Főkép

A lengyel progresszív szenzáció, a fennállásának tizedik évét ünneplő Riverside rövid időn belül már másodszor látogatott el hozzánk. Az összetett, változatos instrumentális megoldásokat az érzelmes vokális és zenei témákkal kombináló együttes a régi idők progresszív rockzenéit prezentálja modern köntösben, többször metalba hajló hangzással. Az utóbbi időben egyre divatosabb stílust mind a közönség, mind a kritikusok pozitívan fogadták, a Riverside pedig kétségkívül a mezőny legjobbjai közé tartozik.
  A két és fél órásnak ígért ünnepi koncertet megelőzően a szintén lengyel Tides From Nebula adott némi ízelítőt furcsa, ambientes zenéjéből. A fiatal banda énekes híján klasszikus rockzenekari felállásban működik, de a zenéjük egyáltalán nem mondható tipikusnak. Dalok helyett sokkal inkább hangulatokat festenek meg mesteri módon, aminek érdekében sokszor nem éppen hétköznapi módon játszanak hangszereiken, hanem inkább mintha zsonglőrködnének velük. A produkció olykor eléggé hasonlított a Riverside (és sokkal inkább a frontember Lunatic Soul nevű projektjének) elszállósabb témáihoz. Ez a fajta zene egyébként rendkívül hatásvadász: a halk, morajlásszerű hangoktól, vagy (az egyik gitáros által bejátszott) billentyűs futamoktól a rockos-metalos elborult hangorkánig terjed és váltakozik, lüktet, ami már csupán hallgatva is érdekes hatással van az emberre, de élőben, a zenészek önkívületi állapotát és mozgását figyelve még lenyűgözőbb.
 
A nem mindennapi előadást és egy rövid átszerelést követően aztán a Riverside elfoglalta színpadot és a „Beyond the Eyelids” felcsendülésével elkezdődött a csaknem két órás műsor. Sajnos ez a kiváló dal hozzá méltatlan módon még elég gyengén szólt, de a hangzás szerencsére javult a későbbiek során, legalábbis a színpad előtt állva igazán nem lehetett ok a panaszra. Azt hinné az ember, hogy ilyen hosszú játékidőbe nagyon sok dal belefér, ám a lengyelek szeretnek terjengős dalokat írni, amiben aztán sok témát halmoznak, és bár valóban sikerült átfogó képet kapni az egész diszkográfiából és egyúttal sok olyan dalt is meghallgatni, ami a múltkori koncerten kimaradt, ennek néhány igen népszerű és várva-várt tétel is kárát látta. Azért annyi előnye volt a dolognak, hogy meggyőződhettünk a zenekar sokszínűségéről, és hogy a nagy közönségkedvencek helyett elhangozhatott néhány szintén nagyszerű, de élőben még nem hallott dal is, továbbá egy Rush-feldogozás és egy, külön erre az alkalomra kiadott minialbumról eljátszott különlegesség.

A hibátlan előadásmódnak hála a koncertnek nem volt gyenge pillanata és ugyanígy nehéz kiemelni is bármit az elhangzott dalokból. Ami engem illet, számomra az olyan dalok jelentettek külön eufóriát, mint az új lemezes „Left Out” és az „Egonist Hedonist”, a régebbiek közül pedig az „Out of Myself”, a „Loose Heart”, vagy a közönséget is megénékeltető „Conceiving You”. Nagy élmény volt egyébként figyelni a zenészeket az első sorból, akik szimpatikus előadásmódjukkal csak még inkább élvezetessé tették a nagyszerű dalokból álló műsort.

Természetesen a fő attrakció a frontember, Mariusz Duda volt - aki amellett, hogy basszusgitározik és mindent lemezminőségben kiénekel, már ránézésre is szimpatikus fazon, ráadásként még jófej is volt, - remekül elszórakoztatta a közönséget, viccelődött és megénekeltette a publikumot. Egyértelműen ő a banda lelke és ő adja el ezt az egész produkciót, ám érdemes megemlíteni a többieket is. Nekem különösen a gitáros volt még nagyon szimpatikus: ez a ránézésre marcona úr olyan átszellemülten és élvezettel játszott a hangszeren, hogy az már-már zavarba ejtő volt még egy laikus számára is. A jellegzetesen lengyel külsejű billentyűs csak lazán forgolódik az őt körülvevő hangszerek közt és közben mély érzéssel adja az éteri hangokat műszereivel, folyamatosan váltogatva a hangszíneket, az iszonyú dobcucc mögött láthatatlanul megbúvó ütős pedig olyan nyakatekert ritmusképleteket vázol fel, amin még egy matematika professzor is elámulna. 

A koncert ettől az extra showelemtől lesz annyira lenyűgöző élmény, ahogy ez a négy ember láthatóan a zene szeretetétől vezérelve játssza lemezminőségben dalait, de ezek a dalok már önmagukban is hibátlanok. Dream Theater-i precizitással eljátszott, túlkomplikált muzsikájuknak ugyanis lelke van, nem csupán szárazon felépített témák sokasága. A szövegeken kívül a változatos és lelket gyönyörködtető énekhang, amit Mariusz a közönség elé tálal, nem csak tehetségről árulkodik, hanem valami sokkal többről: lélekről. Ugyanez látható a gitároson is, akinek szinte sír a hangszer a kezében. Egészen érdekes volt számomra, hogy nem is lehetett nyitott szemmel látni, az arcvonásai tökéletesen tükrözték, hogy mennyire összhangban van a zenével. Mintha hangszer és zenész eggyé váltak volna.
 
A Riverside olyan atmoszférát képes teremteni, melyben a tökéletes zenei egység a végletek feszegetésében, azok között egyensúlyozva teljesül ki. A csendet kiáltássá fokozzák, majd a legnagyobb természetességgel a közönséget újra a nyugalom medrébe terelik. Aki hallgatja őket, nem tudja eldönteni, hogy ugráljon az egyébként lendületes ritmusra, vagy földbe gyökerezett lábbal engedje át magát az érzésnek. Roppant nehéz szavakba önteni azt, amit ezek a srácok a színpadon művelnek.