gondolt, amellyel lemészárolták az áldozatot, és arra, hogy milyen hidegvér kellett ahhoz, hogy szilveszter éjszakáján keresztülhajtsanak vele Los Angelesen. Miért?
Az ujjlenyomat-szakértő odakiáltott neki:
– Magát keresik, Upshaw.
Danny odasétált a kocsihoz, és megfogta a mikrofont.
– Igen?
Egy női hang szólt bele a recsegő vonalba.
– Szia, Danny. Itt Karen.
Karen Hiltscher, a diszpécser az őrsről; Danny lótifutija – néha enyelgett vele egy kicsit cserébe a szívességekért.  
A lánynak még nem esett le, hogy nem lesz köztük semmi, és állandóan a keresztnevén szólította a rendőrségi vonalon.
Danny megnyomta az adó-vevő gombját:
– Szia, Karen.
– Sikerült azonosítani a 187-esedet. Martin Mitchell Goines, fehér férfi, született 1916. november 9-én. Kétszer ítélték el marihuána birtoklásáért, először két évet kapott, aztán háromtól öt évig terjedőt a másodikért. 1948 augusztusában szabadult feltételesen a San Quentinből három és fél év után. Utolsó ismert lakcíme a Nyolcadik és az Alvarado sarkán volt. Nem tartotta be a feltételes szabályait, ezért elfogatóparancsot adtak ki ellene. A foglalkozásánál az áll, hogy zenész, és regisztrálva van a Union Local szakszervezet 3126-os kirendeltségénél.
Danny lelki szemei előtt megjelent az ellopott Buick, amint egy belvárosi dzsesszklub előtt áll.
– Fénykép van róla?
– Épp most érkezett meg.
Elővette a legbehízelgőbb hangját.
– Segítesz a papírmunkában, drága? Esetleg rád bízhatok néhány telefont is?
Még a statikus zörejeken keresztül is hallani lehetett Karen dorombolását.
– Hát persze, Danny. Bejössz a fényképekért?
– Húsz perc, és ott vagyok. – Danny körülnézett, és amikor látta, hogy az ujjlenyomatos szaki visszament dolgozni, hozzátette: – Tündér vagy.
Remélte, hogy a lány vevő még a bókjaira.

Danny egy nyilvános fülkéből hívta fel Nestor J. Albanese-t az Allegro és a Sunset sarkáról. A férfi rekedt hangja és zavaros beszéde másnaposságra utalt; Dannynek háromszor is el kellett mondatnia vele az éjszaka történéseit, mire sikerült mindent megértenie.
Albanese este kilenc körül kezdte járni a néger negyed klubjait a Slauson és a Central környékén – Zombie, Bido Lito’s, Tommy Tucker’s Playroom, Malloy’s Nest. Hajnali egykor kijött a Nestből, és odasétált, ahol emlékei szerint a Buickot hagyta. De nem találta, ezért visszament ugyanazon az útvonalon, amerről jött, mert arra gyanakodott, hogy valamelyik mellékutcában parkolta le. Közben esett az eső, neki pedig zúgott a feje a sok koktéltól és pezsgőtől, ezért végül fogott egy taxit, és hazament. Reggel fél kilenckor ébredt fel, még mindig részegen. Egy másik taxival visszavitette magát a South Centralba, és egy jó órán át kereste a Buickot, de nem találta, ezért felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy ellopták. Aztán fogott egy újabb taxit, és hazament. Itt hívta fel a nyugat-hollywoodi rendőrőrs ügyeletes őrmestere, aki közölte vele, hogy a szeme fényét hullaszállításra használták egy gyilkossági ügyben, és Albanese most, január elsején délután háromnegyed négykor vissza akarta kapni az ő kicsikéjét.
Danny kilencvenkilenc százalékig kizárta Albanese-t a gyanúsítottak közül – a fickó egyszerűen csak egy barom, akinek nincs priusza, és akkor is őszintének tűnt a hangja, amikor azt mondta, nem ismeri Martin Mitchell Goinest.
Közölte vele, hogy a kocsit három napon belül átveheti a megyei gyűjtőben, aztán lerakta, és bement az őrsre a fényképekért és a szívességekért.
