Főkép Annak idején sokunknak – így nekem is – némi csalódást okozott A bolygó neve: halál irányvétele a tudományos-fantasztikus elemeket tartalmazó akcióthriller műfaja felé, ám a hat esztendővel későbbi folytatással David Fincher visszaadta a sorozatba vetett hitünket.
 
Pedig a rendező – és persze a forgatókönyv-írók – nem álltak elő semmiféle megdöbbentő tudományos nóvummal, ami új dimenzióba helyezhette volna a régi történetet; egyszerűen fogták a Ridley Scott és H. R. Giger által kidolgozott, tehát eleve adott világot és sémákat, visszahozták a kellően szigorú logikát a történet kidolgozásában, aztán adtak az egésznek egy apró csavart, és így meglehetősen véres, ugyanakkor a lélektani összetűzésekre összpontosító, kemény pszicho-horrort készítettek.
 
A csavar: maga a környezet. Ripley ezúttal nem egy lakatlan bolygóra, avagy a Weyland-Yutani nagyvállalat egyik terraformáló telepére (e kettő persze ugyanaz, mindössze az időtényező okozza a változást), hanem e két helyszín egyfajta keresztezésére, vagyis egy sokban a korai Ausztráliára emlékeztető büntetőkolóniára kerül, ahol mindössze huszonöt szuperhím bűnöző – egykor emberölésért és nemi erőszakért elítélt gonosztevő – él, méghozzá teljesen fegyvertelenül.
 
A film feszültsége így részben a nőt már régóta nem látott, elszigeteltségükben egyfajta apokaliptikus vallásos közösséget kialakító, kizárólag keménykötésű férfiakból álló társaság és a puszta jelenlétével az újbóli bűnbeesésre csábító nő ellentétéből fakad. Ehhez adódik hozzá a helyzet kegyetlen abszurditása: a Ripley révén – bár nem kifejezetten az ő hibájából – a kolóniára került, lényegében elpusztíthatatlan lénnyel szemben a néhai gyilkosoknak mindenféle technikai segédlet nélkül, mindössze saját leleményükre támaszkodva kell felvennie a harcot.
 
A nagyköltségvetésű filmek világában e mozival debütáló David Fincher, aki később többek között olyan alkotásokkal jelentkezett, mint a Hetedik, a Harcosok klubja és a Pánikszoba, szenvtelen direktséggel nyomta szinte az arcunkba a rettenetet. Nem húzta az időt olyanokkal, mint az első részt igencsak hatásosan indító főcímfelirat, vagy az űrhajók lenyűgöző méreteit vagy kialakítását bemutatni hivatott snittek, hanem egyenesen a dolog közepébe vágott – és kíméletlenül végzett a második rész értelmét adó Newttal, így téve brutálisan feleslegessé Ripley áldozatát, valamint anyai ragaszkodását az idegeneknek az emberek által elindított és „irányított” invázióját egyedül túlélő kislányhoz.
 
Mivel a cselekményvezetés – legalábbis ami az idegenek elleni küzdelmet illeti – gyakorlatilag megegyezett az első két részben úgymond bevetté vált sémával, a hangsúly a kényszerű be- és elfogadás, a bizalmatlanság és a kötődés, a közös ellenséggel szembeni egyesített fellépés szükségessének lélektanára helyeződik át, és minden mozzanat az egyének közötti interakció finomságaira koncentrál. Mindezt szikár, az akciót és a látszólagos vontatottságukban is feszült jeleneteket kiváló arányokban adagoló dramaturgiával teszi a film, melyben a műfajhoz képest szokatlanul sok metonimikus és metaforikus képi megoldás veszi át az eddig – különösen az Aliensben uralkodónak mondható – allegorikus közelítés helyét.
 
A film színvilága is változik az előző két részhez képest. Ezúttal a rozsdaszínek, mindenekelőtt a sárga, a vörös és a barna dominál, időnként zöldes, vagy szürkés árnyalatokkal elegyítve. Az atmoszféra ekképp lassú, fokozatos romlást és pusztulást sugall, ugyanakkor az azonnal emésztő tűz képzeteit is előrevetíti. Ráadásul az Alien 3-ban azonosulunk először közvetlen módon az idegenekkel; ugyan nézőpont-közelítésre már az első filmben is akadt példa, itt először látunk mintegy a lény „szemével”.
 
Úgy vélem, tagadhatatlanul hatásos, de sosem zavaróan hatásvadász horror az Alien tetralógia harmadik darabja, amely ismét az eredeti koncepció és felfogás felé terelte vissza a sorozatot, melyben a racionalitás harcol az idegen, tehát ismeretlen keltette iszonyat és félelem, az emberség pedig az inhumánus vállalati pénzérdekek ellen.