Főkép Figyelemfelkeltő cím, igényes borító, rajta rengeteg évszám és egy kék szempár. Vajon mi lehet a könyv titka? Ezen morfondíroztam, mikor először megpillantottam valahol, még a megjelenése előtt. Be is ütöttem a google-be, mert az mindig segít az ilyen nehéz helyzetekben, ám nem álltam meg a fülszöveg elolvasásánál – többet akartam tudni róla. Szóval, görgettem lejjebb az oldalakat, fáradhatatlanul nyomozva utána, hátha megtudok róla egy-két érdekességet. Nos, nem is kellett sokáig keresnem, az internet rögtön szolgált olyan információkkal, amikkel a kíváncsiságomat csillapíthattam: a regény, egy már létező számítógépes játék, pontosabban egy interaktív film történetéből íródott. Valahogy ez az információmorzsa talán mégsem hiányzott nekem – nem igazán adott bizodalmat a könyvben.
 
Pár héttel később a fentebb említett kék szempár már az éjjeliszekrényemen várt rám, hogy elolvassam, de a megtudott információk fényében nem igazán akartam nekivágni rögtön az olvasásnak, nem igazán tudtam, hogy mit várhatok ebben az esetben egy regénytől. Aztán egy délután mégiscsak kezembe vettem, félre minden előítélettel, minden félelemmel – most csak a könyv legyen és én.
 
Eger várának ostroma, Gárdonyi Géza és egy Jonathan Hunt nevű New York-i újságíró – vajon mi a közös bennük? Jonathan Hunt, a New York Times riportere költözése során nagyapja leveleire bukkan a rongyosra olvasott Egri csillagokban, amelyekben egy bizonyos Ábray professzor különös találmányáról van szó, aminek segítségével lehetséges az időben utazni. Egy furcsa és titokzatos véletlen folytán, vélhetően nem összefüggésben a megtalált levelekkel, Huntnak el kell utaznia New York-ból, és hát hová is menne, mint Magyarországra, édesanyja szülőföldjére, ahol végül úgy dönt, hogy utánajár ennek az Ábray professzornak és az ő állításainak. A nyomok Egerbe vezetnek, és valamilyen összefüggésben állnak Gárdonyival – ám valakik nem nézik jó szemmel privát kis nyomozását. Követik, fenyegetik – de Jonathan hajthatatlan. Eldöntötte, hogy a végére jár a titoknak…
 
A könyv első negyedén kicsit elégedetlen voltam, mert bár az izgalmak megvoltak, és érdekes is volt, mégis sokszor éreztem azt, hogy döcög a szöveg – vagy csak én nem voltam kellően ráhangolódva. Ennek ellenére az oldalak csak fogytak, és fogytak rendületlenül, és amikor Jonathan elérkezett Egerbe, már a maradék ellenérzésem is elszállt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy én is ott akarok lenni, látni akarom újra az egri várat, az óvárosban akarok sétálni, keresni a jeleket, és az Egri csillagokat is újra szeretném olvasni (pedig nagyon nem szerettem általános iskolás koromban, nagyon rossz emlékeim vannak róla). Jonathan kalandja egyszerűen megfogott, és nem eresztett. Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor Dan Brown egyik könyvét olvastam még sok-sok évvel ezelőtt. Persze, Dan Brown-t is lehet szidni, és elképzelhető, hogy ma már nem tetszenének a könyvei nekem sem, egyszerűen csupán arról az érzésről beszélek, ami még tinédzserkoromban megfogott az ő könyveiben – titok-titok hátán, pörgős cselekmény, és a folytonos izgalom, hogy akkor mi is fog ebből kisülni.
 
És amit igazán élveztem ebben a könyvben, az az volt, hogy nem Párizsba, vagy Amerikába, vagy a világ más, általam nem ismert szegletébe vágyódtam olvasás közben, hanem ide Magyarországra. A regény helyszínein már jártam – egyszer vagy éppen többször is, így ismerősként üdvözölhettem őket, emlékek jöttek elő az osztálykirándulásokról, a nyaralásokról, és amit még nagyobb örömmel konstatáltam, hogy rájöttem, nem fejeződött be a kalandom véglegesen az Egri csillagokkal.
 
A Jumurdzsák gyűrűje a legszigorúbb értelemben vett szórakoztató irodalom, egy könnyed és izgalmas kis krimi, némi fantasztikummal vegyítve, ami tökéletesen kielégíti a kikapcsolódni vágyó olvasóközönség igényeit.