Főkép

Másfél óra tömény unalom után elkezdődött maga a koncert.
 
Mivel rockzenén nőttem fel, értetlenül állok a pop előadók koncertgyakorlata előtt. Annak valóban van értelme – és sokszor nem is kevés –, hogy nevesebb vagy akár ismeretlen előzenekar melegítsen be az elsődleges attrakció előtt, és így a közönség ténylegesen zenére hangolódva fogadhassa kedvenceit. Ám amikor jó negyvenöt percen át egy – nyilván nem nevenincs, de az élő zenéhez nem sokban köthető – DJ nyomatja mások lemezeit, el kell gondolkodnom, hogy mi értelme lehet ennek az egésznek. Végtére is a konzerv, bárhogy tálaljuk is, konzerv marad.
 
Ám a lényeg mégiscsak Shakira volt. Rögtön a bevonulás megmutatta, hogy számára csakugyan a közönség a minden, hiszen a színpadra a küzdőtéren kialakított sávban, több rajongóval is lepacsizva jutott fel, mi több, később egy csípőrázó táncprodukcióhoz öt lányt választott ki és hívott fel a kifutóra a nézők közül. Már csak a közvetlenségével sokakat megnyerhetett magának; igaz, akik eljöttek e cseppet sem olcsó koncertre, eleve meglehetősen elfogultak lehettek az irányába.
 
Ami a zenét illeti, a népes zenekar (három gitáros, egy basszer, két ütőhangszeres, egy billentyűs és egy ír hegedűs) a ma már sajnos elmaradhatatlannak tűnő előre rögzített szólamokkal együtt (elsősorban a ráadásban elhangzott, egyben a műsort lezáró „Waka Waka” tobzódott ilyenekben), igazi karneváli hangulatot teremtett. A pop, a rock, a latin és az arab-keleti stílusok sajátos kolumbiai keverékével az énekesnő és csapata néha túlságosan széles közönséget igyekszik kiszolgálni, és épp ezért kicsit túl is lő a célon – túlzottan populárisnak, egyszerűnek, amerikásnak hat, pedig az igazán átütő pillanatokban kiderül, hogy nem amatőrök gyülekezete állt ki a színpadra Shakirával.
 
Shakirával, aki a koncert alatt többször is átöltözött: megjelent vadító vampként, mezítlábas, spanyol cigánylányként (nem igazán meglepő módon épp a „Gypsy”-hez öltözött be így), a leghatásosabb pillanatokban pedig arab-mór hastáncosként. Shakira keleti tánca valóban lenyűgöző, sokszor még a zenéjénél is hatásosabb, különösen amikor kizárólag a ritmushangszerek ősi, ellenállhatatlan zakatolására lejtette azt. Ilyenkor az afrikai, a karibi, a spanyol és a középkori harci zenei hagyományok átütő erejű elegyét élvezhettük perceken át.
 
És persze voltak még ezen kívül is egészen megkapó pillanatok. Az „Inevitable” líraiságát, ha lehet még lélekbe markolóbb percek követték. Csak a spanyol-portugál kultúrákban hallani olyan hajlításokat, díszítéseket, melyeknek köszönhetően a gyönyörtől a szőr is felállt a hátamon, ahogy a „Nothing Else Matters”-t (igen, a Metallica örökbecsű számának feldolgozásáról beszélek) és a „Despedida”-t egymásba úsztatva, csupán néhány latin-amerikai akusztikus hangszeren megszólaltatva adták elő.
 
Nekem az ilyen, valóban visszaadhatatlan élmények miatt marad majd emlékezetes ez a koncert.