FőképAmerika egyik legsikeresebb rockzenekara, a Foo Fighters idén már hetedik stúdióalbumával jelentkezett, amely a banda frontembere, Dave Grohl szerint is az eddigi legkeményebb lemezük. 
Díjnyertes zenekartól meglepő (és szimpatikus) módon a lemezt mindenféle felhajtás és milliókat érő kütyük igénybevétele nélkül, Grohl saját garázsában, analóg módon vették fel. Persze az utómunkálatoknak hála azért a lemez korántsem szól úgy, mint egy demó a `80-as évekből (kivéve talán a „White Limo” című dalt, aminek talán pont ez lehetett a célja). A rendhagyó felvételi metódus inkább csak a dalok hangulatában tükröződik, míg a hangzás körülbelül olyan, mint amilyennek egy nyers és picit retrós hangzású, de korszerű rock lemeznek lennie kell.


 
A Wasting Light felvonultat mindent, amiben a Foo Fighters mindig is jó volt. Nem állítom, hogy ez eddig a legjobb lemezük, de csak azért nem, mert rengeteg jobban eltalált dalt is írtak korábban, mint most, viszont az új korong egyben egészen biztosan jobb minden elődjénél: dinamikailag és hangulatilag teljesen egységes. Egyébiránt a dalok is nagyon rendben vannak és még ha nem is sikerült még egy „The Pretender”-t, vagy „Learn To Fly”-t írniuk, azért minden egyes darab kiváló a maga módján és végre egyáltalán nem érződik, hogy bármelyik csak töltelék lenne a játékidő kihasználásához. Ami még nagyon nagy pozitívum számomra, hogy nincsenek kimondottan lírai jellegű dalok – még a komolynak induló tételek is szép lassan átmennek rock `n` rollba és az esetenkénti belassítás sem tudja igazán megtörni a sodró lendületet.
 
Alapjában véve azonban nincs semmilyen nagy horderejű változás a Foo Fighters zenéjében – egyszerű és nagyszerű, mint mindig. Az ő esetükben megnyugtató ez a kiszámíthatóság, hiszen nem is vár el mást tőlük az ember, mint hogy tolják a jóféle laza és egyszerű rock `n` rollt. Remek dalok, fülbemászó dallamok, emlékezetes refrének, húzós gitártémák, fáradhatatlan tempó és persze Dave jellemző énekdallamai és üvöltései.
 
Tényleg nem lehet belekötni a Wasting Light egyetlen részébe sem és bár elég változatos az adott keretek közt, kiemelni sem lehet a dalok közül, hogy melyik a jobb. Ha muszáj lenne, akkor az egyik legérdekesebb a „White Limo” lehetne, ami majdnem olyan, mint egy vadabb Queens of The Stone Age-dal, emellett teljesen olyan hangulatilag, mintha a `80-as években született volna, amit a Lemmyt is szerepeltető videoklippel csak tovább erősítenek.
 

Nekem emellett legjobban talán a „Back & Forth” és az „A Matter of Time” tetszik a jól eltalált refrénjeik miatt, de valóban nem gondolom a többi dalt sem kevesebbnek.
 
Ha a zenében nincs is óriási változás, az együttes maga mégis megújult kicsit, ugyanis a meglévő szilárd felálláshoz hivatalosan is újra csatlakozott az a Pat Smear, aki korábban már megjárta a bandát, sőt, már a Nirvanában is együtt zenélt Grohlékkal (az egyik dalban egyébként az egykori Nirvana-basszer Krist Novoselic is besegít). Ennek hatása ugyan itt még nem igazán érezhető, de élőben bizonyára sokat dob majd a produkción és a soundon a három gitáros játéka és ha már itt a kezünkben ez a kiváló anyag, akkor innen már tényleg csak az hiányzik, hogy a turnéval minket is útba ejtsenek.
 
Az együttes tagjai: 
Dave Grohl – gitár/ének 
Taylor Hawkins – dobok/ének 
Nate Mendel – basszusgitár 
Chris Shiflett – gitár 
Pat Smear – gitárok
 
Közreműködött:
Bob Mould – gitár, háttérvokál
Krist Novoselic – basszusgitár
Rami Jaffee – billentyűk, mellotron, orgona
Jessy Greene – hegedű
Fee Waybill – háttérvokál
Butch Vig - ütőshangszerek
Drew Hester - ütőshangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája: 
1. Bridge Burning
2. Rope
3. Dear Rosemary
4. White Limo
5. Arlandria
6. These Days
7. Back & Forth
8. A Matter of Time
9. Miss the Misery
10. I Should Have Known
11. Walk
 
Diszkográfia: 
Foo Fighters (1995) 
The Colour And The Shape (1997) 
There Is Nothing Left To Lose (1999) 
One by One (2002) 
In Your Honor (2005) 
Skin & Bones (2006) 
Echoes, Silence, Patience & Grace (2007) 
Greatest Hits (2009) 
Wasting Light (2011)