FőképKözel harminc esztendei szolgálat után, 1768-ban Carl Philipp Emanuel Bachnak végre sikerült végleges elbocsátást kieszközölnie Nagy Frigyes porosz uralkodó udvarától, és Hamburgban telepedett le, ahol az előző esztendőben elhunyt keresztapja, Georg Philipp Telemann egykori posztját kapta meg. A szigorú megkötöttségektől való szabadulás zenei kiteljesedéshez is vezetett, ugyanis Emanuel Bach addig hiába alkotott zseniális műveket, minden kompozíciójának mások, mindenekelőtt királyi alkalmazója ízlésének kellett megfelelnie.
 
A teljes önmagára találást segítette a Mozart, Haydn és Beethoven pályájára úgyszintén meghatározó hatást gyakorló Gottfried van Swieten báró, Ausztria poroszországi nagykövetének megbízása is, aki hat vonósszimfóniát rendelt meg Emanuel Bachtól, méghozzá azzal a kikötéssel, hogy a komponista teljes mértékben engedje szabadjára a fantáziáját, s ne törődjön sem technikai nehézségekkel, sem stílusbeli restrikciókkal. Az eredmény a romantikához szinte egyenesen vezető empfindsamer Stil egyik csúcsteljesítménye lett, amit azonban sokat bíráltak az akkoriban divatosabb gáláns stílus pártfogói.
 
Ugyanakkor ezekben mutatkozik meg először Emanuel Bach és a Sturm und Drang-korszakát épp maga mögött tudó Joseph Haydn lelki rokonsága. Ugyan szimfóniáiban Haydn egyfajta kompromisszumra törekedett, és a három- helyett a négytételes szerkezetet választotta, mind billentyűs műveiben, mind vonósnégyeseiben számtalan jellegzetességet fedezhetni fel, melyek az általa is elismerten közvetlen zenei elődnek tekintett Emanuel Bach műveiben úgyszintén felfedezhetők.
 
Az akkoriban egyre nagyobb népszerűségre szert tevő, és a csembalót a maga tágabb dinamikai lehetőségeinek köszönhetően fokozatosan leváltó fortepianóra komponált, 1785-ös kiadású C-dúr fantázia valószínűleg egyike volt azoknak a daraboknak, melyeket Haydn bécsi kiadója a zeneszerző kifejezett kérésére Londonba küldött Emanuel Bach művei közül. A hárfaszerű futamokkal és bontott akkordokkal teli fantázia, akárcsak a vonósszimfóniák, szenvedélyes, érzelmekkel és hirtelen dinamikai váltásokkal teli, látszólag korlátokat nem ismerő kompozíció, amely tökéletesen kihasználja a hangszer kínálta lehetőségeket.
 
Még ennél is érdekesebbek talán a zeneszerző életének utolsó évében,1788-ban komponált kvartettek, melyek összetettségükben és kifejező erejükben ismételten csak Haydn műveihez, ez esetben az első érett vonósnégyesekhez hasonlíthatók. A fuvola, a cselló, a brácsa és a fortepiano teljesen egyenrangú szerepet kapnak e szokás szerint háromtételes, vagyis a kor megítélése szerint férfias művekben. Ugyan a fuvola így ismételten előtérbe kerül, nyoma sincs már a berlini évek rokokó eleganciájának; ugyanúgy, ahogy a többi instrumentumra, immár Nagy Frigyes kedvelt hangszerére is kifejezetten virtuóz szólamot komponált a korábbi uralkodói alkalmazott.
 
A művek zenei szövete egyértelműen nem egyszerű mesterségbeli tudásról, hanem egyenesen zsenialitásról tanúskodik. A témákat meghökkentő természetességgel veszik át egymástól a szólamok, az együttesen megszólaltatott passzusok hamar kettősökké, triókká bomlanak szét; a művek egyetlen pillanatra sem „ülnek le”, szakadatlan a váltakozás. Nem ritkák viszont a meghökkentő megállások, az első hallásra furcsának ható akkordváltások és -menetek, általában az Emanuel Bach későbbi műveire olyannyira jellemző, látszólagos kiszámíthatatlanság és impulzivitás.
 
Akár azt is kijelenthetnénk: egy rendkívüli pályafutás megkoronázása ez a három kvartett, melyekben mindent megtalálhatunk, ami Carl Philipp Emanuel Bach muzsikájában tipikusnak mondható; az igényes, historikus előadás pedig minden pillanatában méltónak mutatkozik e zseniális alkotásokhoz. A senki máshoz nem mérhető Johann Sebastian Bach után, Haydn és Mozart titáni teljesítményének árnyékában talán kevésbé feltűnő, hogy ebben a fényes korszakban több más lángész is alkotott, az Academy of Ancient Music vonzáskörébe tartozó muzsikusoknak mégis sikerül bizonyítani és megértetni velünk, hogy érdemes alaposabban is megismerni ezeket a viszonylag elhanyagolt zenei ékköveket.
 
Előadók:
Nicholas McGegan – fuvola
Catherine Mackintosh – brácsa
Anthony Pleeth – cselló
Christopher Hogwood – fortepiano
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Quartet in A minor, Wq 93, H537
4-6. Quartet in D major, Wq 94, H538
7. Fantasy in C major, Wq 59/6, H284
8-10. Quartet in G major, Wq 95, H539