Karen Hiltscher éppen ebédelni volt; Danny örült, hogy nincs ott, és nem néz rá szerelmesen, nem tapogatja a bicepszét, és nem nyúl neki oda, miközben az ügyeletes a háttérben röhög. A lány az íróasztalán hagyta a fényképeket. Élve és szemekkel Martin Mitchell Goines fiatalnak látszott és vagánynak – legfőbb ismertetőjegye a zselével belőtt, divatos frizura volt. A képek akkor készültek, amikor másodszor is elkapták dílerkedésért, a nyakában lógó táblán ez állt:
Los Angeles-i Rendőrség, 1944. április 16. Hat év telt el azóta, amiből három és felet a Big Q-ban töltött. Goines alaposan megöregedett, holtan többnek nézett ki harmincháromnál.
Danny üzenetet hagyott Karen Hiltscher asztalán: „Drága, megtennél nekem néhány dolgot? 1. Hívd fel a Yellow-t, a Beacont és a független taxitársaságokat. Kérdezz rá, hogy nem vettek-e föl magányos férfit a Sunseten a Doheny és a La Cienega közti szakaszon, hajnali 3 és 4 óra között. Illetve egy részeg férfit a Central és a Slauson környékén az 1200-as szám és az Andrews közti szakaszon, fél 1 és fél 2 között. Írd fel az összes találatot időponttal és pontos hellyel együtt. 2. Ne haragudj rám, oké? Bocs, hogy lemondtam az ebédet, de készülnöm kellett egy vizsgára. Kösz. D.U.”
A hazugság miatt Danny dühös lett a lányra, a Seriff Hivatalra és saját magára, amiért megalázkodik egy tinédzser előtt. Átfutott az agyán, hogy felhívja a 77-ik utcai zsarukat, és elmondja nekik, hogy a városiak területén fog nyomozni, de aztán elvetette az ötletet – nem akart hajbókolni a sértődött városi zsaruk előtt, amiért a Seriff Hivatal védelmet nyújtott Mickey Cohennek. Megvetően elmosolyodott. Egy gyilkos gengszter – akinek leghőbb vágya, hogy humorista legyen, közben elsírja magát, ha meglát egy kóbor kutyát vagy egy beteg gyereket – térdre kényszerítette egy hangfelvétellel egy nagyváros rendőrségét; az erkölcsrendészek kenőpénzeket fogadtak el, és kurvákat furikáztak; a hollywoodi zsaruk Brenda Allen lányait kefélték a fogdában leterített matracon. Mickey C. azért borította rájuk a szaros bilit, mert a városi nagykutyák tíz százalékot akartak az uzsorából és illegális fogadásokból származó bevételéből. Gusztustalan. ostoba. Mohó. Helytelen.
Danny fortyogott a dühtől, miközben a négerek lakta városrész felé hajtott – a Sunsetről a Figueroára, a Figueroáról a Slausonra, a Slausonról a Centralra –, az autótolvaj/gyilkos valószínűleg ugyanezen az útvonalon ment. Alkonyodott, esőfelhők takarták a naplementét. A nap sugarai hasztalan próbálták megvilágítani a néger gettót: a szögesdróttal körülvett, düledező házakat, biliárdtermeket, italboltokat és templomokat. Aztán hirtelen megérkezett a dzsesszklubok birodalmába – egy háztömbnyi pompa és eszelős rongyrázás a mocsok kellős közepén.
A Bido Litos’s olyan volt, mint egy miniatűr Tádzs Mahal, csak lilában; a Malloy’s Nest bambuszkunyhója előtt karácsonyi égőkkel díszített műanyag pálmafák. A zebracsíkosra festett Tommy Tucker’s Playroomon látszott, hogy eredetileg raktár volt, amit gipszből készített szaxofonok, trombiták és hangjegyek díszítettek. A Zamboanga, a Royal Flush és a Katydid Klub élénkrózsaszín, sötétlila és hányászöld színben pompázott. A három klubot ugyanabban a hangárszerű épületben alakították ki, a három bejáratot neonlámpák világították meg. A Club Zombie egy mór mecsetre hasonlított, homlokzatán három emelet magas élőhalott állt; vörösen izzó szemekkel meredt az éjszakába.
A klubok mellett óriási parkolók; a bejáratoknál nagydarab néger kidobók; az ajtók felett hirdetések – csirkesült a korán érkezőknek. A parkolóban alig néhány autó állt; Danny az egyik mellékutcában hagyta a Chevyt, és elindult kikérdezni a kidobókat.
A Zamboanga és a Katydid ajtónállójának rémlett, hogy látta Martin Mitchell Goinest „a környéken”; a Royal Flush előtt egy fickó, aki éppen az aznapi menüt írta egy táblára, egy fokkal nagyobb segítségnek bizonyult: Goines harsonás volt, általában akkor hívták, ha be kellett ugrani valaki helyett. „Kábé karácsony óta” a Bido Lito’s-ban játszott.
