FőképAki a hagyományos olasz stílusú operához szokott, legyen szó annak korai barokk formáiról, avagy Mozart és kortársainak klasszicista műveiről, először szinte bizonyosan értetlenül áll Rameau első, 1733. október 1-én, a párizsi Académie Royale de Musique-ben bemutatott operája előtt. Jóllehet témájában és hangulatában az Hippolyte et Aricie a zenés tragédia – e Jean-Baptiste Lully által létre hívott francia operai műfaj – jellegzetességeit viseli magán, zeneileg oly forradalmi újításokat tartalmaz, melyeket a korabeli közönség eleinte csak nagy nehezen fogadott el, ráadásul sokak számára még ma is meghökkentőnek hatnak.
 
A prológusra és öt felvonásra osztott történet, ahogy a zenés tragédiák nagy többsége, mitológiai témát dolgoz fel. Jean Racine Phaedrájából Simon-Joseph Pellegrin apát írt librettót, amely viszont nem a szívében mostohafia iránt tiltott szerelmet tápláló királyné és férje, Theseus pokoljáró és öngyilkosságba torkolló tragédiájára, hanem a mostohafiú Hippolytos és Aricia athéni királyi hercegnő kölcsönös szerelmére összpontosít. Ekképp az operát – ahogy az elvárható volt – a líraiság és az emelkedettség atmoszférája tölti meg.
 
Ahogy egykor Lully, Rameau is a túláradó érzelmek helyett a kimértebb, nemességet sugárzó francia nyitánnyal indít, a dallamok a francia deklamáció szabályait követik, rengeteg a táncos-zenekari betét, az úgynevezett divertissement, melyek nem csupán díszítő szerepet kapnak, hanem ténylegesen előreviszik a cselekményt, ahogy a tipikus olasz operával összevetve rendkívül gyakran kap szerepet a kórus is. Külön érdemes odafigyelni a frázisnyitó, gyors, szinte géppuskaszerű szótaghalmozásból kitartott hangokba átmenő dallamokra is, melyek többek között a francia nyitányok lassú tételeiből lehetnek ismerősek, énekhanggal megszólaltatva azonban viszonylag ritkán találkozni velük.
 
Ami az Hippolyte et Aricie egyik szembeötlő ismertetőjegyének tűnik, az a recitativók és áriák váltakozásának szinte teljes hiánya. Ám úgy is fogalmazhatnánk, hogy a recitativók szokatlanul kidolgozottak zeneileg és harmóniailag, olyannyira, hogy voltaképp – néhány kiemelkedő kivételtől eltekintve – teljesen átveszik az áriák szerepét, s elsősorban az instrumentális betétek biztosítják a jellegbeli változatosságot. Emellett feltűnő még a drámai feszültség és csúcspontok szokatlan elhelyezése, mely bizonyos értelemben ellenkezik ösztönös drámai érzékünkkel, ahogy szokatlan megoldásnak tűnik az is, hogy a mű nem áriával vagy kórussal, hanem önálló zenekari tétellel zárul.
 
Marc Minkowski és autentikus hangszereken játszó együttese, a Musiciens du Louvre kivételesen eleven, még a kilencvenes évek közepén készült élő felvétele egyértelműen a barokk újjáéledés egyik gyöngyszeme. Benne egyesül a gardineri megközelítés dinamikussága és William Christie Les Arts Florissants-jának hamisítatlanul franciás klasszicizmusa. A zenekar kristálytisztán, tökéletes frazeálással szólaltatja meg az instrumentális szólamokat, a szólisták kivétel nélkül csodálatosan formálják meg szerepüket, és külön figyelmet érdemelnek a telt, monumentális kórusok. Ha valaki Rameau-ra, mindenekelőtt a komponista első operájára kíváncsi, aligha csalódhat, ha ezt a mesteri és kifogástalan felvételt szerzi be.
 
Előadók:
Véronique Gens – szoprán (Aricie)
Jean-Paul Fouchécourt – tenor (Hippolyte)
Bernarda Fink – mezzoszoprán (Phedre)
Russel Smythe – basszus (Thésée)
Thérese Feighan – szoprán (Diane)
Annick Massis – szoprán (L’Amour / Une bergere / Une matelote)
Laurent Naouri – basszbariton (Pluton / Neptune / Jupiter)
 
Ensemble Vocal Sagittarius
Les Musiciens Du Louvre
Marc Minkowski – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Hippolyte at Aricie – Tragédie en musique an cinq actes et un prologue
 
CD 1
1. Ouverture
2-19. Prologue
20-37. Premier acte
 
CD 2
1-22. Deuxieme acte
23-40. Triosieme acte
 
CD 3
1-12. Quatrieme acte
13-28. Cinquieme acte