Danny árgus szemekkel figyelte az arcát az összes feketének, akivel beszélt, hátha észrevesz egy apró jelet, ami arra utal, hogy elhallgatnak előle valamit; de csak azt olvasta le róluk, hogy Marty Goinest ártalmatlan idiótának tartják.
Danny bement a Bido Litos’s-ba. A bejárat feletti táblán a következő szöveg állt: DICKY MCCOVER ÉS A DZSESSZ SZULTÁNJAI – MINDEN ESTE 19:30-KOR, 21:30-KOR ÉS 23:30-KOR – KÓSTOLJA MEG SÜLT CSIRKE MENÜNKET! Ahogy belépett, úgy érezte, mintha hallucinálna.
A falakat pasztellszínű szaténnal vonták be, amit színes kis spotlámpák világítottak meg a ténylegesnél is giccsesebbé téve a tapétát; a színpad háttere egy csillogó kartonpapírból épített piramis volt. Az asztalok fluoreszkáltak a fényben, a tejeskávé bőrű pincérnők tigriskosztümben hordták az ételeket és italokat, miközben az egész helyet betöltötte a sült hús illata. Dannynek megkordult a gyomra, és eszébe jutott, hogy huszonnégy órája nem evett, aztán a bárpulthoz lépett. A hallucinogén világítás ellenére tudta, hogy a pultos azonnal levette, hogy zsaru.
Megmutatta neki a fényképet.
– Ismeri ezt a fér?t?
A pultos elvette a képet, megvizsgálta a pénztárgép feletti lámpa fényében, majd visszaadta.
– Ez Marty. A Szultánokkal szokott zenélni. Az első előadás előtt bejön enni, akkor beszélhet vele, ha akar.
– Mikor látta utoljára?
– Múlt éjjel.
– A zenekar utolsó fellépésekor?
A pultos elvigyorodott; Danny érezte, hogy a „zenekar” túl tudományos kifejezés volt ebben a környezetben.
– Kérdeztem valamit.
A férfi a bárpultot törölgette egy ronggyal.
– Azt hiszem, nem. Éjfélkor láttam, de aztán a Szultánok nyomtak még kettőt az újév tiszteletére.
Danny címke nélküli whiskysüvegeket pillantott meg az egyik polcon.
– Hívja az üzletvezetőt!
A pultos megnyomott egy gombot a pénztárgép oldalán; Danny felült az egyik székre, és kifordította, hogy lássa a színpadot. Néhány néger éppen a hangszereit vette elő: szaxofont, trombitát és cintányért. Egy kétsoros zakót viselő kövér mulatt sétált oda a bárpulthoz, arcán a zsaruknak fenntartott, behízelgő mosolyával.
– Azt hittem, mindenkit ismerek már – mondta.
– A Seriff Hivataltól vagyok – felelte Danny.
A mulatt arcáról lehervadt a mosoly.
– Én általában a hetvenhetesekkel üzletelek, Mr. Seriff.
– Megyei ügyről van szó.
– Ez nem a megye területe.
Danny a háta mögé bökött a hüvelykujjával, aztán a spotlámpák felé intett.
– Illegális piát árul, azok a lámpák pedig tűzveszélyesek. Az alkoholellenőrzés, az egészségügyi és biztonsági előírások ellenőrzése a megyére tartozik. A kocsimban van egy feljelentő űrlap. Akarja, hogy behozzam?
A mulatt mosolya visszatért.
– Természetesen nem. Miben lehetek a szolgálatára, uram?
– Meséljen nekem Marty Goinesról!
– Mit mondjak róla?
– Mindent.
A klubvezető kényelmesen rágyújtott; Danny tudta, hogy nem sima cigi van nála. Végül a férfi leszívta a füstöt, és beszélni kezdett:
– Nem sokat tudok róla. A szakszervezettől küldték, amikor a Szultánok állandó harsonása újra piálni kezdett. Jobban örültem volna egy feketének, de Martyról az a hír járta, hogy jól kijön a színesekkel, ezért rábólintottam. A tegnap éjszaka kivételével Marty soha nem vert át, megbízható munkaerő. Nem a világ legjobb zenésze, de nem is a legrosszabb.
Danny a színpadon álló zenészekre mutatott.
– Ők a Szultánok, ugye?
– Igen.
– Goines végigjátszotta velük a koncertet, ami nem sokkal éjfél után ért véget?
A mulatt elmosolyodott.
– Dicky McCover felturbózta az Old Lang Syne-t. Ezt még Charlie Parker is megirigyelhetné…
– Mikor lett vége az előadásnak?
– Talán 12:20-kor fejezhették be. Negyedóra szünetet szoktam adni a fiúknak. Ahogy az előbb mondtam, Marty utána eltűnt, nem jött vissza sem a következőre, sem a kettőkor kezdődőre. Most először hagyott szarban.
Danny rátért a Szultánok alibijére.
– A másik három férfi végig a színpadon volt a következő két előadás alatt?
Az üzletvezető bólintott.
– Aha. Tartottam utána egy zártkörű bulit, azon zenéltek. Mit követett el Marty?
– Meggyilkolták.
A mulatt félrenyelte a füstöt, és köhögni kezdett. Ledobta a cigit a padlóra, és rátaposott.
– Kit gyanúsítanak? – kérdezte rekedtes hangon.
– Nem magát, és nem is a Szultánokat – felelte Danny. – Arról mit tud, hogy Goinesnak volt-e valami szenvedélye?
– Mire gondol?
– Ne játssza itt a hülyét! Hó, hernyó, herka – heroinos volt?
Az üzletvezető hátrált egy lépést.
– Narkósokat nem alkalmazok.
– Persze, mint ahogy illegális piát sem árul. Nézzünk egy másik témát: Marty és a nők.
– Soha nem hallottam egyetlen sztorit sem.
– Mi a helyzet az ellenségekkel? Nem volt valaki bepöccenve rá?
– Nem tudok róla.
– Barátok, üzlettársak, emberek, akik utána kérdezősködnek?
– Nem, nem és nem. Martynak még családja sem volt.
Danny taktikát váltott: elmosolyodott. Sokat gyakorolta ezt a trükköt otthon a tükör előtt.
– Elnézést, hogy olyan kemény voltam az előbb.
– Nem, egyáltalán nem volt az.
Danny elvörösödött. Remélte, hogy a furcsa fényviszonyok között nem lehetett észrevenni.
– Őrizteti valakivel a parkolót?
– Nem.
– Nem látott egy zöld Buickot tegnap éjjel?
– Nem.
– A konyhai alkalmazottai sokat lógnak odakint?
– A konyhai alkalmazottaim túl elfoglaltak ahhoz, hogy lógjanak.
– És a hosztesszek? Zárás után odakint folytatják?
– Ez nem a maga körzete, és kezdi elvetni a sulykot.
Danny félretolta a mulattot, és a vacsorázó vendégek között átvágva a színpadhoz sietett. A Szultánok látták, hogy közeledik, és összenéztek: azonnal kiszúrták, hogy zsaru. A dobos végzett a hangszere összeszerelésével; a trombitás hátralépett, és megállt a kulisszák előtti függönynél; a szaxofonos félbehagyta a fúvóka igazgatását, és szembefordult vele.
Danny fellépett a színpadra, hunyorogva a reflektorok fehér fényétől. Úgy látta, hogy a szaxis a főnök, és ezúttal finomabbra vette a figurát – elvégre telt ház előtt játszott.
– A Seriff Hivataltól vagyok. Marty Goinesról van szó.
A dobos válaszolt.
– Marty tiszta. Most jött ki az elvonóról.
Egy nyom – hacsak nem azért mondta, hogy félrevezesse.
– Nem is tudtam, hogy narkós.
A szaxofonos felhorkant.
– Évekig nyomta, de lejött róla.
– Hol?
– A Lexben. Lexington State Hospital, Kentuckyban. Marty feltételeséről van szó?
Danny hátralépett, hogy egyszerre lássa mindhárom férfit.
– Martyt kinyírták tegnap éjjel. Valószínűleg erről a környékről vitték el nem sokkal az éjféli előadás után.
Három egyértelmű reakció: a trombitás megrémült, valószínűleg alapból félt a zsaruktól; a dobos remegni kezdett; a szaxofonos elsápadt, de aztán rögtön támadásba lendült.
– Mindhármunknak van alibije, de gondolom, ezt már úgyis tudja.
Nyugodj békében, Martin Mitchell Goines, gondolta Danny.
– Tudom, úgyhogy inkább pörgessük végig a szokásos kérdéseket. Voltak Martynak ellenségei? Valami zavaros nőügye? Régi narkós haverok?

A Kiadó engedélyével.